Közös kockázat

Szabó Györggyel beszélget Fuchs Lívia

Október 5-én nyílik meg a Liliom utcában, egy régi trafóházból átalakított épületben a Kortárs Művészetek Háza, a Trafó. A Főváros által támogatott Házat Szabó György vezeti, aki az elmúlt tizenhárom évben elsőként teremtett rendszeres és nívós fórumot a kortárs táncnak a Petőfi Csarnokban.

Fuchs Lívia



– Lehet folytatni mindazt, ami a Petőfi Csarnokban kialakult, vagy valami gyökeresen új korszak kezdődik?

– A Petőfi Csarnok elsősorban ifjúsági központ, rockkoncertek helyszíne. A bevételkényszer nagy úr, ezért az intézmény elindult a kommersz felé. Amit én csináltam, azt még valahogy szinten tarthattam volna, de ami nem halad, az szerintem lassan elhal. Azok a külföldi és magyar produkciók, amelyeket én hoztam, egyre igényesebbek lettek, bár lassacskán tarthatatlanná vált, hogy egyre jobb külföldi együtteseket tudtunk bemutatni, a magyarokért pedig le sem tudtunk hajolni. Mert a Petőfi Csarnok napi működése egyedül arra adott módot, hogy a kész produkciókat a lehető legkevesebb építési-beállási idő alatt befogadja. És miután a fővárosban ilyen nagy tér a tánc számára alig akad, a magyar produkciók lényegében az előadás előtti pillanatokban készültek el. Az igényes munkához pénzügyi és művészi önállóság kell. Ezért gondoltam azt, hogy új helyzet, új intézmény kell. A Trafó olyan Kortárs Művészetek Háza – és nem központja – lesz, amely nem pusztán az elkészült produkcióknak ad játszóhelyet, hanem a művészekkel együttműködik, az alkotói folyamatot már az első perctől kezdve támogatja. Korábban is törekedtem a kooprodukcióra, de mit tapasztaltam? Xantusz János darabjánál Árvai György, a szcenikus többször fel akart állni, mert ilyen rövid próbaidőszak alatt tényleg nem lehet igényesen megvalósítani egy új előadást. Vagy említhetném az Operaház balettegyüttesének estjét, amely hihetetlen fejetlenséggel, kapkodással készült, nem is tudták az összes darabot bemutatni. Márpedig a felkészültség számomra perdöntő. Ezért mostantól azt jelenti a kooprodukció, hogy időt és teret biztosítunk a művészek számára: Mándy Ildikó például egy hónapig próbálhat, a premier előtt pedig egy hétig övé a teljes technika. Ezentúl közös a kockázatunk a művészekkel, és remélem közösek lesznek a sikereink is. Én hiszek néhány újat akaró fiatal tehetségben, és köréjük szeretném kialakítani ezt az új házat.

– Lesz állandó társulata a Trafónak?

– Nem. A működésünk kiinduló pontjában a tánc áll, és e köré szerveződnek a társművészetek, a zene és a képzőművészet. A három művészeti ágat együtt és külön-külön is szeretnénk fejleszteni. A hagyományos színházban, azaz egy „épületben” nem hiszek, mert olyan ember nincs, aki egyszer ebben, másnap abban nagyon jó. Én a project szemléletű csapatmunkában hiszek. Abban, hogy megszállottak összejönnek valamilyen művészi cél megvalósítására. Miután a fővárosban nincsenek szabad stúdiók, nincsenek igazi befogadóhelyek, a művészek számára is tisztázatlan, hogyan is politizáljanak önmagukkal. Mit vállaljanak, hol lépjenek fel. Ha működne egy igazi befogadórendszer – ami alatt én nem az egy estére bérbe adott színházat értem –, lehetne gondolkodni a különböző kötődésekről. A befogadás szerintem nem abból áll, hogy egy színház addig forgat egy piacképes produkciót, amíg az ki nem merül, hanem partnerként áll ki egy-egy befogadott produkció mellett. És a művész is kiállhatna egy-egy befogadóhely mellett, és ott alakíthatna ki egyfajta szellemi és közösségi magot.

– A Trafó nemcsak a Petőfi Csarnok kortárs programjainak „jogutódja”, hanem a megszűnt Fiatal Művészek Klubjának szerepét is átveszi?

– Nagyon hiányzik egy olyan hely, ami a különböző művészeti ágak, és ezen belül a kortárs művészek találkozási pontja lehetne. A Trafóban lesz egy klub, amiből egy ilyen helyet szeretnénk csinálni. Ám nagy kérdés, hogy ez az őrült kor alkalmas-e erre egyáltalán.

– A Petőfi Csarnok elsősorban a külföldi együttesek vendégjátékainak helyszíne volt, a hazai együttesek zöme nem nagyon jutott itt lehetőséghez. Milyen szempontok szerint válogattál?

– A táncnak, a színháznak elengedhetetlen eleme a fény, a hang, díszlet, a komplexitás. Az időhiányról pedig már beszéltünk. Én csakis kész produkciókat tudtam befogadni. Volt egy kicsit rockos elgondolásom, ami sajnos nem igazán jött be. Azt láttam Hollandiában, hogy egy kicsi és egy nagyobb hely együttműködik. A művészek először egy kisebb helyet töltenek meg, megtanulják, hogyan kell egy előadást felépíteni, és lassan beérnek egy nagyobb volumenű munkához. Ez történt például Bozsik Yvette esetében is, aki a Szkénében egy kisebb térben tanult meg precízen dolgozni. És amikor átjött a nagyobb térbe, már megvolt a szakmai tapasztalata és az a kvalitás, amivel gond nélkül tudta működtetni a produkciókat. Tudom, hogy kemény volt a szelekció, és ez sok embert sértett, de a minőségből nem engedhettem – és a Trafónál sem fogok. Én igenis vállaltan egyfajta profilra törekszem, és ehhez válogatnom kell. Csak így lehet saját közönséget kialakítani.

– A programok határozták meg a kialakuló táncközönséget, vagy a közönség szabta meg, hogyan tovább?

– Amikor 1985-ben elkezdtem ezt az egészet, abszolút nem értettem hozzá, csak azt láttam, hogy néha a közönség a nagy nevekre sem jön be, holott például Susanne Linkénél azt hittem, bedöntik az ajtót. És erre 98-an voltunk a nézőtéren. Yoshiko Chumánál, aki viszont itthon teljesen ismeretlen volt, 540 jegyet adtunk el. Eleinte nem igazán tudtam, mi működik, de 1993-ra már bármit hoztam, teltház volt. Akkor elhatároztam, elmegyek experimentálisba. Erre a közönség leolvadt 100-150 főre. Kritikus periódus volt. Ezután egy pár évig populárisabb produkciókat hoztam, s most is majd megpróbálok a kettő között egyensúlyozni. Néha kell kockáztatni, de kell az egyensúly is, és persze az is számít, honnan tudok pénzt szerezni. Sosem a nagy együttesekben utaztam, hanem a friss, fiatal csapatokban. Ettől lett a Petőfi Csarnok híres Európában is. Igyekeztem elkapni az új, feljövő tehetségeket. És azt tapasztaltam, hogy minden jelentősebb alkotó első négy-öt produkciója az igazán eredeti, izgalmas.

– Ehhez ott kell épp lenni az első darabjainál.

– Pontosan ez érdekelt, hogy bele tudok-e trafálni.

– Nekem a Lanonima Imperial első vendégjátéka ugrik be vagy Teshigawara, aki már 1991-ben fellépett a Petőfi Csarnokban, de csak később futott be Németországban.

– A menedzselés kulcskérdés. A Teshigawara estbe a Japán állam tett bele pénzt.

– Mennyire manipulált a nemzetközi táncpiac? Mekkora a mozgástere egy menedzsernek?

– Ez nagyon nehéz kérdés. A 80-as évek végén és a 90-es évek elején szinte korlátlanul lehetett válogatni a sztárok és a még nem sztárok között. Aztán amikor a környező országokban is megtörtént a politikai átalakulás, nőtt a verseny, szűkültek a lehetőségek. A másik dolog a nyugati országok jól kiépült kulturális politikája. Ezek a mechanizmusok is megszabják a mozgásteret, mert van ahol erősebb a nemzeti preszelekció, mint például Franciaországban.
De hát minden ország saját maga dönti el, hogy milyen elvek alapján támogatja a saját művészeit külföldön. Végül is áttételesen minden vendégjáték egyfajta kulturális expanzió. És minél attraktívabb az ország megjelenése, annál többen kapcsolódnak egy adott nemzethez. Ezért is nagyon fontos, hogy milyen az állami menedzsment, a magyar kultúra és ezen belül a tánc külföldi bemutatása. Nagy kérdés, hogy a mi kulturális piacunk hogyan tud majd integrálódni a nemzetközi piacba. Egyelőre úgy látom, csak az tud igazán „betörni”, aki vagy éveken át kint is él, vagy külföldről is kap pénzeket, és járja a külföldi fesztiválokat. A Trafó ebből a szempontból is új helyzetet teremt, mert mi, mint e műfaj intézménye segítőként meg tudunk jelenni a nemzetközi művészeti piacon. Remélem, hogy erre is lesz anyagi hátterünk, de hát ez hosszú folyamat, és ha nekem nem sikerül, majd sikerül másnak.

– Beszéljünk a Trafó programjairól!

– Sokféléből fogunk „főzni”, lesznek sztárok is és kevésbé ismert művészek. Az arányokat a pénzügyi lehetőségeink fogják meghatározni. De szerintem ha jó egy koncepció, az előbb-utóbb hozza a pénzt. Persze az a jövő kérdése, hogy egy ilyen project jellegű intézmény hogyan tud gazdálkodni. Remélem, hogy a Főváros mint tulajdonos nem hajt bele minket egy bevételt termelő darálóba, hanem lehetőséget ad a minőségi szelekcióra, és időt is a dolgok beérésére. Én egy újfajta gondolkodásra próbálok törekedni a Trafóval, és őszintén szólva csak akkor érdekel hosszú távon, ha ezt meg tudom valósítani. A minőséget, a szelekciót, az önálló arculatot, a projectfinanszírozást, a kooprodukciókat, a közönségépítést. Az elmúlt években mindezzel kapcsolatban számtalan problémával találkoztam, ami nem baj, mert ezekből lehet tanulni. A Műhely Alapítvány is így született, ezzel mintegy szimuláltuk a még csak elképzelésekben létező Trafót. A Kortárs Művészetek Házának ötletét ugyanis először Hollandiából támogatták, de az akkori kormányzat nem akart új intézményt. Mi viszont nem akartuk elveszíteni a pénzt, elkezdtünk ezért dolgozni, s az időközben felmerülő új problémákkal mintegy generáltuk a dolgok előrelépését, a finanszírozás és az ingatlan ügyét. Kicsit olyan volt az egész, mint amikor az ember tanulja a gépkocsivezetést. Beül egy autóba, ami nem az övé, jönnek a kereszteződések, de mindig minden lámpa piros. Ilyenkor az ember kiszáll, és elkezd üvölteni, hogy legyen már zöld is!

– Kanyarodjunk vissza a programokhoz!

– Október 5-én nyitóbulit tartunk, a rendszeres előadások az őszi fesztivál idején, október 16-tól kezdődnek. Havonta 12-14 estet tervezünk, amiből általában 1-2 külföldi vendégegyüttes lesz. Ilyen nagy táncra alkalmas tér alig van Budapesten, ezért már most rengeteg a jelentkező külföldről is. A sztár, a nagy név ünnep az emberek számára, erre is figyelünk. Lesznek fesztiválok, workshopok – utóbbi a velünk együtt beköltöző, bár továbbra is önálló Műhely Alapítvány szervezésében. A hangsúlyosabb rendezvényeket legalább félévre előre tervezzük, a fiataloknak lehetőséget adó fórumok rugalmasabbak lehetnek. Nyitásra törekszünk a tánc mellett a kortárs művészetek – és a kerület felé is. És még egy tervünk van: időről időre haza szeretnénk hozni a külföldön dolgozó magyar koreográfusokat.

– Az intézményesülés néha megtöri az újítók lendületét. Nincs benned félelem?

– A tribün a Trafóban is olyan lesz, mint a Petőfi Csarnokban volt. Recsegős. Ha az előadások alatt csend lesz, minden rendben. De van bennem félelem, mert nem igazán tudom, mi érdekli a mai fiatal közönséget. Lehet, hogy a Trafóhoz én már öreg vagyok, és egy huszonévesnek kellene csinálnia.

– Mennyi voltál, amikor a Csarnokot elkezdted?

– Huszonhat.

08. 08. 4. | Nyomtatás |