Az elmaradt beszélgetés

Összeállítás Gaaál Erzsi-interjúiból

Régóta terveztük, hogy hosszabb interjút, afféle életmű-beszélgetést készítünk Gaál Erzsivel. Szóba került a neve már akkor is, amikor a „Legendás műhelyek”-ről szóló tematikus számunkat szerkesztettük, de nem akartuk a Stúdió „K"-val kapcsolatban megszólaltatni őt, mert egy nagyobb - a további pályáját is feltáró - összeállítást terveztünk róla. A vele tervezett találkozóra azonban már soha nem kerülhet sor. Az elmaradt beszélgetés helyett korábban megjelent interjúiból próbáltuk meg összeállítani az „életmű-beszélgetést”.


A Stúdió „K”-tól Nyíregyházáig (1985)
– Mi történt Önnel a Stúdió „K" után?
– Akkor azt gondoltam, hogy nem csak mint színésznő szakítok a színházcsinálással. Úgy éreztem, hogy mindazok a kísérletek, amelyeken 70 és 80 között végigmentünk, annyira sokfélék voltak, hogy innen nincs már másfelé út. Kaptam azonban egy felkérést, hogy kezdjek el rendezni. Azt mondtam, csak akkor fogok rendezni, ha megtalálom azt az utat, ami engem még érdekelhet. És Pilinszky Wilsonról szóló írását még nem ismerve megcsináltam a Tájkép című darabot. Ez 83 körül volt. (Pontosabban 1987-ben - a szerk.) Ebben az előadásban az egyik jelenetet a Wilson-féle furcsa lassítással rendeztem meg, és azt gondoltam, ez olyan út, ami még érdekelhet engem a színházban.(1.)
– A másik híressé vált amatőr rendezése a Felütés volt.
– Ez egy etűdsorozat, ennek sincs összefüggő cselekményre épülő története. Az ember ma nem történeteket él meg. Nincs folyamat, ami valahonnan elindul, és eljut valahová. Hiányzik az életünkből a szenvedély, a konfliktus. Ezért természetesen a színházi formának is másnak kell lennie. Nem lehet felvonásokban gondolkodni. Nincs főszereplő és nincs mellékszereplő, nincs „kint” és nincs „bent”. A kulisszák mögötti világot is behelyezem a térbe. Mindezt a zenei idő tudja pontosan érzékeltetni, amit Cage, Stockhausen fogalmaz meg. Ezt próbáltam meg átmenekíteni a színpadra. A Felütés úgy készült, hogy elkezdtem írni valamit, közben próbálni kezdtük. Az írás és a próbák kölcsönösen befolyásolták egymást. Nappal próbáltunk, este írtam. Akkor lett kész az írott anyag, amikor az előadás.
– Aztán 1985-ben profi színházhoz szerződött.
– Korábban is hívtak már színházhoz, de nem mentem. A színház ma intézmény. Ebben én alkatilag képtelen vagyok dolgozni. Amikor 1981-ben feloszlott a Fodor Tamás által vezetett Orfeo Stúdió „K”, a csoport bázisát alkotó tagok profik lettek. Én viszont megpróbáltam szabadúszó lenni. Rendeztem, filmeztem. Csakhogy Magyarországon szabadúszónak lenni majdnem azonos az éhhalállal, legalábbis, ha az ember nem vállal el bármilyen munkát. Tehát egyrészt a körülmények vittek rá, hogy biztonságosabb megélhetést keresek. Másrészt egy rendező, Salamon Suba László miatt választottam Nyíregyházát. Úgy gondolom, hogy az a színházi világ, amiben ő gondolkodik, hasonló az enyémhez.
– Ön az amatőr mozgalom utolsó mohikánjai közé tartozik. Hogyan kell fogalmaznunk: mi az Ön feladata? Hiszen izgalmas előadásokat teremtő csoportja működött Gödöllőn. Úgy tűnt, nemcsak egy-két sikeres produkcióra szövetkeztek, hanem benne rejlik ebben a vállalkozásban egy majdani, igazi színházi csoport lehetősége is.
– Ez nem így van. Ez az idő, amiben most élünk, nem alkalmas arra, hogy egy olyan csoport létrejöjjön, mint annak idején az egykori Stúdió „K” volt.
– De miért? A színházi életben meghatározó szerepet játszó amatőr csoportosulások ideje lejárt?
– Azt hiszem igen. Egyetlen csoportot sem lehet önmagában, az adott viszonyoktól függetlenül létrehozni. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején Magyarországon legalább négy-öt nagyon jó színvonalú együttes dolgozott. Aztán ezek teljesen széthullottak. Ahhoz, hogy egy csoport együtt maradjon, nem elég, hogy a művészi tevékenység kösse össze őket. A Stúdió „K” tagjaival építettünk magunknak egy házat Pilisborosjenőn. Ott laktunk és ott csináltunk színházat. Azzal az illúzióval dogoztunk, hogy meghatározó szerepet játszhatunk a magyar művészeti életben. A Woyzeck (vagy a szegediek Kőműves Kelemenje) lényegében közös munka eredménye. De akkor mi már hét-nyolc éve együtt dolgoztunk. Így jutottunk el egy másféle színházi formához. Ma a színház csak a NEMet mondja. Végül is a mi előadásunk, a Felütés is erről szólt. Semmilyen pozitív dolgot nem tudunk felmutatni. Én rettenetesen hiszek abban, hogy a kapcsolatnak, amibe a munka során kerülök a partnerekkel, igenis nyoma van a színpadon. Csakhogy ma nincsenek kapcsolataink. Nem vagyunk rá képesek. Ezt látjuk a színházban is. Az összetartozás hiánya, a közösség csődje megmutatkozik a színpadon.
– Ön az utóbbi időben rendezőként dolgozott, Nyíregyházára azonban „csak” színésznek szerződött.
– Szóba került a rendezés lehetősége is, de az az igazság – bármennyire is megdöbbentő ez sokak számára – engem az írott darabok nem érdekelnek. Tehát ha én rendezhetek, akkor azt én is akarom kitalálni vagy megírni. Ha nem lesz lehetőségem úgy rendezni, mint a Felütésben, akkor nem rendezek. A színház ugyanis borzasztóan eltávolodott azoktól a problémáktól, amiket én ma megélek. Kétségtelen, hogy bármelyik nagy drámába bele lehet rendezni azt, amit erről a korról gondolok. De ez engem nem érdekel.
– Ezek szerint az, amit ma megélünk, nincsen megírva. Kénytelenségből kell a rendezőnek megírnia?
– Így van. Ami például – az általam legjobb magyar drámaírónak tartott – Nádas Péternek és az ő generációjának élményanyag, az nekem és az én nemzedékemnek történelemkönyv. Én már valóban a „szocializmus gyermeke” vagyok, a műanyag-lakótelepi viszonyokat élem meg. Hiányoznak az életemből a nagy történelmi küzdelmek. Nekem már nincs milyen gyökereket keresni. Itt a jelenben kell keresnem a hiányokat és a vágyakat is.(2.)

„Mintha” (1989)

– Miért éppen Nádas Péter Temetésével mutatkozott be rendezőként Nyíregyházán?
– Tíz évvel ezelőtt, amikor még amatőr voltam, nem sokkal a megírás után (1982-ben – a szerk.), egy barátommal, Székely B. Miklóssal eljátszottuk a drámát. Mi akkor tudtuk már, hogy a Stúdió „K”-nak vége. Le akartunk számolni a színházzal. Ezért választottuk a Temetést. Próba közben azonban kiderült, hogy ez a mű nem rólunk szól. Az alkotásnak egyébként sok hibája van, – de mi akkor nem mertünk a szövegbe beavatkozni. Az előadás nem maradt visszhangtalan, bár kritikák nem jelentek meg róla. Tizenötször játszottuk körülbelül (a Szkéné statisztikája szerint 6-szor – a szerk.). Ezalatt rájöttünk, hogy az előadáshoz profi színészek kellenek. Nálunk amatőröknél az egész „mintha” helyzet föl sem merült, hiszen mi úgy dolgoztunk, hogy a saját személyiségünkből kellett színházat csinálnunk. Ugyanakkor az is kiderült számunkra, hogy Nádas tragédiáját nagy színpadon kell megcsinálni; valóban bársonyszékekben kell ülnie a nézőnek, mert csak úgy van hatása, ha ezen a „felszentelt” helyen mondjuk azt: nem, tovább nem játszunk figurákat: csakis arról akarunk beszélni, amit mi érzünk. Amivel magunk is azonosak vagyunk.
– Miért rendezte meg ezek után Nyíregyházán a Temetést?
– Léner Péter igazgató úr kérdezte, mi lenne, ha eljátszanám, illetve színpadra állítanám a darabot. Azt feleltem, hogy meg lehet próbálni, de előtte beszélnem kell Nádassal, mert bele akarok nyúlni a szövegbe. Amennyiben az író hozzájárul, hogy ne irodalomként kezeljem a drámáját, hanem lehetőségként egy előadás létrehozására, valamint a színháztól megkapom a nagyszínpadot, akkor lehet róla szó. Találkoztam Nádas Péterrel, aki teljes szabadságot adott nekem. Ő tagadja a klasszikus felépítésű drámát, de végül is ebben a műfajban nem sikerült kitalálnia, hogyan kellene újfajta színművet írni. Pilinszky sokkal inkább át tudta lépni az Arisztotelész által megfogalmazott szabályokat. Amit Nádas a színházról állít, azzal én messzemenőkig egyetértek, de azt gondolom, hogy a minthával nem lehet tagadni a minthát.
– Ön eddig a színházi tradíció tagadásáról beszélt, de mi az, amit állít?
– Úgy gondolom, hogy számtalan kísérletben fog majd kikristályosodni az, ami ezzel a nemmel szemben igen lehet. Ez azonban folyamat. Képzelje el, mi lenne, ha az irodalomban csak verset lehetne írni. Nos, Magyarországon egyetlen stílus, a realizmus elfogadott: ezt kicsit jobban csinálják Pesten, a Katonában, mint Békéscsabán. De ugyanaz a jelzésrendszer, ugyanaz a színjátszás. A mai magyar színház szerintem száz évvel van lemaradva a korától. Képeskönyv lett, ami hol szórakoztató, hol megríkató, de semmi köze az életemhez, ahhoz ahogy én élem a mindennapjaimat, ahogy alakítom a viszonyaimat. Az a jelzésrendszer, amivel ma a magyar színészek kommunikálnak egymással a színpadon, teljesen kiürült. De ez a zsákutca, ahová eljutottunk, elválaszthatatlan attól, ahogy ma a színház működni kényszerül.
– Valójában milyen az a színház, amelyet Ön elgondol?
– Keresem a kérdésre a választ. Azt tudom, hogy dolgoznom kell. Az idő vagy igazol engem, vagy nem. Nem tudok igazán teoretikusan válaszolni, mert ha tudnék, akkor inkább esszét írnék. A művészetnek nem az a dolga, hogy valamit állítson. Ez az élet dolga.
– Az ön által rendezett Temetés része a válasznak?
– Ezzel a bemutatóval a megszokotthoz képest másféle színházra tettem kísérletet. Ez a színház a színésztől másfajta játékmódot és jelenlétet kíván, azt vallom, hogy ez a másféle stílus erőteljesebben képes kifejezni azt, amit ma megélünk a világból. Azt viszont, hogy ennek lesz-e folytatása, és hogy Nyíregyházán elindulhat-e a kísérletezés, nem tudom. Ahhoz másféle felépítésű színház kellene. Az a gyanúm, hogy amíg a színházakban nincs alapvető szerkezetváltás, addig semmit nem lehet tenni. Addig csak azt lehet csinálni, hogy én, félig őrjöngve, többnyire éjszakai próbákon végigdolgozom két hónapot a két színésszel – ez viszont nem lehet gyakorlat. Eddig ezt a hat előadást megnézte Nyíregyházán 150 ember, és akadt esetleg kettő-három, aki felkapta fejét s rácsodálkozott. Ha én szabadon választhattam volna meg, mit rendezzek, biztos nem a Temetést veszem elő. Ugyanis közönség nélkül nincs színház. Fontos lett volna számomra, hogy bemutatkozásként ne rétegszínházat csináljak ott, ahol nincs befogadói réteg.(3.)

Civilek és színészek (1990)

– Miért készített előadást Büchner darabjából, a Danton halálából?
– Léner Péter igazgató azt akarta, hogy a francia forradalom kétszázadik évfordulójára legyen olyan előadásunk, ami ehhez a nagy eseményhez kötődik. Az én olvasatomban azonban a dráma nem a francia forradalomról szól. Büchner számára ez csak apropó, hogy beszélhessen a saját forradalmi tapasztalatairól, amit Németországban szerzett, hogy beszélhessen életről, halálról, szerelemről, istenről. Úgy érzem, hogy a Danton halála a szerző monológja. Ezért vagy monodrámát akartam belőle csinálni vagy egészen szabadon kezelni az anyagot, hogy felhasználhassam Büchner művét a magam elképzeléseinek megvalósítására.
– Önt mi foglalkoztatja a darabban?
– Engem a hatalom és a nép viszonya érdekel. A „nép” szerepét nálam középiskolások, civilek játsszák, a hatalmat a színészek testesítik meg, akik a maguk szakmai biztonságával és teljesen különálló világukkal nagyon pontos ellentétét tudják megformálni a gyerekek, a nép világának. A civil gyerekek nem tudnak kapcsolatot teremteni a színészekkel, mert beszédük, gesztusviláguk teljesen más, mint a színészeké. Azt gondolom, hogy ha valaki bekerül egy hatalmi helyzetbe, utána nincs átjárás. Utána tökéletesen elfeledkezik arról, hogy tízmillió emberért felelős, és teljesen megváltozik. Úgy gondolom, hogy az, ami a darabban megjelenik, hasonlít a mai magyarországi állapotokra. Az a hitetlenség, erkölcstelenség, amiben mi élünk, szinte teljesen azonos a kétszáz év előttivel.
– És a most lezajlott választások? Nem tompul a darab gondolati éle?
– Bizakodó időszak jön, de az én tapasztalataim nem hisznek benne. Egy személyes példa: két színházi pályázaton vettem részt, Kecskeméten és Nyíregyházán. Végül kiderült, hogy mindkettőt a hatalom döntötte el, mint negyven éven át mindig. Semmi értelme nem volt a pályázatnak. Persze, lehet, hogy türelmetlen vagyok.
– A bemutatót a díszletraktárban tartották. Miért?
– Nem szeretem a színpadot. Ez a negyedik oldalról nyitott tér eleve meghatározza, hogy mit lehet benne csinálni. Másrészt én civilekkel akartam dolgozni, és őket nem vihettem föl a színpadra. Ha mesterséges térbe civileket viszek, rögtön lelepleződik az egész. Más teret kellett keresnem. Olyat, ahol a civilek önmagukat tudják hozni, s erre a díszletraktár kiválóan alkalmas volt. A nézők helyzete is különleges, mert minden körülöttük folyik.
– Nem találkozott még azzal a véleménnyel, hogy meggyalázza a színházat, a művészet templomát?
– Az áhítat kialakulása nem a tértől függ. Ezt a színész és közönség együtt teremtik meg, nem a bársonyfüggöny.(4.)

Gondolkodni kell (1990)

– Ettől az évadtól színész-rendezőből rendező lett. Hogyan élte meg a változást?
– Örülök, hogy nem kell játszanom. Rengeteg energiát szabadít föl bennem, amit a rendezésbe tudok belefektetni. Rendezőként másképen dolgozom, mint azok, akik főiskolát végeztek. Az a színészet, ami nálunk dívik, engem nem elégít ki. Az én rendezéseimben – gondoljon a Dantonra – a színésznek testtel kell dolgoznia, az aktív jelenlétre van szükség. Mindezt a Sztanyiszlavszkij-módszerrel nem lehet elérni. Nem mondom, hogy nekem tökéletesen sikerül megfogalmazni a szándékaimat, de én így tudok igazán önmagam lenni. (5.)
– Évadbeli első rendezése az Esküvő volt. Ki adta kezébe a Gombrovicz-kötetet?
– Léner Péter, 89 tavaszán Büchnerrel és Madách Imrével együtt. Én Büchner Dantonját és Gombrovicz Esküvőjét választottam. Léner Büchnert, így a Dantont tavasszal megrendeztem a díszletraktárban. Léner Pestre jött (a József Attila Színház igazgatója lett – a szerk.), én is váltottam: az új vezetők, Csíkos Sándor (igazgató – a szerk.) és Schlanger András (művészeti vezető – a szerk.) rendezőnek szerződtettek. Gombrovicz már jó ideje foglalkoztatott. Mondtam nekik: komédiát rendezek belőle.
Azt gondolom, hogy ma a színháznak másképp kell bombázni az embereket. Az a stilizálás, amit én keresek, más érzéküket hívja elő. Például a rácsodálkozást, amit szinte fontosabbnak érzek, mint a beleérzést, az átélést. Azt gondolom, hogy az emberek dallamvilágokban beszélnek. A valóságos konfliktusokat megélőkben mindig valami indulat munkál, ami eltorzítja az emberi hangot. A színpadi recitálással az ennek megfelelő megoldását keresem. Azt gondolom, hogy ha ezt viszonthallja a néző a színpadról, kétféle élményt kap: egyfelől a ráismerést, másfelől a megkomponáltságtól egyfajta zenei élményt. Lehet, hogy hülyeség, de mondjuk ez eléggé érdekel.
– Térjünk vissza Gombrovicz-hoz!
– Amikor az Esküvő mellékszerepeit olvastam, azt gondoltam, hogy mindegyik egy kaptafára készült, semmiféle különbség nincs a szerepek között, sem nyelvileg, sem szándékaikban. Ezért semmi értelme színészekre kiosztani ezeket a szerepeket. Viszont érdekelt ennek az egyarcú tömegnek a stilizált megfogalmazása. Végül tánckar lett belőlük. Az más kérdés, hogy ezt nem sikerült teljesen megcsinálnunk. Én a táncon gesztust értek. A tánc: hétköznapi mozdulatok átfordítása mozgásrendszerré.
– Alaposan meghúzta a darabot.
– Azt gondolom, hogy a nyelvi lelemények követhetetlenek a színpadon. Meggyőződésem, hogy a verbalitásnak ma nincs ereje a színházban, mert nem jut el az emberekhez. Elhagytam az abszurd nyelvi játékokat, és megpróbáltam egyértelműsíteni azt a vonalat, amiről azt gondolom, hogy nem én látom bele a szövegbe, hanem benne van: a főszereplő Henryk hasadt énjeivel való viaskodását. Az álom is jelen van az előadásban. Csak éppen az álmot látványban és nem verbalitásban akartam megfogalmazni. A regényei visszaigazolták, hogy Gombrovicz nem történeteket írt.
– Akkor mit írt?
– Magát írta. Párbeszédet írt. A beszélő személlyel egyetlen, de sokarcú én felesel. Gombrovicz darabja egy nagyon erős színházi formát sugallt, és ez pontosan találkozott azzal, ami engem tíz éve, mióta rendezek, érdekel. Ez volt az egyik ok, amiért az Esküvőt megrendeztem. A másik: ebben a meglehetősen mocskos történetben a szülők és a gyerekek viszonya fontos. Egymás után nőnek fel olyan nemzedékek, akikből tökéletes hiányzik az apához és az anyához fűződő viszony. Úgy nőnek fel, mint az árvák. Semmi nem határozza meg őket, nincsenek előttük példák, mércék. Ebből fakad a meghasonlottságuk. Ez tartalmi kérdés, amit az előadásnak sugároznia kell. Lehet, hogy ez túl komor, a történet talán valóban túl mocskos, de a zene és a látvány befogadhatóvá teszi. Valójában kísérletet teszek egy új műfaj megteremtésére, és erre négy hét kevés. Most először dolgoztam díszletben, Menczel Róbert egyébként abszurd terében, ami teljesen új élmény volt. Mind a hat színészem megfeszítve dolgozott. De azt mondja az egyik jegyszedő néni: nagyon súlyos ez a darab, bár gyönyörűen énekelnek benne és gyönyörű a színpad, de itt gondolkodni kell.
– Kell?
– A jegyszedő néni ezt mondja. Aki kíváncsi a történetre, annak kell. De az nagyon jó lenne, ha a színházban gondolkodni kellene. Legalább kicsit.
– Mit csinált a premieren?
– Járkáltam, a színészeket figyeltem.
– Izgult?
– Nem. Az első összpróba óta nem. Pár napja hidegen tudom nézni. Most a közönséget figyelem. (6.)

Ha többféle ízlés lehetne jelen (1991)

– Úgy tudom, nem lett siker az Esküvő.
– Nem. Pedig olyan zenét írattam hozzá, ami élvezhetővé tehette volna azok számára is az előadást, akik a darab filozófiai mélységeit nem értették. Ennek ellenére iszonyatos botrány lett az előadásból. A nézők kikérték maguknak, azt mondták, semmi közük nincs ahhoz, amiről a darab szól. Felháborodtak azon, hogy az apa nem ismer rá a gyermekére, vagy azon, hogy valakinek két énje van. Azt várták el, hogy a színészek legyenek szépek, nem értették, miért gesztikulálnak ilyen furcsán.
– A színház vezetősége hogyan értékelte az ön munkáját?
– Rendszeresen konfliktusba keveredtem velük. Azt mondtam nekik, üljenek ott előadásról előadásra, és figyeljék a közönség reakcióit. Az előadásaim gyakran olyan hatással voltak a nézőkre, amihez nem szoktak hozzá. Többen emiatt jobban odafigyeltek, érdekelni kezdte őket a produkció.
– Olyanok nem voltak, akik hazamentek?
– Dehogynem. Előfordult, hogy egyszerre ötvenen. Fel is jelentettek a polgármesternél, hogy lehet ilyen rendezőt foglalkoztatni, amilyen én vagyok, hogy lehet ilyen darabokat előadni. Az újságokban is többen tiltakoztak. (7.)
– Hogyan állt ezek után a színház vezetése az új bemutatójához?
– Nagyon féltek tőle. Az Esküvő botránya kapcsán meg is tiltották nekem, hogy a tisztességes embereket bántsam. Ennek következtében szinte semmilyen segítséget nem kaptam a Gyöngyélethez. Azt hiszem, olyan még nem fordult elő a színházban, hogy a díszlet, a jelmezek és a kellékek a bemutató előtti utolsó pillanatban készültek el.
– Más szempontból is rendhagyó volt ez az előadás.
– Igen, lényegében a Színház- és Filmművészet Főiskola negyedikes hallgatóival dolgoztam. Azt a nyitottságot, lelkesedést, amit a próbák során kaptam tőlük, nagyon kevés „profi” színész engedi meg magának.(8.) Ugyanakkor – bármilyen döbbenetes is – de alapvető szakmai dolgokat kellett számukra tanítanom rendezés közben. (9.)
– Hogy fogadta a közönség a Gyöngyéletet?
– A nyilvános főpróbán sok tanár megnézte az előadást. Egy részük lemondta az ifjúsági bérletet, kijelentették, a diákokat nem engedik el erre az előadásra. Azt mondták, a színházban ne beszéljenek csúnyán, ne az életet mutassák, hanem azt, ami szép. Emiatt a bérletben meghirdetett előadások egy részét a színház vezetése a Liliomfira cserélte. (10.)
– Ezek szerint a közönség nem fogadta el a Gyöngyélet naturalista jeleneteit.
– Ezeket nem lehetett kihagyni, mert az ábrázolt réteg életében eléggé redukáltak az emberek közötti viselkedésformák. Három dologra éleztem ki ezeket: a verekedésre, a veszekedésre és a szexuális érintkezésre. Ezek töltik ki a figurák életét. A darabból nem lehet kiemelni a realizmust. Az a prűdség, ami a közönség soraiban megjelenik, a pornófilmek, a műholdas programok korában egyszerűen képtelenség. Az ilyen emberek nem hajlandók szembenézni ezzel a valósággal. (11.) Ugyanakkor bérleten kívüli előadásban is játszottuk a Gyöngyéletet – ami vidéken ritkaság –, egy-egy alkalommal 300-300 néző volt kíváncsi rá. Ebben az évadban még egy darabot rendeztem volna, erre azonban már nem tartanak igényt. A színház vezetősége nem vállalja, hogy miattam összeütközésbe kerüljenek a várossal. Az igazgató behívatott magához, véleménye szerint tarthatatlan az a pesszimista látásmód, ahogy én darabot olvasok. A vezetőség nem akar eltérni az elfogadott színházi ízléstől. Ennek kiszolgálására pedig én nem vagyok alkalmas.
– Nem lehet, hogy amit Ön csinál, az valóban nem Nyíregyházára való? Hogy szándékai ellenére újra stúdiószínpadokon kellene próbálkoznia?
– Lehet, hogy rákényszerülök, de nem szeretném. Magyarországon csak a realista színház elfogadott. Azokat, akik mást próbáltak, gyakran nemcsak a közönség, hanem a szakma is elhallgattatta. Jó lenne, ha többféle ízlés lehetne jelen.
– Hol tudna jól dolgozni?
– Ahol befogadnak. Már tárgyalok erről néhány színházzal. Még nem tudom, hol sikerül megegyeznünk. (12.)

Megzenésített közhelyek (1992)

– Meglepődtem a József Attila Színház Éjjeli menedékhely című előadásának próbáit figyelve. Ahhoz képest, hogy veretes, könnyfakasztó darabot játszanak, itt a próbákon sokat nevetnek.
– Én inkább szentimentálisnak gondolom az eredeti darabot. Rengeteg olyan mondat hangzik el benne az életről, általában az emberről, ami mára már kiürült. Valószínű, hogy 1902-ben, amikor Gorkij ezt a darabot írta, még találkozott ez a fogalmazásmód az emberek lelkével, száz év múlva inkább már csak üres közhelyeknek hatnak.
– Mondjon egy ilyen mondatot!
– Az emberek a jobbért élnek. Ma már az efféle mondásokat megmosolyogják. Ez a probléma Luka szinte minden monológjával. Ezért zenésítettem meg ezeket Faragó Bélával. (A Lukát játszó Galambos Erzsi csakis barokk recitativókban szólalt meg az előadásban – a szerk.) Ugyanakkor a figurák között zajló történetnek a drámaiságát szeretném kibontani. Ezek az emberek jobb híján egymást marják szét. (13.)

Gőg és zártság (1993-94)

– Hogy jutott eszébe Brecht A városok sűrűjében című alig játszott darabját elővenni?
– Kerestem egy olyan darabot, amelyben szabad kezem van, ahol nem kötnek a konvenciók. Brechttel már nagyon régóta szerettem volna találkozni, mert azt gondolom, hogy sok közünk van egymáshoz lelkileg. De az igazán sikeres darabjaival szemben mindig fenntartásaim voltak. Például a Koldusoperát, a Kaukázusi krétakört túlságosan frappánsnak gondolom, túlságosan is kiszámított bennünk a hatásmechanizmus. Sokkal vadabb, sokkal merészebb és sokkal szenvedélyesebb embereket találtam A városok sűrűjében.
– Miben akart elszakadni a konvencióktól?
– Ebben az előadásban egy teljesen másféle Brechtet fog megismerni a néző. Nem egy távolságtartó, hanem egy nagyon szenvedélyes, nagyon romantikus Brechtet.
– Meglepő a színészválasztása. Több olyan szereplő is van a produkcióban, akik az alternatív, félprofi világból érkeztek.
– Hat idézőjelben vett tanítványomat csábítottam ide, hogy ebben a munkában valamilyen hatást próbáljanak tenni azokra a profikra, akikkel én ezt az előadást létrehozom. Minden rendezésemben arra törekszem, hogy azokból az emberekből, akikkel dolgozom, valamiféle csapatot csináljak. Hisz azt gondolom, hogy ez az előadásnak olyan plusz feszültséget, plusz aurát adhat, ami óhatatlanul hat a nézőkre is. Én nagyon nem szeretem a profi színházban azt a gőgöt, azt a zártságot, ahogy ők dolgoznak, és hogy rettenetesen nehezen fogadnak be másféle gondolkodású embert. Másrészt a közönség megítélésében is téved a profi színház. Nagyon sokféle gondolkodású néző ül a nézőtéren, és ha hatásos az előadás, akkor bármilyen réteget meg tud szólítani. Sajnos nem engedték meg nekem Nyíregyházán, hogy ezt bebizonyítsam. (14.)
– Továbbra is bízik a nézőkben?
– Igen, én nagyon...
– A nyitottságukban?
– Óh, igen, én nagyon. Jó lenne, ha hagynánk, hogy a nézők szabadon eldöntsék, hogy mi az, ami érdekli őket, mi az, ami kell nekik. Jó lenne, ha a színház merné ezt a kockázatot vállalni, és nem a kultúrpolitika jelölné ki, hogy mire van szüksége a közönségnek, hogy mit kell kapniuk, hogy jól érezzék magukat.
– Most éppenséggel nem a kultúrpolitika jelöli ki a színházak útját, inkább valamiféle gazdasági kényszer, megfontolás.
– Én nem hiszek abban, hogy a színház pénzkérdés. Helyesebben, hogy a jó előadás pénzkérdés.
– Mostanában azt szokták mondani, hogy az emberek szórakozni akarnak.
– Hát vagy nem. Lehet, hogy nem szórakozni akarnak, hanem szeretnének választ kapni mindarra, ami körülöttük történik.(15.)
– Sajátos formát választott Pilinszky Gyerekek és katonák című darabjának színreviteléhez is.
– Pilinszky Beszélgetések Sheryl Suhttonnal című könyvében nagyon is teátrális, szertartásszínházról ír, és egy másfajta időről, ami eltér a hagyományos színházakban megszokottól. Számomra ez az előadás kísérlet arra, hogy azt a színházi formát valósítsam meg, amelyről ő álmodott az írásaiban. Pilinszky az ellen tiltakozott, hogy a színház történetet meséljen el, és nem az ellen, hogy a helyzeteket meg lehessen érteni. Számomra az volt a legfontosabb, hogy amit a színház közvetít, azon legyen ideje a nézőknek elgondolkodnia, a darab legyen nagyon hatásos, de ne szokványos értelemben. (16.)

Hogy túléljük (1994-95)

– A József Attila Színházban csak Stúdiószínpadon dolgozott, Szolnokon nagyszínpadon rendezett.
– Ez összefügg azzal, hogy Szolnokon voltam állásban. A nagyszínpadon Schiller Don Carlosát rendeztem meg. Itt, úgy gondolom, teljesen más hatásmechanizmussal, formavilággal kell dolgozni, mint a stúdiószínpadon, ahol ötven néző előtt, korlátozott technikai feltétetek mellett kell bemutatnunk a darabot. A Schiller-darabnak egyetlen furcsa vonása érdekelt, miközben persze eljátsszuk az eredeti történetet is. A szolnoki előadásban a hangsúly elsősorban Fülöp királyon és Posa márkin volt. Fülöp királyt Balkay Géza játszotta, Posát pedig Kovács Lajosra osztottam, aki a főpróba hetén megbetegedett, és szerepét Horváth Lajos Ottó vette át. A fiatal Don Carlost egy amatőr fiúval, Groszmann Péterrel játszattam. Erre a színészi hármasra találtam ki tulajdonképpen az előadást: Kovács Lajos ötvenéves, Balkay Géza negyvenöt, a szakmát, a világot, hamisságot, viselkedési formákat nem ismerő Don Carlos pedig húsz. Erről a három férfiról szól tulajdonképpen a darab. Fülöp hatalma csúcsán van, érzelmileg rettenetesen sebezhető, ezért tudja az ellenségét is barátként elfogadni. Hatalmi tébolyában hibát hibára halmoz, semmiféle emberismerete nincs. Posa pedig az ideáiba szerelmes, aminek szintén semmi köze nincs a valósághoz. Megpróbáltam a romantikus szövegeket „túlfokozni”, olyan pontokat keresni, ahol a próza operába válthat át, ahol szinte dalban folytatódhat a szenvedélyek kifejezése.(17.)
– Spiró György igazgatása alatt – ha csak rövid ideig – hatalmi helyzetbe került a szolnoki teátrumban.
– Igen, a Don Carlos előadáshoz annyi próbaidőt kaptam, amennyit csak akartam.
– Rendkívül ellentmondásosan ítéli meg a szakma az Önök szolnoki tevékenységét.
– Ez politikai kérdés volt. Schwajda György – az önkormányzat támogatásával – puccsal átvette a színházat, minket pedig az utcára tettek. Véleményem szerint pedig a szakma azért nem állt mellénk, mert úgy gondolta, nincs szükség arra, hogy Magyarországon legyen egy másféle színház.
– Előtte önök is szinte mindenkit az utcára tettek.
– Ez még érkezésünk előtt Spiró külön meccse volt a színészekkel. Mi – Zsótér Sándorral, aki a főrendező volt – már csak az új embereket vittük magunkkal. Reméltük, három év alatt elszakadhatunk a Magyarországon szinte egyeduralkodó színházi realizmustól. Ha megkapjuk az ígért három évet, ez sikerült volna.
– De arról is lehetett hallani, hogy mindösszesen harmincan ültek a nagyszínház nézőterén.
– Ez a tendenciózus híresztelés természetesen nem volt igaz, Spiró meg is nyerte az önkormányzat ellen e tárgyban indított pert. Az általam rendezett Don Carlosnak sikere volt Szolnokon. Wyspianski Novemberi éj című darabjából készült előadás volt az, ami valójában egy réteg számára készült. (Az előadást Zsótér Sándor rendezte – a szerk.) Egyébként teljesen jogtalan volt, ami velünk történt.
– Sok olyan színészt vittek Szolnokra, akik később szinte egyáltalán nem találtak munkát.
– Többségük az utcára került velünk együtt.
– A József Attila Színházban viszont olyan színészekkel dolgozik, akik könnyedebb bohózatokhoz, zenés vígjátékokhoz szoktak. És a közönség is ehhez szokott ebben a színházban.
– A József Attila Színházban megbuktam. Tíz körüli előadásszámot érnek meg ott a produkcióim. Az Aluljárónak nevezett stúdiószínház – miután eleve kevés előadást tart – nem is került bele a köztudatba. Ahhoz, hogy például a Katona József stúdiója, a Kamra beinduljon, még nekik is nagy propagandára volt szükségük.
– Ön ennek ellenére rendez évi egy-két bemutatót az Aluljáróban. Most is rendezni fog. Mért hívják vissza, ha megbukott?
– Ez nagy kérdés, erre Léner Péter igazgató tud válaszolni. Hisz nincs arányban a színészekkel folytatott kemény munka azzal, ahányszor láthatók a produkciók, és ahányan nézik ezeket.
– Mért nem hívják Önt azokba a teátrumokba, amelyek programjába elvileg beleillenének az Ön produkciói?
– Leginkább személyes kapcsolat és nem az előadások minősége dönti el, hogy kit hova hívnak. Én pedig nem tartom a kapcsolatot egyetlen olyan emberrel sem, akinek joga vagy hatalma lenne újabb munkákkal megkínálni.
– Miért nem?
– Azt hiszem, azért nem, mert nem szeretem igazán azt, amit csinálnak.
– Senki előadását sem szereti?
– Szinte senkiét, mert azok, akiké ma a színházi hatalom, nem veszik észre, hogy ami húsz évvel ezelőtt érvényes volt, már nem az. Akik egykor avantgarde-nak számítottak, ma nem tudják, hogy mi van körülöttük a világban. Váltaniuk kellene. Nem mindent felpuhítaniuk, fogyaszthatóvá tenniük, mint a tévéműsoroknak. (18.)
– A József Attila Színházban látható újabb bemutatója Csehov Három nővérének és Petrusevszakja Három lány kékben című darabjának összevonásából született. Mindkét darabot bemutatta a Katona József Színház. Látta az előadásokat?
– Csak a Három nővért. (19.) A mi előadásunknak azonban nem sok köze van a Csehov darabhoz. Csak kiindulópontot jelentett ahhoz, hogy megpróbáljunk négy testvérről beszélni. Elsősorban az érdekelt, mi lesz velük, miután eljutnak Moszkvába. Ennek végiggondolásához vettük alapul Petrusevszakja művét, amelynek történetét három fiatal lány, három Natasa játssza el. Egymásra csúszik a csehovi századforduló és a hetvenes évek, napjaink világa: a nővérek megöregednek, nyugdíjasok lesznek, végül a Natasák eluralják nemcsak a házukat, hanem az egész világot is. Mert azt gondolom, hogy az a szenvedélyesség, visszafogottság, érzelmi gazdagság, ami még jellemezte a századfordulón élőket, mára teljesen eltűnt, és sokkal inkább a Natasa-féle gyakorlatias gondolkodás lett jellemző.
– Hogy kerültek a szereplők akváriumba?
– A színpadon megjelenő kert valóban kissé akváriumra emlékeztet, mint ahogy szerintem napjaink világa is ahhoz hasonlítható. Hisz mindenki bezárkózik a saját világába, másokat csak ezen az akváriumon keresztül szemlélünk, érzelmi kötelékek valóban nem kapcsolnak össze minket.
– Ez meglehetősen pesszimistán hangzik.
– Általában ezzel vádolják az előadásaimat. Mindezt azonban megpróbálom mindig humorral oldani. Azt gondolom, akkor kell legjobban nevetni, amikor a legreménytelenebb a helyzet. Mivel én nagyon kilátástalannak érzem mindazt, ami ebben az országban történik, azt gondolom, hogy mindezt ki kell nevetnünk ahhoz, hogy túléljük. (20.)

Amilyennek lennünk kellene (1996)

– A nyolcvanas évek végén született Spiró György Ahogy tesszük című darabja, amelyet a Várszínház kamaratermében, a Refektóriumban állított színpadra. Nem avult el ez a mű?
– A költészete mindenképpen él, hiszen időtlen. Amikor valaki egy évvel ezelőtt kezembe adta az Ahogy tesszüket, teljesen megdöbbentett, hogy Spiró költő. A dalszövegek ugyanis fantasztikus gondolati mélységeket közvetítenek számomra. A sztori, a válástörténet elég mindenapi, de a dalok miatt úgy éreztem, mindenképpen színre kell állítanom. A darab azt ábrázolja, hogy mit tett a szocializmus a jellemekkel. Azt gondolom, hogy a szocializmusról valamiféle ironikus múzeumot kellene készíteni. Ha úgy tetszik, a vidám barakkot akartam színre vinni.
– Szürreális szociónak nevezte ezt a rendezését. Mit takar ez kifejezés?
– Én találtam ki, s a szocialista stílusnak, ízlésvilágnak az absztrakciójára utal. (21.)
– Ritkán játszanak manapság görög drámát. Következő várszínházi rendedzéséhez mégis két antik tragédiát választott. (Egy este került színre a Leláncolt Prométheusz és a Médeia – a szerk.)
– Nagyon szerettem volna már nem átlagembereket, hanem hősöket mutatni. Idolokat, amilyeneknek lennünk kellene.
– Sokak szerint nincsenek már hősök.
– És ez igen nagy hiány. Nagy baj, hogy nincsenek olyan emberek, akik kitartásban, tisztességben, következetességben, szenvedélyben fölöttünk állnak, akikhez hasonlítani szeretnénk. Prométheusz, amikor elviszi a tüzet, pontosan tudja, hogy „túllépi a hatáskörét”, amiért Zeusz meg fogja büntetni. Ennek ellenére vállalja tettét.
– A fővárosban most dolgozott először nagyszínpadon.
– A József Attila Színházban – ahol tavalyig szerződésem volt – nyilván féltik tőlem a közönséget. Legközelebb például egy Ibsen-művet fogok színpadra állítani, megint csak az Aluljáróban. Pedig a Hedda Gabler olyan, mint egy krimi. Abszolút közönségdarab. Nem lehet tudni, hogy miért a stúdióban kell megrendeznem.
– Lett már baj abból, hogy ön nagyszínpadon rendezett.
– Szerintem nem lett. Az más kérdés, hogy a nyíregyházi színház vezetői ahelyett, hogy kiálltak volna mellettem, inkább azt mondták, hogy menjek el a városból. Én azonban azóta is indulatokat akarok kiváltani az emberekből. Az a tükör, amit én tartok, nem kellemes. Nem szoktam szép dolgokat mondani.
– Természetes, hogy mindent kissé keményen, ridegen mutat meg?
– Rám ragadt a „hideg” jelző, de ezt én nem tartom jogosnak. Igaz, hogy a fontos dolgokat mindig mintegy idézőjelben látom. Az előadásaimban igenis van érzelem, humor, persze inkább fekete humor.
– Önt leginkább előadásainak vadságáért, trágárságáért, erotikájáért szokták támadni. Mostani várszínházi produkciója úgyszintén erősen erotikus. Botrány mégsincs. Lehet, hogy finomabb eszközökkel dolgozik?
– Nem hiszem. Talán a közönség változott meg. Én csak annyiban változtam, hogy a verbalitás fontos szerepet kap a mostani produkciómban.
– A Leláncolt Prométheusz előadásán különböző trégereken, zsinórokon függenek a szereplők...
– Prométheuszban – miután azt gondoltam, hogy a darabot a levegőben kell játszatnom – fiatalok lépnek fel, mert Magyarországon nemigen akad olyan ötven körüli színész, aki fizikai szempontból megfelelne ezeknek a követelményeknek. Azért játszódik a levegőben az előadás, mert fontos, hogy istenek a szereplői. Olyanok, akikkel nem találkozunk a Földön. Persze rengeteget ügyetlenkedtünk, nehezen találtuk meg a megfelelő technikai megoldásokat. A színészek furcsa fizikai állapotba kerültek, és a jeleneteket ebből az állapotból kellett felépíteniük. Mindehhez stilizált hangon kell megszólalniuk. A Leláncolt Prométheuszból tulajdonképpen operát akartam csinálni, ezért a zenéhez hasonló pontos kompozícióra volt szükség. A Médeia viszont azért volt nagyon nehéz, mert a színészek már elfelejtettek versben beszélni. Az indulataik hamar kifulladnak, ez a darab viszont óriási szenvedélyeket, „indulathömpölygéseket” igényel. (22.)

Kísérlet és konvenció (1997)

– Az ön rendezései eltérnek a kőszínházi hagyományoktól, bizonyos szempontból kísérletek. Miért a struktúrán belül jöttek mégis létre?
– Én nem tartom kísérleteknek az előadásaimat. Mióta beléptem az úgynevezett kőszínház „épületébe”, azóta én az átlag nézőnek igyekszem színházat csinálni. Az más kérdés, hogy másféle eszközökkel, másféle formavilággal dolgozom, de azzal az illúzióval, hogy ezt megérti az átlag néző. Úgy látom, sokat változott a világ, az átlag néző sokkal fogékonyabb lett egy csomó olyan dologra, amiről a hatvanas-hetvenes években még úgy gondoltuk, egyértelműen elutasítja. Ami most számomra egy másfajta próbatétel, az az a két előadás, amit a József Attila Színház Aluljárójában rendeztem: Ibsen Hedda Gabler és Arthur Miller Pillantás a hídról című darabja. Mindkettő nagyon becsületes, konvencionális színházi munka. Tudomásul kellett vennem, hogy az Aluljáróba nem az a közönségréteg jár, aki vevő lenne az általam képviselt színházi formákra. Négy-öt előadás után sorra vették le a színről azokat a munkáimat, amelyek számomra fontosak voltak. Ez engem rosszul érintett, így levontam a következtetéseket, és konvencionális formában állítottam színpadra az említett két darabot.
– Ez nem megalkuvás?
– Természetesen megalkuvás, de mindenképp volt benne némi kíváncsiság is, hogy mit tudok kezdeni a konvencionális színházzal. A folytatás itt a Várszínházban természetesen nem ilyen lesz. (A rendező az Apátlanul című Csehov-bemutatóra utal, amelyet egy hónap alatt ötször adtak elő, aztán – betegségre, a közönség érdektelenségére hivatkozva – nem játszották többet – a szerk.)
– Mostanában nincsenek olyan tervei, hogy saját együttest hoz létre?
– Nincsenek. (23.)
– Tíz évig erősen kötődött az Orfeo, később a Stúdió „K” együtteséhez. Annyira, hogy kommunában is éltek. Most viszont mindenütt vendégrendező. Nem hisz már semmilyen csapatban?
– Nem hiszek. Most nem lehet úgy csapatot szervezni, mint akkor, amikor nyilvánvaló volt, hogy mi ellen szövetkezünk. Mindannyian egyedül vagyunk, önállóan kell gondolkodnunk. (24.)



Források:
1. Érdi Sándor beszélgetése – Stúdió ‘94 – 1994. febr. 22.
2. Bérczes László: A Stúdió „K”-tól Nyíregyházáig – Film Színház Muzsika 1985. júl. 27.
3. Karádi Zsolt: Szakítani a hagyományossal – Kelet-Magyarország 1989 máj. 13.
4. Nagy István Attila: Bemutató a díszletraktárban – Kelet-Magyarország 1990. ápr. 21.
5. n. i. a.: Ház Montenegróban – Kelet-Magyarország 1990. aug. 23.
6. Zsótér Sándor: Hatvanezer zsákutca – Színházi Élet 1991/1.
7. Bóta Gábor: Pesszimistán olvas – Magyar Hírlap 1991. nov. 16.
8. Kis Sándor: Inkább te ölj – Mai Nap 1991. szept. 24.
9. Bóta Gábor: „Indulatokat akarok kiváltani"” – Magyar Hírlap 1996.okt. 19.
10. Bóta Gábor: Pesszimistán olvas – Magyar Hírlap 1991. nov. 16.
11. Az elszakadt cérnaszál – Kelet-Magyarország 1991. okt. 10.
12. Bóta Gábor: Pesszimistán olvas – Magyar Hírlap 1991. nov. 16.
13. Kóczián Péter riportja a Napindítóban 1992. dec. 5.
14. Faragó Judit beszegetése a Napórában – Petőfi rádió 1993. ápr. 7.
15. Érdi Sándor beszélgetése – Stúdió ‘94 – 1994. febr.22.
16. László Dóra – Magyar Nemzet 1994. febr. 19.
17. László Dóra: Három nővér az akváriumban – Magyar Nemzet 1995. jan. 5.
18. Bóta Gábor: „Indulatokat akarok kiváltani” – Magyar Hírlap 1996. okt. 19.
19. Harmadik figyelmeztetés – Petőfi rádió 1995. febr. 6.
20. László Dóra: Három nővér az akváriumban – Magyar Nemzet 1995. jan. 5.
21. R. Zs.: Szürreális szocio – Esti Hírlap 1996. márc. 29.
22. Bóta Gábor: „Indulatokat akarok kiváltani” – Magyar Hírlap 1996. okt. 19.
23. Varga Judit: Konvenció és kísérlet – Ellenfény 19987/4.
24. Bóta Gábor: „Indulatokat akarok kiváltani” – Magyar Hírlap 1996. okt. 19.

08. 08. 4. | Nyomtatás |