A körülmények ihlető forrása

Regős Jánossal beszélget Perényi Balázs

Regős János 1979 óta vezetője a Szkéné Színháznak, ebben a minőségében vált az alternatív színház egyik legfontosabb szervező egyéniségévé. A Szkéné adott helyet azoknak a nemzetközi fesztiváloknak, ahol a közönség és a szakma először láthatta a külföldi független színházak (Odin, Living Theater) élvonalának előadásait, ezáltal segítette a hazai színházi szakma látókörének tágulását. Regős alkotó művészként is részese volt az alternatív színi világnak. Játszott az Arvisura Színház előadásaiban, tagja volt az Utolsó Vonal Színházi Érdektömörülésnek. Ő írta és rendezte többek között az együttes egyik legkiválóbb előadását, a Piroska című „hisztériát”. Manapság „kétségbeesetten keresi a színházat, amely meglepné”, felkavarná őt.
Perényi Balázs


– A hetvenes végén lettél a Szkéné vezetője, amikor lényegében lezárult az „amatőr színházak” hőskora, és valami más kezdődött. Miben volt új a nyolcvanas évek „más” színháza? Az útkeresés irányai, a főszereplők lettek mások?
– Az előző korszak utószelét a Szkéné még elkapta. Például a Stúdió “K” itt is előadta a Woyzecket, de még játszott itt a Hegedűs Tibor-féle Utcaszínház, fellépett Sándor György, aki szintén emblematikus figurája volt a hetvenes éveknek, és Cseh Tamás is. Ide hívtam meg Paál István első nagy kőszínházi előadásait, Szolnokról a Becketteket. A Szkéné története a nyolcvanas években ennek az „alternatív színház” névvel illethető vonulatnak az intézményesülését jelzi. Ebben a folyamatban óriási szerepet játszott a Soros Alapítvány az ösztöndíjaival.
– Mikor kaptátok az első Soros-támogatást?
– Nyolcvanhárom-nyolcvannégy körül.

1985-86

– Ennek az időszaknak is volt egy fénypontja a Szkénében: én ezt nyolcvanöt-nyolcvanhatra teszem. Akkor indult Szkipe (Nagy József) önálló pályája a Pekingi kacsával. Ascher Tamás rendezte Hobót ( Földes László ). Itt volt még az Olasz (Molnár Gyula), aki a Muzsikással és Sebestyén Mártával csinált tárgyszínházat. Rendezett nálunk Szikora János. Rendszeresen szerepelt Zsuráfszky Zoltán is a Kodály Kamaraegyüttessel. Bozsik Yvette és Árvai György minden évben bemutatott egy-két darabot. A Természetes Vészek innen, a Szkénéből indult. Ebben az évben játszotta nálunk a Monteverdi Birkózókör Jeles András rendezéseit. Van egy olyan fényképem, ahol ezek az emberek együtt ülnek a Szkéné előterében: nekem ez jelenti a csúcspontot. Úgy érzem, nem túlzás azt mondani, hogy itt alapozódott meg mindaz, ami ma alternatív színházként ismeretes, és aminek immár a válságát látjuk mindenütt.
– Úgy tudom Gaál Erzsébet is játszott, illetve rendezett a Szkénében.
– Itt adták elő Nádas Péter Temetés című darabját, a hattyúdalukat Székely B. Miklóssal, ehhez azonban vissza kell lépnem az időben. Sosem felejtem el Gaál Erzsit és Székely B. Miklóst, ahogy a játékon keresztül búcsúztak egymástól. Két ember csodálatos találkozása volt az előadás, két ember kapcsolatának vége jelent meg a Nádas-szövegen keresztül. Gaál Erzsinek, a színésznőnek ez volt az utolsó nagy szerepe: összefoglalása mindannak, amit a színészetről tudott. A személyesség és a színészi eltávolítás erős összefonódása jellemezte az előadást. Játszották nálunk Gaál Erzsi gödöllői rendezéseit, köztük a számomra legizgalmasabbat, a Felütést is.
– Kik csináltak a Szkénében a már említetteken kívül olyan színházat, amilyen nem volt, nem lehetett még Magyarországon?
– Elsősorban a külföldi vendégjátékok hoztak újdonságot. Fontos volt az a kiterjedt nemzetközi tevékenység, amelynek igazi ünnepei voltak a kétévente megrendezett nemzetközi mozgásszínházi fesztiválok. Hamarosan megjelentek az első önálló, magyar kezdeményezések, sokszor külföldi háttérrel (mint Szkipénél, aki azóta világhírű művész). A mára szintén világhírű Bozsik Yvette és Árvai György teljesen sokkoló, újszerűen sötét világot teremtett. Az emberi létezés végpontjain játszódtak az előadásaik. A leghíresebbhez találtak a folyosón egy kiállítási üvegvitrint, és Yvette ebben táncolta végig az előadást. Először tizenöt-húsz ember jött el, később a csilláron is lógtak. Ez volt az első nagy sikerük. Persze csak akkor kezdett el figyelni rájuk a sajtó, amikor M.G.P. írt egy hozsannázó cikket. Előtte négy-öt évig észre sem vette senki, amit csináltak. Nálunk csak az létezik, amiről írnak. És a Szkénébe ma sem járnak mértékadó kritikusok.
Ezekben az években születtek a hozzám legközelebb álló Goda Gábor-előadások, a Vakok és a Tristan Tzara művéből készült Gázszív. Voltak továbbá főiskolát végzett rendezők is, akik itt hozták létre kísérleti előadásaikat.
– Milyen képek, előadásemlékek maradtak meg benned a legerősebben?
– Szikora Jánosnak volt egy látomása Ulyssesről, ahogy leég Molly Bloom babaháza, és Magyarországon élt akkor egy gyönyörű kubai táncosnő: Milagros Desdunes. Létrejött ebből egy előadás, amelyben alig történt valami: a kubai táncosnő táncolt, a Joyce-szöveget Bajcsay Mária olvasta fel. Eközben pedig hátul finoman, lassan leégett a babaház. Tudtuk, hogy Molly Bloom testesült meg a gyönyörű táncosnőben. Utána az egész ház – az álmai – leégett. Az előadás mindössze fél óráig tartott. Bármit láttam azóta Szikor Jánostól, az jut róla eszembe, hogy istenem, van nálunk egy rendező, akiben ilyen vizuális fantázia van, és vajon ennek a zsenialitásnak hogyan lehet érvényt szerezni a színházi üzemben.
– Felőrlődik a struktúrában?
– Amint milliók felett rendelkezel, valahogy elvész az egyszerűség, az önmagától értetődőség, ami a színház egyik legfontosabb ihlető forrása. A legnagyobb meglepetés az, amikor teljesen egyszerű dolgok nyernek teljesen új jelentést.
Arvisura
– Az Arvisura munkája, Somogyi István rendezései mit jelentettek a korszak alternatív színjátszásában?
– Bármit is mondok, az olvasónak tudnia kell, hogy egyszerre voltam a csoport színésze és annak a színháznak a vezetője, amelyben fontos, de nem kizárólagos szerepet játszott ez az együttes. Somogyi és az Arvisura leginkább a hatvanas-hetvenes éveknek, az Universitas és a többi amatőr együttes grotowskis vonalának a folytatója. Ami miatt nekem szimpatikus lett az István, az a pedagógiai elszántsága, csoportteremtő energiája volt. Benne láttam, hogy valami megőrződik a „hőskorból”. Formailag talán sokkal többet hozott az István, mint a színészi munka tekintetében, pedig nagyon ambicionálta a színésztréninget. A nagy előadásokban (gondolok itt a Szentivánéji álomra, a Mester és Margaritára és a Magyar Elektrára) erős víziókat tudott végig vinni, és ebben el tudta helyezni a színészeit. Egyébként az Arvisura kapta az első komolyabb ösztöndíjat, és ezáltal függetlenedni tudtak a megélhetés gondjaitól. Az Arvisura volt az első olyan csoport, amelyik rendelkezett egy színházzal, létre tudott hozni egy rendszeres repertoárt, és azt képes volt fenntartani mind a mai napig.

Bokréta a kalapon
– Számomra mostanában leginkább abból a szempontból érdekesek ennek a nagy korszaknak a nagy előadásai, hogy milyen formai eszközök kerültek át belőlük a színházi köznyelvbe. Felismerhetőek-e a mai előadásokban a nyolcvanas évek formai-esztétikai vagy megközelítésbeli újításai, vannak-e „alternatív színházi” megoldások a profiknál?
– „Köznyelvi szinten” vannak mindenütt. Ez természetes folyamat, hiszen egyre több a kapcsolat a két szféra között. Budapesten már van vagy hat olyan kőszínház, amelyik alternatív színházi teret működtet. Annyi a különbség a korábbi időszakhoz képest, hogy régebben a rendezők kirándultak az alternatív színházakba, ma pedig inkább ők hívnak meg tőlünk színészeket, és megpróbálják a struktúrán belül létrehozni az ilyen előadásaikat. Nem lehet könnyű nekik.
– Szervesen épülnek az „alternatív” megoldások a kőszínházi előadásokba?
– Nem, inkább csak bokréták a kalapon. A kőszínház teljesen másra van berendezkedve. Még a legjobb előadásokban is – ahol érezhető a rendezői szándék, egy ismeretlen színházi terület felfedezésére – gyakran zátonyra fut a kezdeményezés az ötcsillagos körülmények miatt. Mit értek ez alatt? Ha egy távoli ország idegen törzsét akarom megismerni („felfedezni”), nem tölthetem az időmet egy ötcsillagos hotelben, ki kell onnan mozdulnom. A hivatalos színház biztonságot adó keretei közül is ki kell merészkedni. Legnehezebb a színészi játékot kibillenteni, a színészi alakítás tűnik a legmozdíthatatlanabbnak. Hiába alkalmas a másfajta munkára a címszereplő és egy-két társa.
– Nem is hozható létre termékeny egymásra hatás a két színházi világ között?
– A körülményeknek az a furcsa, ihlető hatása, ami jobb pillanataiban még ma is jellemzi az alternatív színházat, többnyire hiányzik a hivatalos struktúrából. Talán az alternatív színház az, amelyik megőrzött valamit a színház shakespeare-i értelemben vett kézműves jellegéből. Ez nehezen teremthető meg kőszínházi körülmények között.
Van persze ellenpélda is. Ács János csinálta az Oidipuszt a Vígszínházban az Arvisura közreműködésével. Kialakult egy furcsa helyzet. Egymás mellé állította a rendezés, amit az arvisurások csináltak – a kart – és a vígszínházi szólisták játékát. A kar színpadi létezése, hogy az arvisurások még egy csoportos szituációban is milyen hittel és lelkesedéssel vannak jelen, kiváltotta a Vígszínház színészeinek vágyakozással teli csodálatát.
– Hat-e a kőszínházi munka az alternatív alkotókra?
– A közös munkának van egy másik oldala is, amit gyakran tapasztalok. Mennél több „feladatot” kap valaki a „szakmában”, annál több rossz allűrt vesz át a kőszínházi színészektől. Kellemes fölénnyel kezd tekinteni saját szakmájára. Elpárolog belőle az alázat, amely a legjobb kőszínházi színészeket is jellemzi. A gyengébb egyéniségekből a szakma éppen azt olvasztja ki, ami a legértékesebb. És ezt sokszor maguk sem veszik ezt észre.

Kíváncsiság–zártság
– Tapasztalatod szerint hogyan lehet elkerülni az alkotó energiák elveszítését?
– Az állandó tréninggel. Nálunk a Szkénében minden nyáron vannak egy-két hetes, nagyon színvonalas tánc-mozgás-színésztréningek neves külföldi tanárokkal. Idén például – többek között – a Carbon 14 világhírű kanadai csoport két vezető színésze tartott egy mozgásszínész-kurzust. Érdekes azonban, hogy egyetlen olyan alternatív színész sem vett részt ezen, aki ennek a körnek az „elitjéhez” tartozik (ez kb. harminc-negyven embert jelenthet).
– Öt éve elmentek még az alternatív „sztárok”?
– Öt éve sem mentek el.
– A „mesterüktől” tanulnak?
– Lehet. Állandóan azt mondjuk, hogy a kőszínházi színészek nem törődnek a tréninggel, a saját szakmai karbantartásukkal. Én azt látom, hogy bizonyos életkoron túl már ez a másik kör sem törődik túl sokat ezzel.
– A nyolcvanas években nem így volt?
– Nem így volt. Hallatlan kíváncsiság volt az emberekben. Ma zártabb mindenki, és ez az előadásokon is meglátszik. Ma – és ez a legfontosabb tendencia, amit látok – egy csoport idei előadásából majdnem biztosan meg tudom mondani, hogy milyen lesz a jövő évi.

Közlésvágy
– Nyilatkozataid, írásaid kulcsfogalma a meglepetés, a véletlenszerűség, a szabálytalan és élő, organikus szépség, a személyes érintettség és a közlésvágy. Látsz manapság olyan előadásokat, melyek jellemezhetőek ezekkel a fogalmakkal?
– Persze, mindig van, ahol a személyes érintettség szenvedélyesen, mégis öniróniával átszőtten a szemünk láttára nyer színházi formát, átélhető katarzist váltva ki. Igen, vannak ilyen előadások, és nekem színházszervezőként az a feladatom, hogy ezeket minél több néző láthassa.
– A mozgásművészet mindig az alternatív színházak meghatározó területe volt. Milyenek a kilencvenes évek végének mozgásszínházi előadásai?
– A legígéretesebbek azok a munkák, ahol a játszók minden gesztusán érződik valami az elemi, ösztönös mozdulatokból, vagyis a teljes személyiségük, az egész életük jelenik meg a stilizált formában. De ezen a területen nagy a kísértés a külföldön is eladható mozgásszínházi általánosságokra, létezik az avantgarde biznisz.
– Mit jelent ez az avantgarde biznisz?
– Lehet, hogy meglepő az elnevezés, de létezik a jelenség. A színházi avantgarde-nak kialakult külföldön egy piaca. Bizonyos számú csoport utazik városról városra, megvannak a helyek, ahol fogadják őket, ahol megfelelő gázsit kapnak. Nézők is vannak, hol több, hol kevesebb. A Carbon 14-es színész mesélte nekem, hogy egy idő után már szó sem volt arról, amiért valójában az előadás készült. A néző pedig többnyire arra kíváncsi, mennyi trükk, akrobatikus elem, látványosság van az előadásban. Üres az egész, de működteti a Biznisz. Magyarországon sokan a korlátozott lehetőségek miatt kényszerülnek az állandó külföldi vendégjátékokra.

Színházi kommuna
– Ki lehet-e vonulni ebből a kiürült színházi létezésből? Lehet-e manapság kommunaszerűen, életformaként színházat csinálni?
– Nem biztos, hogy ma ennek a zárt csoportban zajló, elvonult alkotómunkának van színházi kifutása.
– Miért nem hiszel a kivonulásban?
– Lehet ilyen színházat csinálni, csak nem egy kétmilliós nagyvárosban. Akkor ki kell vonulni egy faluba vagy az erdőbe, ahogy erre nagyon jó példákat látni külföldön. Például a lengyel Gardzienidze színház, az amerikai Bred and Puppet, vagy éppen a Slava Svédországban, hogy csak a Magyarországon is bemutatkozott társulatokat említsem. Ehhez a munkához azonban hosszú távú ösztöndíjak kellenének, és a mai városi embertől óriási – nemcsak materiális, de lelki – áldozatot is követel az ilyen kísérlet. Hudi László akart ilyesmit, látható is volt a munka eredménye a Rómeó és Júliában. Lehet, hogy már feladta, nem tudom.


A hallgatás bátorsága
– Manapság egyre-másra születnek a nem kellőképp végiggondolt vagy éppen túl hamar bemutatott előadások.
– Nem várják meg az alkotók, amíg megérik bennük valami.
– Miből ered ez a sietség, ez a bemutatókényszer?
– Úgy látom, a pályázati rendszer és a megélhetési kényszer az oka. Én biztos nem vagyok türelmetlenebb, mint régebben. Még örülök is, ha valaki tovább akar dolgozni. De ma talán nagyobb bátorság egy előadást nem megcsinálni, mint megcsinálni.

El fog halni?
– Van saját közönsége az alternatív előadásoknak?
– Van egy szűk réteg: akik ezeket az előadásokat csinálják. Természetesen megnézik egymás produkcióit, de persze mindenki arra vágyik, hogy legyen másféle közönsége is. Ez a „civil” közönség azonban nagyon nehezen érhető el a mi köreink által.
– Nem működnek már az informális csatornák, hogy ez jó, ezt nézzétek meg?
– De igen. Annak, ami jó, azért általában elterjed a híre. Csak egyre kevesebb ilyen előadás van. Jó persze mindig is kevés volt. És ha nem mondja valaki, egy mértékadó személy, hogy ez fontos, akkor elfelejtődik, mintha nem is lett volna. Nagyon sok ilyet láttam. Vigasztaló azonban, hogy van egy búvópatakszerű emlékezet, amely megőriz valamit az elfeledett előadásokból. Ilyen elfeledve létező fontos társulat volt az Utcaszínház a hetvenes években, vagy a kilencvenes évek Utolsó Vonala. Semmi másban nem bízhatunk, mint ezeknek az embereknek az emlékezetében. És ez igenis megtermékenyítően hat, gazdagítja a későbbi korok színházát.
08. 08. 4. | Nyomtatás |