Kutya élet...

Bálint István: Kocsmakutyák – Bál Színház

Szűk mellékutca a hetedik vagy talán a nyolcadik kerületben... kis híján megfulladni a kutyaszar- és borszag elegyétől. A régi roskatag kocsmáknak persze már nyoma sincs, nyugati modell szerint kikupált eszpresszók, mi több, pubok, cafék várják vendégeiket, akik viszont változatlanul négykézláb botorkálnak be- illetve kifelé. A látvány kiábrándító; undorodom és megdöbbenek csakúgy, mint a Bál Színház Kocsmakutyák című előadása alatt, mely a (feltehetően magyar) valóság ugyanezen darabját jeleníti meg fotográfiai erejű hitelességgel.
A nézőtéren helyet foglalva belső kerületi sarokház furnérlapra festett, stilizált makettje fogad. A bérház legalsó szintjén a felirat szerint eszpresszó, azaz kocsma működik, és ezt a bentről kiszűrődő csörömpölés és beszédfoszlányok is igazolják. A színpad előterében – mondjuk az „utcán” – megtépázott újságoldalak, egy színes nejlonzacskó, egy műanyag pepsisüveg valamint kisebb-nagyobb szemétdarabok hevernek elszórtan. A papírdíszlet narancssárga és vérvörös közötti árnyalatai az egyöntetűen fekete háttérfallal és a szürke „aszfalttal” egyetemben Van Gogh bűnbarlang-kávéházainak színeire emlékeztetnek, sőt a főszereplők öltözéke is ugyanehhez a kompozícióhoz fog majd igazodni. A pokoli kemence atmoszférájának megteremtéséhez az a borvörös fénycsík is jelentősen hozzájárul, amely a résnyire nyitva hagyott kocsmaajtón keresztül az „utcakőre” vetül. A játéktér lassan elsötétül, és kezdetét veszi a Kocsmakutyák című előadás, melynek során három kutya – egy bulldog, egy komondor és egy uszkár – kocsma előtti várakozásának hatvanperces tanulmányozására nyílik alkalom.
Palóc Eszter

Mindhárom eb kiválóan képviseli fajtáját, az átalakulások tökéletes naturalizmussal mennek végbe: a színészek alakítását általánosan jellemzi, hogy testmozgásuk és hangeffektusaik karakterisztikusan és konzekvensen igazodnak szerepükhöz. A bulldog visszatérően nyújtogatja nyelvét, a komondor folytonosan önmagát kerülgeti s láncát csörgeti, a mitugrász uszkár pedig csak „dumál” és szimatol megállás nélkül.
A fent említett figurák életre keltésekor megfigyelhető realista ábrázolásmód a színpadi történésekben már korántsem ilyen egyértelmű. Alapvetően két sík különíthető el: a kutyák kocsmán kívüli világa, valamint a bérház „paravánja” mögötti emberi valóság, mely pontosan hét esetben tűnik fel előttünk, s tagolja ezáltal három megközelítően azonos hosszúságú szakaszra a várakozás folyamatát. A két dimenziót egyidejűleg sosem látjuk: a kutyákra sötétség borul és elalszanak, mikor a sarokház nézőkkel szemközti manzárdablakán felmegy a roló, vagy mikor egy terhesnek látszó fiatal lány riszál be az eszpresszó elé. Mindazonáltal egyik valóság sem oltja ki a másikat, hiszen kölcsönhatásba hozhatóak (a manzárdablakba épített videó képernyőjén megjelenő férfi vidám füttyszóval ébreszti a kutyákat, a kocsma ajtaján kilépő ember a bulldog tányérába önti sörét), s ez feltételezi szimultán jelenlétüket.
Az emberi szférában zajló események mindvégig határozottan emblematikus színezetűek. A videó először egy pókerarcú férfit, később pedig egy-egy lángnyelvektől körülvett nézőtekintetet mutat; a terhes lány hasát kipukkasztva távozik, majd becigánykerekezik, s pórázánál fogva meglengeti a maga után vonszolt babakocsit, aztán a színpad széléhez vágja; a sörösüveges ember ismételten átlépi a kocsmaküszöböt – mindezek egytől egyig a néző realitásán kívül eső motívumai az előadásnak.
A kutyák történetébe ugyanakkor csak a produkció végének közeledtekor, az események felgyorsulásával lép be az abszurditás. A főszereplők először is tisztázzák az egymás közötti nem- és rangbeli viszonyokat, felderítik a terepet, majd pedig rendületlen szöszmötölésbe kezdenek. Minden lehetséges helyszíni kelléket (újságpapír, sültkrumpli-maradvány, pepsisüveg) felhasználnak, hogy a nézők számára kellően változatossá tegyék semmittevésüket, mégis egy idő elteltével önismétlésre kényszerülnek. A nézőtéren már lankad a figyelem, mikor is a komondor saját nyakörvét az uszkárra csatolja, a díszlet paravánja mögül előhúzza zakóját, felveszi, és balra kisétál. Ettől a pillanattól kezdve már megengedett, természetesnek tűnik, hogy egy kutya népirtást rendezzen, vagy az embert utánozva hátsó lábain egyensúlyozzon. Sőt, miután átharapták a nyakát, még fel is támadhat, hogy a vérvörösre színeződött holdat társaival megugassa.
Az irracionalitás beemelése: a cselekmény alakulásának állandó variálása, a lehető és a lehetetlen, a megtörtént és megnemtörtént körüli játék, az idővel és térrel való manipulálás, a szimbolikus jellegű mozzanatok beillesztése ugyanúgy a valóság mélystruktúrájának feltárását szolgálja, mint az előadás dramaturgiájának egésze.
Bálint István egy hétköznapi életképet rekonstruál, és a hitelesség az esetlegességnek bizonyos mértékű színpadi jelenlétét követeli meg. A játéktérben egy olyan folyamatot figyelhetünk meg, melynek nincs határozott kezdete és vége, s bár a szerző gondoskodott hangsúlyos momentumokról, egyfajta expozícióról és tetőpontról, a történés íve többször is megszakad. A kiinduló viszonyrendszer csak részben határozza meg az előadást: bármikor felbukkanhat egy újabb szereplő további konfliktusokat, dimenziókat, értelmezéseket vonva maga után.
Bálint számára tehát, úgy tűnik, elsőrendű fontosságú, hogy felidéztesse velünk saját emlékeit, impresszióit, az ember és a környezet egymásra hatásának lenyomatait abban a reményben, hogy ezek találkoznak a nézők hasonló élményeivel. Ennek eléréséhez szükséges, hogy az előadás hatni tudjon az adott környezet atmoszférájának megteremtésével. Ezt szolgálja a színpadi látvány megkomponáltsága és stilizációja, Másik János kocsmahangulatú, zakatoló ritmusú letargikus nótái, valamint a főszerepeket alakító színészek totális átlényegülése. Ugyanakkor a hatáskeltést gátolja, hogy az előadás középső szakasza némiképp lelassul: kevés az új történés, egyes mozzanatok megnyúlnak és ismétlődnek, ami kizárólag az életszerűségről való bizonyos fokú lemondással, azaz a színpadiasság, a szerkesztettség növelése révén vált volna megkerülhetővé.
A Kocsmakutyák problémafelvetése, a kocsmán belüli és kívüli világ párhuzamba állítása általános aktualitással bír, mi több, a külső elegancia és a benti „állatkert” összeegyeztethetetlenségét manapság különösen gyakran tapasztalni. A kérdés csupán annyi, hogy az életszerűség szolgálatába állított naturalizmus és az irracionalitás egymásba fonódásán, valamint a Bálint István által vezetett New York-i Squat színház hagyományain (videó, néző a színpadon, ház, kutyák, tűz, hold, kivégzések, non-verbalitás, stb.) alapuló kifejezésmód időszerű-e most, egyáltalán milyen érdeklődésre tarthat számot ma? Hathat-e ez a forma újszerűnek és forradalminak egy olyan színházi struktúrában, ahol a színpadi jelenlét és megnyilatkozás bármely formája megengedett, s főként elfogadott? Nem utolsó sorban pedig érthető-e, befogadható-e ez a nyelvezet a kívülállók, a be nem avatottak számára?

Bálint István: Kocsmakutyák
Bál Színház

Díszlet: Roskó Gábor
Zene: Másik János
Videó: Merza Gábor, Gratzner Péter
Fény, hang: Papp Zzoltán
Szereplők: Pécsi Marcell, Pordán Ferenc, Vékony Zoltán, Ács G. Berta, Köhler Kata, Istók Géza
08. 08. 4. | Nyomtatás |