Érintkezések

Fuchs Lívia, Péter Márta és Szúdy Eszter kritikai beszélgetése a Magyar Állami Operaház

Balettegyüttese Mokka című bemutatójáról

- Hogy tetszett az előadás? - gondolom, ezzel a kérdéssel lene érdemes kezdeni a beszélgetést. Ez azonban rögtön fölvet egy általánosabb problémát is: a szubjektív élmény mennyiben befolyásolja a tánckritikus munkáját?
SZUDY ESZTER: Szerintem vállalható és vállalandó a szubjektivitás. Ugyanúgy emberek vagyunk mint azok a művészek, akikről írunk. Ha az alkotómunka szubjektív tevékenység, akkor hogy lehetne a róla kialakított ítélet objektív? A kritikus törekedhet ugyan erre - ezt szolgálja a felkészültsége, tájékozottsága - de csak egy bizonyos határig léphet túl a szubjektivitásán.

FUCHS LÍVIA: A kritikus ugyanis nem lakmuszpapír, amit belemártanak egy előadásba, hogy objektív módon elszíneződjék aszerint, hogy savas vagy lúgos begyhatást. Az előadóművészeteknél még hangsúlyosabb a szubjektivitás. Itt ugyanis nincsenek tárgyiasult műalkotások. Felkészülése során a kritikus nem tudja a táncművészet egészét birtokba venni. Nem láthatja az ókori, középkori formákat, a különféle stílusokat. Csak az élő, elven alkotással állhat kapcsolatban. Állandóan a pillanatnyi előadásra reflektál, ami ugyanabban a formában soha többet nem fog megismétlődni, hisz ez az előadóművészet lényege. Itt állandóan a jelenről van szó, hiszen nincsenek változatlan műalkotások, és történelmileg a hozzá való viszony sem változik.
- Szubjektivitás helyett én inkább személyességet mondanék, hiszen az, aki kritikusként megnyilatkozik, a személyes múltját, jelenét, iskolázottságát, látásmódját, világképét vállalja.
FUCHS LÍVIA: Ennél objektívebb mérce valóban elképzelhetetlen a művészetben. A szubjektumodat ugyanis nem hagyhatod kívül, és nem viheted be csak a filozófiai-esztétiaki-technikai felkészültségedet az előadóterembe.
- Ha ilyen vállaltan személyes a kritika, akkor mitől lehet hiteles?
PÉTER MĹRTA: Egyfajta belső becsületességtől. Attól, hogy megfogalmazója bizonyos távolságból szemléli a műalkotásokat, azaz nem fűződik semmilyen érdeke ilyen vagy olyan megjelenítésükhöz, meg a rossz művekben is felfedezi a befektetett munka értékét, így szavainak inkább lehet súlya. Lényeges még, hogy egy kritikus működését hosszabb távon figyelve legyen valamiféle következetesség a megnyilatkozásaiban, és ne alkalomszerűen változzon a véleménye.
FUCHS LIVIA: Valóban a kritikusi életműben is egyfajta koherenciának kell működnie. Ebben az ízlése, az értékválasztása fejeződik ki. Az is ezt tükrözi, hogy miről ír és miről nem. Természetesen a szubjektív véleményét mondja, de ezt igyekszik érvekkel, tánctörténeti, táncelméleti, táncesztétikai ismeretekkel alátámasztani. Ha pedig olyan újító szándékú művel találkozik, amelyik mindezeket a konvenciókat felbontja, megkérdőjelezi, amelyik nem sorolható be semmilyen, a művészeti ág múltjából leszúrt kategóriába, akkor szánnia kell energiát arra, hogy ezt ne csak értékelje, hanem értelmezze is, akár elemzés, akár összehasonlítás segítségével egyfajta interpretációját adja.
- És mennyire fontos az íráskészség?
FUCHS LIVIA: Az fantasztikus élmény, amikor írót olvasunk a táncról, mondjuk Kosztolányit, Bródyt, Ambrus Zoltánt. Többnyire impressziók ezek - mindenféle tánctörténeti, szakmai háttérismeret nélkül. De olyanok mégis, hogy egyszer csak megjelennek előttem annak a mozdulatai, akinek a teste már rég elporladt a földben. Én nagyon kedvelem az ilyen írásokat, azért gondolom, hogy az íráskészség nagyon fontos. Mert mi a legnehezebb a kritikában, a mozgás keltette élményt valahogy szavakban megfogalmazni...
SZUDY ESZTER: Szinte lehetetlen.
FUCHS LIVIA: ...A művet, az előadót, mindazt a benyomást rögzíteni, azt az érzéki élményt, ami aznap este megszületik. A láttatás azért is fontos, mert olyan műalkotásokról szól a tánckritika, amelyeknek nincs szövegük, "tárgyiasult formájuk". Épp olyan a tánckritikus feladata, mintha zenéről úgy írna valaki, hogy tudja, hogy mindaz, amiről beszél nemhogy hanglemezen, de még partitúrában sem hozzáférhető a közönség számára. Ezért a kritikusnak valamit az előadás látható részéből is rögzíteni kell. Nem elég csak reflektálni, elemezni, értelmezni, ugyanis az olvasóról, hogy keresheti vissza más forrásból a művet. Néhány évvel ezelőtt az Utolsó Vonalnak volt egy előadása, a Re-produkció, amelyben az Artus egyik mozgásszínházi előadását a róla szól a leírás alapján próbálták meg rekonstruálni. Halálra röhögtem magam rajta, mert a saját kínlódásomat éltem át, amikor megpróbálok egy térben és időben, esetleg négy szólamban zajló mozgásfolyamatot két flekkben visszaadni.
- Lassan az derül ki, hogy szinte lehetetlen tánckritikát írni. Akkor érdemes egyáltalán ezzel foglalkozni?
SZUDY ESZTER: Ezt a kérdést mindannyian feltettük már magunkban. Valaki egyszer azt válaszolta, hogy azért érdemes ezt csinálni, mert évek, évtizedek múlva a kritika egyfajta kordokumentum lesz: a műveket, alkotókat, stílusokat teszi megismerhetővé, hozzáférhetővé.
PÉTER MĹRTA: Szubjektív kordokumentum.
SZUDY ESZTER: Nem teljesen szubjektív, mert ha az egyik problémát sikerült megoldani, és valahogy leírni az előadást...
FUCHS LIVIA: Ezt soha nem lehet megoldani. Szerintem nagyszerű dolga lesz 20, 30, 50 év múlva a kutatóknak, amennyiben a most fölvett videóanyagok nem enyésznek el...
SZUDY ESZTER: ...Lehet szembesíteni a felvett anyagot azzal, ahogy az egykori kritikus látta az előadást.
FUCHS LIVIA: ...Mert bizonyos korszakokról mit tudunk, még a 20. századból is? Csak azt, hogy miképp reflektáltak arra, amit mi magunk nem ismerünk. Nem tudjuk, hogy milyen volt, csak hogy milyenhatást keltett. A művek már rég eltűntek, soha többé nem is lesznek, csak azt tudjuk róluk, hogy milyen nagyszerűek lehettek. És hogyan beszélt róla X., Y. híres kritikus. De 50 év múlva azt is meg lehet kérdezni a most fölvett művek kapcsán, hogy nekünk vajon miért ez volt róluk a véleményünk.
PÉTER MĹRTA: Ambrus, Bródy, Kosztolányi írásaiban talán nem is a megidézett művek fontosak, hanem talán maguk az írók, az írói teljesítmény, amely gyakran kinövi tárgyát, illetve tárgyától függetlenül marad friss, időtálló. A tánckritikából azonban nem hiányozhat a felkészültség. Zseniális írásra sincs mentség, ha sejteni mögötte a szakmai felkészületlenség. Valamiféle belső kételynek kell működnie abban, aki ilyesmire vállalkozik: nézzen, gondoljon utána mindennek, amit leír...
SZUDY ESZTER: ...Tükröződjön az írásban a mögöttes tudás. Szakmailag is indokolja meg, hogy mért tartja mondjuk közhelyesnek, sematikusnak, azt amit látott. Enélkül csak puffogtatás a kritika. Mindig fölmerül bennem is a kétely, hogy leírhatom-e egy-egy előadásról azt, amit gondolok. Biztos nem azért készült hónapokig egy-egy produkció, hogy rossz legyen. Ahogy telnek az évek, egyre görcsösebben ülök le kritikát írni: hogy jövök én ahhoz, hogy erről vagy arról a műről, előadóról leírja a negatívumokat. Mert mindig van bennem annyi empátia, hogy beleképzeljem magam az alkotók helyébe: mit fognak érezni, amikor olvassák majd a kritikámat.
FUCHS LIVIA: Természetesen ez az a kérdés, hogy kinek is készül a kritika, a művésznek vagy a közönségnek. És ez visszautal egy korábbi kérdésedre is: hogy érdemes-e egyáltalán kritikát írni? Olyan iszonyatos mennyiségű műalkotás jön létre, hogy mindenképpen szükség van támpontokra. Engem bizony a kritika is orientál abban hogy megnézzek-e egy filmet, kiállítást, elmenjek-e egy koncertre. Lehet, hogy X. Y. lehúz egy előadást - ami az alkotóknak természetesen nagyon fáj - de esetleg épp ebben a negatív kritikában leírtak keltik fel az érdeklődésemet. Ehhez hozzátartozik az is, hogy semmilyen kritikát nem olvasok objektív tényként, mert tisztában vagyok a kritikus orientáltságával, értékrendjével, esetleges elfogultságaival.
PÉTER MĹRTA: Szubjektívek vagyunk, és a magam számára én ezt tartom elfogadhatónak, mert objektivitás valami emberen kívül álló dolog. Ezért kell vállalnom a személyességemet, mert a tánc is abszolút szubjektív módon áll elénk: egyik este más, mint másnap, ha kétszer látom ugyanazt a darabot, akkor nem ugyanazt látom, hisz a test maga is változik...

Kudarc és győzelem

- Akkor következzenek szubjektív reflexiókat a Petőfi Csarnok előadásához! Térjünk vissza a kiinduló kérdéshez: hogy tetszett az est? Milyen benyomásaitok voltak az előadások után.
FUCHS LIVIA: Pontosítanék: a kritikus munkája nem akkor kezdődik, amikor kijön az előadásról, hanem akkor, amikor bemegy. Pontosabban még előbb, a kritikus - aki lényegében profi néző - nem beesik ugyanis az előadásra, hanem felkészül, rákészül a produkcióra. A mostani estnek már maga a plakátja is kérdések sorozatát veti fel: mi az, hogy kortárs koreográfia, és mit gondol a kritikus erről a műfajról? Miért lép fel a Magyar Állami Operaház Balettegyüttese a Petőfi Csarnokban?
- Szerinted mennyire igazolódott ez a vállalkozás?
FUCHS LIVIA: Kudarc is meg győzelem is volt ez az est. A Magyar Állami Operaházba - nincs ezen mit titkolni -, általában 60 év feletti közönség jár. A fiatalok közül ma senkit nem érdekel, hogy ott milyen balettek mennek (függetlenül attól, hogy milyen balettek mennek). Egyszerűen ez a tradíció, hogy bizonyos életkorú és társadalmi helyzetű emberek járnak az Operába. A balettegyüttes ezúttal nyilván azt a táncot, mozgásszínházat, kortársművészetet kedvelő fiatal közönséget célozta meg, amelyet a Petőfi Csarnok igenis magához vonzott az elmúlt 10 évben. Döbbenten láttam azonban, hogy a Petőfi csarnok közönsége nem jött be erre az esetre. Én eddig azt tételeztem fel, hogy helyeknek igenis van egyfajta szellemük. Azt gondoltam, hogy ha a Szabó Gyuri bárkit meghív, a Petőfi Csarnok mindig tele van, mert az már egy bejáratott hely, ott lehet tudni, hogy mire lehet számítani. És a legnagyobb döbbenetemre, amikor az volt kiírva, hogy a Magyar Állami Operaház Balettegyüttese, akkor ugyanaz a közönség, amely egyébként dől oda, ha mondjuk a Szegedi Balett lép fel, az most úgy látszik nem volt kíváncsi arra, hogy a Juronics mit csinált az operaházi táncosokkal. Ilyen szempontból kudarcnak éreztem a vállalkozást. Természetesen nem az est minősége miatt történt mindez, meggyőződésem, hogy pocsék volt az előkészítés. Ugyanis az Operaház valószínűleg nem tudja, hogy a közönséget be kell csalogatni, nekik ezzel nincs gondjuk: gyönyörű az épületük, oda - bármi történik is - bemennek az emberek, anélkül, hogy az Operaház sajtófőnöke vagy marketingje egyetlen mozdulatot is tenne. Hogy miért volt mégis sikeres az est? Azért, amiért a Harangozó Gyula ezt az egészet kitalálta: 30 éve - teljesen véletlen, hogy a Seregi a Spartacusszal pont 30 éve mutatkozott be - azóta átütő magyar koreográfus tehetség nem jelentkezett az Operában. És egy nemzetközi rangú együttes nem engedheti meg magának, hogy csak külföldi koreográfusok munkáiból éljen, hogy még a láthatáron se legyen koreográfus-utánpótlása. Márpedig csak úgy lesz, ha tehetségesnek tűnő emberek próbatermet, táncost, színpadot kapnak. Vagy ha meghívna olyanokat, akik máshol már bizonyítottak. Ebből a szempontból jól alakult az est. Kaptak bemutatkozási lehetőséget operaházi táncosok (Lőcsei Jenő munkája végül nem került bemutatásra), a biztonság kedvéért húzónévnek meghívták Myriam Naisyt, aki a legprofibb az alkotók közül, és bemutatkozott Juronics Tamás is, aki már gyakorlott koreográfus, de Operaházon kívüli alkotó. Ez egy nagyon fontos gesztus, mert korábban úgy gondoltam, hogy Juronics meghívása már túl van azon a ponton, ameddig az Operaház még elmerészkedik. Ő ugyanis táncnyelvében, szemléletében olyan távol van a balettől, ameddig eddig soha nem jutott el a balettegyüttes. Eddig sokkal inkább a klasszikus tudásra építő modernekre alapoztak.
- Melyik volt a legizgalmasabb, legérdekesebb, legfontosabb darab?
PÉTER MĹRTA: Számomra is Juronics koreográfiája volt a legfontosabb. Ez már nem a kísérelt szintjén jelent meg. A másik kettő az maradt. Még a Naisy darabja is, mert döbbenten láttam, hogy milyen táncszlogenekből, klisékből, szokványos mozdulatelemekből, hatáselemekből építkezik. Ezt nem vártam volna egy operai társulattól, karakterében inkább a Madách Színház tánckarához illet a produkció. Ez nem a táncosok szakmai teljesítményét minősíti, mert ebben a darabban is nagyon nehéz kombinációk voltak, sőt agyon is volt terhelve fölös rizikófaktorokkal, például hogy az asztalon csúszkáltak, a széken ide-oda emlegették egymást a táncosok. Ezen felül mind a három koreográfiát hosszúnak találtam, még a Juronicsét is. Ez lehet egyfajta zenei fegyelmezetlenség következménye is: amikor nem nagy ívű művekre kezd el dolgozni a koreográfus, hanem zenei montázsokat készít, gyakran születnek ilyen művek, amelyeket bárhol be lehet fejezni és újból elkezdeni. Ugyanazt a mondatot ragozzák tovább, nincs építkezés, csak mozaikosan kerülnek egymás mellé a részletek. Ez a mozaikosság Egerházi Attila darabjánál volt a legzavaróbb, mert a táncnyelvben is megjelent. Rettenetesen agyonzsúfolt darab, amely fölöslegesen terheli meg a táncosokat: két másodperc alatt annyi elemet abszolválnak, hogy ez a mennyiség már a minőség rovására megy. Juronics darabjában nem volt ilyen probléma: ott a Juronicstól megszokott módon tényleg egymásból szövődtek a mozgássorok, nem pedig különféle elemek kerültek kibogozhatatlanul egymás mellé.
SZUDY ESZTER: Egyetértek a Mártival, nekem is magasan a Juronics-darab tetszett a legjobban, mert ez volt a legegységesebb matéria. Abban is egyetértek, hogy a sűrítés még erősebbé tehetné. De ezt valóban kortárs darabnak érzem. Az operaházi balett-táncosokat is ez állította a leginkább újszerű és technikailag a legnehezebb feladat elé. Szerintem jól megbirkóztak vele, de azért nem ártana, ha többet gyakorolnának modern technikát, hogy egy kicsit flexibilisebb legyen a testük. Meg kell hogy mondjam, hogy én nagyon kiborultam az Egerházi Attila művén. Az önmagában nem baj, ha a koreográfus sok mindent igyekszik magába szívni, hiszen az alkotók zöme így kezd dolgozni. Egerházi Attila is a pályája elején tart, s nem róhatjuk fel neki, hogy arról szólt a darabja, hogy az elmúlt években miket látott a Northtól kezdve a Kyliánon át egészen a Bruce-ig. Az viszont már baj, hogy ezeket a tapasztalatokat teljesen szervetlenül használta. Olyan formákat és mozdulatokat, pózokat és mozgásfolyamokat rakott össze, amelyek stílusukban nem illettek össze. Ezek a szervetlenül használt átvételek nemcsak nehézkessé, túlzsúfolttá tették a darabot, hanem felerősítették azt az érzést is, hogy mindezt már láttuk valahol. A Naisy darabja nekem tetszett, de valóban sablon gyűjtemény volt, de nagyot alakított benne a Végh Krisztina.
PÉTER MĹRTA: Amikor Naisy-darabjában megjelent, azt éreztem, hogy íme a szép Végh Krisztina. No de hol van a mű? Mindvégig csak az hatott, hogy ő egy szép, zseniális adottságú, brilliáns technikájú táncosnő. Ha egy darabban a táncosnő személyes adottságai tűnnek fel, akkor az valahol magát a koreográfiát minősíti. Az Érintésekben Rujsz Editnél nem azt éreztem, hogy a teste, az alkata csodálatos, mert őszintén szólva nem volt mindig előnyös az, hogy csupán trikóban jelent meg. Viszont ahogy mozogni kezdett mozdulni, ahogy kibontakozott az a mozgássor amit Juronics a testére szabott, amelyben maga a táncosnő is át tudott lényegülni, a látvány átlibbent egy másik síkra, ahol már valóban művészetről lehet beszélni. És itt van óriási különbség Rujsz Edit teljesen másféle adottságokból kiinduló alakítsa és Végh Krisztina gyönyörű testén megjelenő mozgás között.
FUCHS LÍVIA: Nem tudom, menyire emlékeztek rá, hogy a Cappuccino című tételben két totál egyenrangú szólam ment. Számomra - bármennyire is lenyűgözők Végh Kriszta adottságai - a hátsó szólam: a Castillo Dolores három megjelenése a három fiúval, sokkal izgalmasabb volt, mert a főszólamot eluntam, bármennyire is dekoratív volt, hátul viszont történt valami emberek között, ha nem is különösebb mélységben. Számomra az itt a kérdés, hogy nem koreográfusi hiba-e két egyenrangú szólamot komponálni, ugyanis nem tudok egyszerre kétfelé nézni. Mert ez itt megint nem Cunnigham-féle kompozíció, ami erről a problémáról szól, hogy döntsem el én magam, hogy hova nézek. A Naisy ugyanis igazából nem adta meg ezt a lehetőséget, mert előre és pirosba volt komponálva a Kriszta szólama, és mintegy mellékszólamként meg zajlott párhuzamosan egy ugyanilyen erős variációsorozat. Egyébként én végig a hátsót néztem.
PÉTER MĹRTA: Mert az sokkal mozgalmasabb is volt, több szereplő cserélődött benne. Cselekményesség szempontjából ez vonzotta magához a figyelmet. Az térben és színben viszont sokkal frappírozottabb volt az előtér kettőse.

Szezonvég

SZUDY ESZTER: A Naisy darabjának tulajdonképpen minden egyes részletéről el lehet mondani, hogy a táncos karakterétől, alakításától független történéseket hozott a színpadra. Nem azt várta, hogy valamit kifejezzenek, átéljenek.
PÉTER MĹRTA: Épp ezért éreztem üresnek.
SZUDY ESZTER: Abszolút formális jellegű volt, a technikai csillogásra épített.
- Mégis volt valami hűvös depressziós világa.
FUCHS LIVIA: Szerintem te a zenéből indulsz ki. De a koreográfia nem volt ilyen szempontból végiggondolva, inkább egy nagyon dekoratív és laza társasági világot vitt a színpadra. A zenei világ azonban valóban fáradt, kiüresedett, szezonvégi hangulatot árasztott. Egy tengerpart jutott eszembe róla, ahol összetakarítják a szemetet, hogy mi minden maradt a gazdag turisták után.
SZÚDY ESZTER. Szerintem a mű töredékes, igazából össze nem illő hangulatfoszlányokból épült fel. Mindegyik más és más volt. Ha az ember ráérzett egy pillanatra az adott hangulatra, akkor jól érezte magát, ha nem akkor pedig zavarta hogy ezek a részletek tulajdonképpen nem álltak össze.
FUCHS LIVIA: Valóban egy tipikus hagulatbalett a Mokka. A tételcímekben jelzett kávévarióciók valójában egy hangulat különféle variációira utalnak. Tipikus divertissement láttunk, amit lehetett volna bővíteni, szűkíteni, nem szükséges, hogy bármilyen egésszé összeálljon. Ismerjük a Love songsot, ami maga módján megoldja - nyilván egészen más színvonalon - a műfaj problémáit.
PÉTER MĹRTA: Fellini és Pasolini reminiszcenciának tűnt, ahogy Naisy behozta a színpadra az enyhén kerekded egykori balerinákat. De stílustörésnek éreztem, mert ennek a képnek semmiféle előzménye nem volt a korábbi koreográfiai részletekben. Másrészt - ez megint csak szubjektív megjegyzés - ha ilyen megalázó helyzetbe hoz a koreográfus egykori táncosnőket, akkor meg kéne adni a megjelenésüknek azt a többletet, amitől indokolttá válna, hogy egy fiatal, nyúlánk és egy kerekded, kiöregedett balerina táncol egymás mellet. Az utolsó képben együtt voltak soványak kövérek, fiatalok, öregek. De ezek az elemek – mint máshol sem - nem voltak összekötve.
FUCHS LÍVIA: Szerintem az egy bődületesen nagy probléma, amit a Márta fölvetett. Ugyanis az, hogy 40 kilós gyönyörű, kidolgozott testek vannak a színpadon, ez egy konvenció. Természetesen ezt is meg lehet törni - vannak akik ezt tudatosan teszik, gondoljunk akár a Maguiyn Marenre??, ahol a darab tényleg erről a konvencióról és a hozzá való viszonyunkról szól, hogy mi van akkor, ha kövérek a táncosok. Ha a mindennapiság fölkerül a színpadra, mert a mindennapjainkban - valljuk be - nem vagyunk gyönyörű szép negyvenkilós balerinák, hanem itt ott van egy kis túlsúly is rajtunk. És ez is elképzelhető, hogy nem a megszokott idol jelenik meg a színpadon, hanem egy mindennapi. A Naisy darabja valószínűleg nem erről szólt. Totál zavarba jöttem, amikor megláttam ezeket a nőket, lesütöttem a szememet, ugyanis nem éreztem a koreográfus viszonyát ahhoz, amit a színpadra rakott. Mert nem lehet velem mint nézővel nem észrevetetni, hogy az egyik táncosnak gyönyörűen kidolgozott teste van, a másik pedig egy hervadó, nehézkes, mozgását tekintve szánalmas figura. Ha erről a kontraszttól szólt volna a darab, akkor akár Fellinis is lehetett volna. Mért ne jöhetett volna be akár egy 90 kilós monstrum is, ha róla szólt volna a darab.
- Az öregedő balerinák megjelenése szerintem illett a darab hűvös, keserű iróniájához. Hasonló iróniát jelzett az is, ahogy valaki átsétálta egy-egy csésze kávéval a színen, s valamelyik szereplő kezébe nyomta.
FUCHS LIVIA: Én ebben nem éreztem iróniát. Ez volt ugyanis a szituáció, amelyben aztán lazán egymás mellé kerülhetnek a hangulatvariációk.
- Vagy amikor összement a függöny, és az egyik táncos a közösségre kedvesen mosolyogva kávézgatott, ez sem volt irónia?
PÉTER MÁRTA: Ez éppen úgy lógott a levegőben mint sok más. Sajnos igaza van a Líviának, hogy ezt a darabot komolyan kellett venni, miközben - egy újabb csavar – mégis nagyon könnyed és laza volt az egész.
SZUDY ESZTER: Ahhoz hogy valaki a táncban ironikusan vagy humorosan fogalmazzon, ahhoz irtózatosan intelligensnek kell lennie, ahhoz valami egészen különleges koreográfusi adottsággal kell rendelkeznie.
FUCHS LIVIA: Azt, hogy egy gesztust vagy egy mozdulatot a néző a színéről vagy a fonákjáról értelmez-e, az ugye rajta is múlik. Az irónia azért iszonyatosan nehéz probléma, mert kétértelművé kell valamit tenni, amit a tánc nyelvén többnyire csak egyértelműen lehet megfogalmazni. Itt ugyanis egyszintű a kommunikáció, a mögöttes - ami viszonylagossá, tehát ironikussá teszi a mozgást - az előadáson kívül kell lennie. Sosem fogom például elfelejteni Alberto Mendeznek kiváló Tavasz című koreográfiáját. Az erkelszínházas nénikék halál komolyan vettek, és vadul tapsoltak, hogy milyen gyönyörű, azok pedig, akik a klasszikus balett nyelvét ismerik, végigvihogták, mert olyan emelések és pózok voltak benne, amelyet a belett kánonja nem enged meg. Tényleg nagy kérdés, hogy mi az amit komolyan veszek és mi az, amit ironikusan értelmezek. Én úgy gondolom, hogy a Naisy nem viszonyult ironikusan a témájához, mert nem volt meg a táncban az a pici távolságtartás, ami a zeneválasztásban, illetve a dalokat előadó férfihangban érzékelhető volt, amitől pontosan tudtam, hogy miről szól ez az egész. De a mozdulatokat, a képeket szerintem komolyan kellett venni, a koreográfia ugyanis inkább fájdalmasnak és nem ironikusnak láttatta őket.

Impressziók

FUCHS LIVIA: Picit szeretnék az Egerházi darabjához visszatérni. Miközben mindazzal egyetértek amit az Eszter mondott, mégis úgy gondolom, hogy végeredményben sikeres volt Egerházi Attila operaházi kereteken belüli koreográfusi bemutatkozása az. Ez tipikus korai mű volt, telezsúfolva mindenféle impresszióval, de nem volt kulturálatlan, zeneietlen, színpadi értelemben működött. Abban, amit Egerházi csinál, érezhető ugyanis valami alapvető többlet azoknak a koreográfusoknak a munkáival szemben, akik hasonlóképp a modern tánc felé tájékozódnak. Az ő testében ugyanis benne van a saját tapasztalat erről a Kylián és Bruce-féle matériáról, és ez a művön is látszik. Azt a kínosságot nála nem éreztem, amit néhány éve a klasszikus baletten felnőtt, ám a modern fellép kacsingató koreográfusok munkáin éreztünk, hogy azt hiszi, hogy a klasszikus matéria attól lesz modern, hogy csinál benne egy kontrakciót, offbalnce-ot??, vagy hogy rossz popzenére zajlik a klasszikus tánc. a modern tánc elemeiről . Egerházinál nem így van. Mentségére szolgáljon, hogy nagyon sok mindent akart összezsúfolni, ez a világon mindenütt így van az elsô daraboknál, mert ugye teljesíteni akarnak, nagy a kihívás, meg akarják mutatni, hogy mennyi mindent tudnak, ezért mindig több darabba való mondandót zsúfolnak a műbe. Szerintem ez le fog tisztulni nála, abból is gondolom ezt, mert láttam már Egerházitól rövidebb műveket is, ahol 3-5 percben egy gondolatot igenis meg tudott egységesen fogalmazni.
PÉTER MĹRTA: Én is azt éreztem, hogy túl nagy még az izgalom, hiányzik a koreográfusból egyfajta távolságtartás az újonnan megszerzett tudással szemben.
FUCHS LIVIA: Egerházi darabja kapcsán - ha az előadásról van szó - a legnagyobb problémának azt látom, hogy nem volt szeme az elődakókra. Nem vette észre azt, hogy Kovács Tibornak - bármennyire is nagyszerű táncos - ebben a darabban nincs helye. Az ő testében ugyanis már nincs otthon ez a mozgás, előadóként egészen másképp viselkedett, mint a másik két férfi szereplő, holott a mozgás - nem koreográfusi, hanem előadói értelemben - szinte unisono volt: a különböző szólamoknak nem kellett volna ennyire eltérő interpretációban megjelenniük. Úgy gondolom, hogy baj, ha a koreográfus nem látja át a saját darabjának interpretációs problémáit.
SZUDY ESZTER: Azt hiszem nem arról van szó, hogy Egerházi nem vette észre, hogy a Kovács Tibi idegenül mozog a darabban, hanem arról, hogy nem akarta észrevenni. Egyelőre ugyanis az Egerházi Attila mint kezdő koreográfus megtisztelve érezheti magát, hogy egy ilyen kaliberű táncost felkérhet, és ő el is vállalja a feladatot.
FUCHS LIVIA: Azt nekünk nem kell tudnunk, hogy ki miért került bele a darabba, de attól egyszerűen nem tudunk nézőként elvonatkoztatni, hogy kit látunk benne.
SZUDY ESZTER: Azért gondom, hogy személyes szimpátiák mindenképpen közrejátszhattak a szereplőválasztásban, ugyanis Kovács Tibor már nem tagja az operaházi balettegyüttesnek, tehát ő nem mint társulati tagkapott itt szerepet. Engem inkább egy másik dolog zavart rettenetesen, az, hogy épp azt nem éreztem mozdulatokkal kifejezve, amire Egerházi a szórólapon hivatkozott, az emberi kapcsolatokat. Nekem ez hiányzott a táncból. Úgyhogy érzelmileg alig érintett meg belőle valami, azon kívül, hogy sokkolóan gyönyörű volt a látvány, az indító kép a rengeteg almával. A díszletnek azonban alig volt valami köze a tánchoz. Ez is borzasztóan zavart. Ebben a szervesség megteremtésében nem bizonyult Egerházi igazán tehetségesnek.

Örvénylés

PÉTER MĹRTA: Nehéz kérdés a tehetség problémája, akár a koreográfusokra, akár a táncosokra gondolunk. Az Egerházi Attilánál arról beszéltünk, hogy mi mindent szívott magába, és ezt hogyan használta. Azt hiszem, hogy a fiatal koreográfusok között mégiscsak Juronics a legnagyobb tanuló. Lehet látni, ahogy 10 éve folyamatosan tűnnek föl a darabjaiban a máshol már korábban is megjelent hatások, effektek.
SZUDY ESZTER: De ezekhez ő mindig hozzáteszi saját magát is.
PÉTER MĹRTA: Nyilván azért, mert megvan benne az a képesség és tehetség, ami az igazán autentikus alkotókat jellemzi: képesek asszimilálni, egy magasabb szinten újrateremteni a különféle hatásokat. Juronics úgy adja vissza mindazt, amit magába szívott, hogy az már tényleg a saját tudásának tűnik. Csak rá jellemző alkotásnak, amit létrehoz.
FUCHS LIVIA: Én is azt gondolom, hogy Tamásnak bizonyos szempontból könnyű a dolga, mert a 10 éves koreográfusi múltja során - bármilyen impressziók is érték, bármennyit kísérletezett - neki már kialakult a saját nyelve, amit nagyon hatásosan tud működtetni, akár egy színháziasabb kontextusban - mint a szegedi műveiben, akár egy ilyen puritánabb, táncosabb közegben - mint amilyen a mostani Érintések. Természetesen ezért a nyelvért minden új darabnál meg kell dolgozni, tehát nem arról van szó, hogy fölnyúl a polcra, és az adott készletből előrántja a megfelelő elemet.
- Milyen ez a táncnyelv?
PÉTER MÁRTA: Épp a szegedi társulatnak volt a legtöbb módja talán kortárs technikát megismerni. De ezeknek a technikáknak egzakt megjelenítése szerencsére másodlagossá válik benne. Olyan az Érintések koreográfiája is, mint a Juronics mozgása: az elegáns könnyedségnek olyan minősége jelenik meg a matériájában, ahol nem lehet megtalálni a kezdő és végpontokat, de ettől izgalmas ez a mozgás, ettől olyan, amilyet csak a Juronics csinálhat...
SZUDY ESZTER: ...Sokszor maga a matéria sem kiszámítható...
FUCHS LIVIA: ...Mintha egy állandó örvénylés sodorná vagy szívná magába a mozdulatokat, eleve minden mozdulat spirális: elindul valahonnan föntről és áramlik tovább a táncos testén vagy átmegy a partnerére. Valóban van benne valami kiszámíthatatlanság, ahogy a darab felépítésében is. Ezt az érzetet keltette a tempók, hangulatok váltakozása is, de a felütés és a zárlat is. Gondoljatok bele, hogy milyen esetlegesen indult és milyen esetlegesen ér véget a darab. Szerintem az érintések erről szólt: nem egy történetet jelenített meg, aminek pontosan meghatározható eleje meg vége van, hanem egy végeláthatatlan folyamatot, amiről nem tudjuk, hogy mikor kezdődött és hogy hol ér majd véget. Valószínűleg erre szolgált a többszöri lezárás, pontosabban a lezáratlanság. Amikor úgy érezted, itt a csúcspontja a műnek, még következett egy egy újabb megnyugvó vagy meglendülő ív.
SZUDY ESZTER: Éppen ezért mert esetleges volt a kezdés és esetleges a befejezés, épp ezért esetleg előbb is abba lehetett volna hagyni. Természetesen azt meg lehet magyarázni, hogy egy koreográfus tudatosan csinálja olyan hosszúra a darabot, amilyenre csinálja, de én mint néző eldönthetem magamban, hogy én ezt bizony hosszúnak érzem.
FUCHS LÍVIA: Én egyébként nagyon szigorú szerkezetűnek érzem az Érintéseket. Ahogyan a hat szereplőn végigmennek az említett folyamtok, áramlatok, az nagyon végiggondolt. Gyönyörű a négyszereplős tétel, ahol a két szólamot a két nem között osztja szét. Miközben azt emlegetjük, hogy a darab egy végeláthatatlan folyamatot próbál formába önteni, eközben nagyon is szép belső íve van.
PÉTER MÁRTA: Miközben a Juronics mozgásrendszere a belülről szövődő mozdulatokból építkezik, olyan hallatlan mélységgel van kapcsolatban, ami miatt nem lehet befejezni ezeket a mozdulatokat, lekerekíteni a formákat, mert az már egy poláris világot mutatna, ahol kőkemény ellentétek ütköznek, ez pedig, amit ő csinál, túl van ezen, vagy fölötte áll ennek. Itt érkeztünk el egy olyan határhoz, amin mindannyian szeretnénk túljutni, de nem fogunk tudni… Ennyiben ő adta a legtöbbet, ő jutott a legmesszebbre, nemcsak táncesztétikai szempontból, hanem az emberi létezés betagoltsága szempontjából is. Nem tudunk továbbmenni, ezért keressük a végpontokat, holott kapcsolódnunk kellene valamihez fölfelé...
FUCHS LÍVIA: Nem akarom kisebbíteni a Tamás tehetségét, mert valóban rendkívüli személyiség, de meggyőződésem hogy nem véletlen, hogy a néptáncos múltjával errefelé indult. Ha van természetes mozgásnyelv, akkor az a néptánc nyelve, ami nem egy konstruált színpadi művészet, szándékában közelebb áll az önkifejezéshez, struktúráját átjárta az élet, valahogy évszázadokig az ember helyét mutatta meg a kultúrában, közösségben, természetben. A Tamás biztos megőrzött valamit ebből a szemléletből, miközben látszólag mindent maga mögött hagyott. Miközben a nyelvet, a formákat, a dekorációt egyáltalán nem használja, epikus utalásai nincsenek, de a gyökerek sokkal mélyebben élnek benne, mint bármelyik kortárs koreográfus munkáiban. Úgy gondolom, ha valamitől izgalmas lehet a magyar kortárs táncélet, akkor épp attól lehet érdekes, amit ebből a kulturális tradícióból ötvözni tud a felén áramló, totál gyökértelen, absztrakt nyugat-európai és főleg amerikai kortárs technikákkal.
PÉTER MĹRTA: A folklór történeti kategória, és én a Tamással kapcsolatban történelem fölötti kapcsolatról beszélek. Az energiával való olyan kapcsolatról, ami nagyon keveseknél van meg. Ami még a legjobbaknál is érdekesebbé teszi őt.
FUCHS LIVIA: Ugyanezt nem érzed a Szkipénél? Nem biztos, hogy ezt a testből jövő energiát, hanem ezt a többletet.
PÉTER MÁRTA: Nem a testből jön az energia, soha nem belőlünk jön, mi is kapjuk, és végül is arról van szó, hogy mennyire vagyunk képesek felvenni és közvetíteni ezt az energiát, minden ezen múlik. A Juronicsnál azt érzem, hogy összhangban áll ezzel az energiával. Ez a fajta lágyság és könnyedség – aminek semmi köze a néptánchoz mint technikához - annyira a sajátja, hogy nem is kell hozzá ugrania, elég egy apró gesztust, egyetlen pici mozdulatot tennie, hogy úgy érezzem: nem ő csinál valamit, hanem hogy belülről mozdította meg valami. Ez az a többlet...
FUCHS LIVIA: És ezt hogy éri el a balettosokkal, akik pont ellenkezőleg vannak trenírozva?
PÉTER MĹRTA: Nem éri el ugyanezt, mert ez az ő speciális adottsága.
FUCHS LIVIA: Szerintem meg pont ezt tudta nekik átadni, ami a legnehezebb.
PÉTER MĹRTA: Ez átadhatatlan. Nem azt mondom, hogy az operai táncosok nem feleltek meg maximálisan ennek a feladatnak, és nem múlták felül magukat sokszorosan, de az, amiről én beszélek, inkább csak technikaként jelent meg a mozgásukban. Én arra a többletre utaltam, ami a technikán túl van, és ez Juronics személyes adottsága.
SZUDY ESZTER: Nekem is mindig meggyőződésem volt, hogy néptáncos technikailag - ha tovább megy a kortárs művészet felé - sokkal inkább át tudja állítani a testét átállítani, átgyúrni, mint a mesterséges klasszikus táncon nevelkedett előadó. Ritmikailag is sokkal könnyedebben, dinamikusabban mozdíthatók mint a néptáncosok mint a baletten nevelkedett testek.
FUCHS LIVIA: Speciel most az operai táncosok esetében nem erről volt szó. Épp ez volt fantasztikus ebben a koreográfusi teljesítményben. De alap probléma izgalmas. Mint tudjuk, a hetvenes évek elején Amerikában történt először – ahol rengeteg kortárs táncos van – hogy a legszélsőségesebb avantgarde koreográfusokat egyszer csak összeeresztették a Geofry együttesével. Ekkor két dolog történhet: vagy az avantgarde koreográfus föladja a korábbi minimalizmusát, és attól hogy olyan táncosokkal dolgozik, akik mindent tudnak, bővül a táncnyelve és nem ragaszkodik a maga nyilván tudatosan leszűkített szókincséhez vagy pedig igenis a maga világát fogja viszontkövetelni a profi táncosoktól. Szerintem a Tamás egyrészt egy picit kihasználta azt hogy nagyon jól képzett klasszikus táncosokkal találkozott, de nem úgy használta őket mint klasszikus táncosokat, nem a technika szintje volt számára érdekes, hanem az érzékenység, az az azonosulási képesség, az a fajta testi intelligencia, ami ezeket a jól képzett táncosokra jellemző.
PÉTER MĹRTA: Valahol áttört Juronics egy határt az Operán belül. Hallottuk elégszer, hogy ha oda belép egy idegen koreográfus, azonnal betonfalba ütközik, nemcsak a belső hierarchia miatt, hanem amiatt is amilyen nyomokat ez a táncosok testén hagy. Ezeket nem lehet azonnal kitörölni. Valamit a Tamásnak – nyilván az első próbákon sikerült áttörnie, és onnantól kezdve valószínűleg nem volt nehéz dolga. Azt éreztem a táncosokon, hogy tényleg levetették a külső burkaikat, és igyekeztek magukat a Juronicsnak odaadni, hogy kezdjen valamit a testükkel.
FUCHS LIVIA: Nem véletlen a szereposztás sem. A Rujsz Editen meg a Venekei öcsin kívül nagyon fiatal táncosok vettek benne részt: a Patrik, aki mögött csak az az egy kiugrás van a Naisy-darabban, a Kun Attila, aki a legképlékenyebb a fiatalok között, a bajár akin még ott van a tojáshéj, egy-két éve végzett és még mindent akar, a Bacska Ildikó, aki a Donau Balettbe is belement, mert a kihívást kereste. A Rujsz Edit az alkatánál fogva nem igazán klasszikus balerina, de tisztességesen végigcsinálta a pályáját. De mindig is ebben lett volna igazából otthon, amire igazán soha nem volt módja vagy a Venekei öcsi, aki épp az Egerházival való együttműködéssel mutatta, hogy ô is mindenre fogékony. Nem véletlen találták meg ezek az emberek egymást.




,és bánjon a testemmel,nemkész kiulsékben ,miután talán magutk is eg ykicsi thatáorzatlannáválkta miutánbeléptek a próbytermebe nemarról szól t az élet, hog yvanaza z utgár és az ténittbizto selôadáom. vagypedi gha így elkezdôdott akkor úgy fog végzôdni, hanemsoha sme tudják mhoigymire kell felkészül érzelmileg.
nyilvána tmaás is választot d eôk isk akartak vlamit csinálni.
PÉTER MĹRTA:A juroncisnak vanmár olyanneve nyilvánvalóüan hogy azért nem egyfajta paritzánkodásvele doglzni,hanem bizonyos értelmeben sikerszaga is van a dolgonak, úgyhogy nyiulvánavlóan
FUCHS LIVIA: szörnyű nag yáron,ami itt teljesítményben megtörétnt az tényleg legynűgözp
PÉTER MĹRTA:Nagyáron,rt a táncosokban is több alázat van.
SZUDY ESZTER: Kiíváéncsiásg is és
PÉTER MĹRTA:Vág yhog yúj éléméyneke tkapjanak.
SZUDY ESZTER: Eben a szakmában a balettosok,akik kevéséb nyitotak bármire, kevéséb is mennek nézni, mbármitazért aTmsá már egy elsimertés tényleg al gletehtségesebb modern koreográfusunk. ştismerik a bátosrág tehát a tét és aváasg ytalálkoztak.
PÉTER MĹRTA:nyilvánkapni akartaktóle valmit.
FUCHS LIVIA: Tudjuk, hog ykalszsiku stáncos imádja ugan a kihívást,de csak eg ybiznoy határon belül, mirét,mert félti a testé és igaza van, tönremegy atérde, nem tudj amásnakp kfordítani a lábát és spccreállni ha kgsellet kel ltáncolni. Tehjátzeér titt bennevoltez a kockázat,hogyki akar err eávllakozni. Amásik,hogy az tmondod hog ylegismetebb kortárs koreográfus, pedzs az Yvette is, de meggyôzôséem ,hog ynagyobb ellenállástlett voln azyvettel szembenr, mretrzt atmaássnál lehet átncolni, és abalettos táncolni akar.
SZUDY ESZTER: ez temrészetes,errôl kár beszélni.
FUCHS LIVIA: Azért kel lrólabezsélkni, mert az yvettei ssiekrszagú
SZUDY ESZTER: Aszínháziak köeében. De atmaás atáncosok körébensoikkalnépszerűbb,mert nála tényleg lehet átncolni. é solyat lehet táncolni,amivelôkis egyet értneke,amivelmeg tudnak bírkózni vele.Az Yvett ekoreográfiaában nmem.
FUCHS LIVIA: íMert feltehtôen ő máskép értelmezi aátncot.
PÉTER MĹRTA:Ez soikkalbonyolutabbnak érzem.


Lehet hogy az is gátolta egyébként hog megjeljék ez a fajta belsôszövet hog yezek a ruháék talánszecenikailag nem vlt eelég szerencsés.
FUCHS LIVIA: Nekemez az egyik legnagyobb bajom az esttel,hogy sm ejelmezben semszecenikalag,s e dí.észletben nemaz modom hog ydielttnáns, mert ezek abszolút profi színházi emberek voltak, ded a mozgá slényegét nemértéôkdolgoztak velük,ezt kimondottan fájdalom. ůgy gondolom,hog ynem nag ynevekekel kelett volna itt dobálózni, azt hsizem hog ya kentaur és a Barthaur nagy nevek,de az hogy mozgásban hogyan vidwlkedi eg y anyag ez ko9mondottna az egyik legegyenégbb pontja enek az estenk
PÉTER MĹRTA:Meg a viulágítás is.
SZUDY ESZTER: Tudjátok, hogy a juronics darabja állítólag Ufókról szólt?
PÉTER MĹRTA:Nem.
FUCHS LIVIA: Mi az hogy arról szól,ezt kimondta?
SZUDY ESZTER: Mert a testfesét, ami broznzsora volt festve ilyen fénylôre, a lemezesk hsonlóan csillogôak,ezek egyfajta koncepciuóra mutatnka, ezt valamelyiktáncos mondta, én is úg yhallo9ttam.
PÉTER MĹRTA:Holott azegész darab a címével, nmogzsávilgával abszolút emberi, eénnem tudokvel ekapcsolatban Ufokban god,okodni. îgy még inkább érzem a fénylkô lurex, diruha ,ami elviszi egy keménybe vitt volna amozgás tiletôen meg tartalmilag is, ás ugynakkorbelülrôl meg anagoyn líraika és költôiek voltakezek a mozdulatok önmagukban. Nyilvánvaló a szcenirozás, ajelmezeik problémásak voltak, a világítás is hellyel közzel,de az azért még az Egerházi attila darabjánaál voltaknagoyn szép emgoldások a vilkágításban.
- Közben ajuronics rendkívül alulvilágított volt. Akortárs táncban ez már szokás, hogy ami meg van világítva az éppnem az amit látnom kéne.
SZUDY ESZTER: Egyáltalán a kortárs művészetre jellmezô az alulvilágítottság, ami természetesen egyfajta tendencia koncepció is szokttt lenni. ey a modrn m\v;syet - mondta Lad'nzi andrea. pédául az Egerházi darabjában volt egy jelent, amikor épp hogy sötét kellet volna,és váratlannul épp elenkezôleg: kivilágosodott. Tehát a sötét vagy ez a félhomályok vagy a félsötét és z aalulvilágítottságnak termslzetesen sokszor értelme van hogyh aaz tudato sés átgondoltés koncepciózus, de egy bizonyos fokon túlne legyn alulvilágított, ott 6haolmár nemláehet látni jóformánsemmit. Miután ez márkoncepció és a modern művészetekre ljelmezô nekeim lqassn amár felsemtűnik,hogy valmi alulvilágított.
FUCHS LIVIA: Ufozásra visszatérve.És honna láttátok, hgy festvevanna a testek, mert hogy olyan sötét volt.
SZUDY ESZTER: sötét bronzra volt az arcukés minden ami kilógott a ruhából.
- íAtapsrendnél ez világossá vált.
FUCHS LIVIA: tényleg olyan alulvilágított volt,ami engen önmagában nemzavar, de ha kellett voln alátnom, hog yô k broztestűUfoik akkor mindjárt zavar,és hogy ôk broztestűek meg urok - el tudom képzelni, hogyez az instrukciók szintjén fontos a táncos számára, de nekem mint nézô számára...egyáltalánmért találtuk ki az ufgokat, hog ymagunkról valami tesetelg megtudjunk,mnem? ezzelnem tudok ezzel az ufozással nemtudok mit kezdeni mert gmauggk az aurokka nemtudokvalóüszinűel gmi tkezdeni. Itt jön be a háttérinformáció.tudjui hogy afôpróbán zajlott azűrzavar,hogy a Tmás kért egy öt centi szöld füvet,amit nem vettek meg, most ha utólag belegondolok,akkorvalóban a menybôl jjöttek az ufók a zöld fűre,de hát a mű végül is nemez volt.
SZUDY ESZTER: A háttérvetítsé is minth aerre utalt volna.
FUCHS LIVIA: Az volt annyiramegfoghatatlan...
SZUDY ESZTER: Tamást elismertnek tartják szívesen dolgznak vele.
ez egy oiylen kész készlet, fölnyúlok a poilcra éa levezsem és akko rbámrilyen darabo tcsinálok. aztt mondtátok min d a kettne ,hogy hosszúnak gondoljátok,hát nemtudom,hog ymi a hosszú vag ymji a rövid,mvag ymi az épp elég,ze nyilván...
SZUDY ESZTER: ezt az ember érzésre mondja.
FUCHS LIVIA: ez az érzés, ami th a kétszázan ülünk,akkor kétzsázféleképpen működik az idôérzékünk.Én magamat igykesztem megfigyleni akét elôadáson, a másodikon nemérzetem ezt ahoszszúségot,hihetlen feszültésge voltz aleôaásnak,valószínleg itt tényleg apillnatnyi diszpozición i smúlik mindkét érszrôl -az elôadii és a befogadói diszpozición,hogy én is maennyire az elsô alkalommal éni súg ygondoltam,h g yeg ykicsi thosszú,és zetmajdnemmindi gúg ygondlo9juk,hogy a Tamás rövidebbre foghatná adarabjait,dehát én gondolm, hog yô pontosan tudja,hog ymiéprt iylen hsozsú,nemhiszem, hog ynekincs arányérzéek, valószíűleg ő valmiéprt ezekhez a hosszokhoz rakgazskodik, nem évletlen, hogyhmilyne zenéket választ ki.
- Estelgesnek mondta a lívi a akezdetét és a végét d 3eén az elôadást nézve sokszor az térzetem, hogy amozdatok is sokszor erre az esetlegességre vagy a kiszámíthataltnságra vagy a véletlenszerűségre - temrészetesen megkoimponált véletlenszerűségre építenek.
PÉTER MĹRTA:Msaga az hogy esetleges ez elehet egy esztétiak kategória hogyh aszánédkolt a dolg,ahogy az Érintésekben
- Egy szigorúformával szenmben nyitott...
PÉTER MĹRTA:Nyiott,de ugynakkor van és kell hogy legyen - samior a színpadra kerül egy mű, az akko ris egy zárt, kész valami.kell hogy legyen, ha emgjelenikazesetlegesség mint kifejezdnôtratlaom benne. az Érintésekmag ai solyna, hogy egy állandófolyamt váltoás,tényleg egy határtalan dolgo,de a mögé nagoyn is zártanés tisztán és egzaktan kell hogy megjelenjen. Formailag mnem szabad esetlegesnek lennie, de amegjelenô dgondolat szólhat erôl. ZTremészetesne tamássé nemaz elsô kategória, cwsak talán a zeneség ilyen értelmeben folyékon yvolt,ott is ezeket a részekt hosszúnak éreztem, és a szünetekkel tartkítva mintohogyha ugynaza...
- Milyenvolt ennek az elôadásnak a mtréiája, mozgásanyaga.



óan ilyneolyan elemekkeröütekegmyás mellé,ami azért A címek az is egy különtanulmánylenne, szerintmeaz Érintések, az talán alegmegfelelôbb, ennek a címnek van egy olyan töltése, ami megmozdgat egy olyan háttérvilágot, ami szorosanösszefügg a színpadi törétnéssel,a Porcelán bölcsô nehézkes, túl irodalmiaskodó,nemérzem jónak. Mondom a legnagyobb csalódás a nézi darabja volt.Amokk acímhez nincs sok hozzáfűznivaló, éppenolyan a címe mint adarab,nem érzek rajta semmi különöset.

SZEîgy ahelyett, hogy elfeletkezhettünk volna arról, , csak aztérezte az ember, és éppen ezrét az egyikjobban kiugrazstota a másikat.ahelyett hogy az ember elfeledkezett volna arról, hogy ezt is azt i sláttma már, hanem egsyszerűen feltűnô volt hogy ez tinnen szedte, azt onnan szedtem, amazt meg eg yharmadik helyrôl. Erre én rettnetesen mérges tudok lenni,és ezzáltal rettenesen túlzsolfulta darabot, hogymég itt is láttam egy jótés akko rzet is belegyömöszölöm.

és bosszantott,mert ez gyönyörű volt.Namsot az t is lehe tmondani, az a rengeteg alma ,a műkörülbelülolyna zsúfoltvolt mint az a száz darab alma ami ott lógott, talán elég lett voln akevesebb is, de díszletnek talánkevesebb is eléglett volna. de hatásos.
SZE - HOSSZůSĹGmindenesetre a táncosk azok abszolútigyekesztek helytállni. mert ez is egy nagyszerű eredmény ,itt van a Rujsz edit aki akor lehetôsége tkapott a Juronics koreográfiájában,mmaire életében vágyott, fantazstikus volt. éserre mármindigráérzünk, hog yáltalában a koreográfiák hosszúak, de ezt nem mi találtuk ki,hanem a modern tánc nagyaszony dorsi Humprey mondta,és én mindig idézem,mert ez tényleg így van. Csak van aho az ember bántóan hosszúnakérzi, máskor meg azt, hogy sűrítés hatássoááabbá tehetné a művet. iylen a Tamásé is.

és az elôadóknaál az hogy valakinek csodálatos teste van sugárzóegyénisépge, az egynagoyn személye3s adottsága,hogyha egy kroegofrásunak a művében azt látom,hogy a atáncosnô szemeéylesenmiylen csodálatos adottságokkalrendlekezik,akkor az valahollehet,hogy kevés épp a kroeográfuitá tekintve.mert azÉrintésekben Rujsz editnél enmazt éreztem hogy de csodálato steste van, mert ôszinténszólva nemvolt mindignagoyn elônyös csupán trikóban amegjelneése, viszon ahogy elkezdett modzlni, az a mozgássor amit at estére szabobtt a juroncis, amenyire ômag ais át tudott lnyegüpni, elfeldtette, elvitte egy másik sikra, ahol már valóban művészetrôlleeht beszélni. És itt vanóriási távolság avégh kriszitn agyönyörű teste sé arujsz edit egy teljhesen másféle adottásgűmegjelenése között,hogy véghkrisztina maikor anézi darabjában megjelentakko rénaztéreztem,hogy ez e a szép vég hksizsitna.de hol van a mű. végig ez ahaott, hgoy ez egy szép zsniálisadotságú,brillins technikájú nô, éeztmegfogalmaztam, és utána akövetkezô percekbenmrá untmaa Capucucinot.


FL.Engenmnemaz azvart,hogy különbözôek voltak a hagulatok. Egyébként totálzavaros voltszcenikában is ez eza eégsz. Nem tudommenyir eemnléeksztek az elején az a kristlycsilár aztán behozták a székeket, a háttérbe hol egykerit ünnepség, hol szét húzták,hobelül votam, olkívül, tehát ez is megjelehtôsen zavaros volt.

hozott, laza világés egy lerobbant keserűvalmai az két különbözô dolog
- Csomó esetben maguk amodzlkataoki sennek aivlágnaka mgamutaogató,pózsszerű világára játsuzottakrá
FUCHS LIVIA: Ezt te szinházi szemmel nézed,függeltnül attól, amit láttál.a nézô folyamtosan a táncot, a teret,a zenét, lképet olvassale, hogymi tdekódoljon.azene az vlaóban egyértleműenarra mutatott,amit te mondtál hiszen ezek a hatsán yolasz dalok egy rekdtes fáradt
- Francia dalokis voltak olaszu7l
FUCHS LIVIA: Ez

amikor már nema szezonvég él ott, hanemelképzelek egy tengerparott ahol összesöprika mi maradt a gazdag turisták után. Szeritnem ez képileg nemjelent meg, ugynai

- Nem nagoyn értem maitmondazs,hogy hogy keröülnekide zeke az elhízott balerinák,neme
PÉTER MĹRTA:Nemez túlméyltartalom,amivelte fölruházdo, a törés megvolt akét dolgo között és nemszervesült az a két vonal, a kövér balerinák meg a szokványos idol,másrészt furcsa módon ezek a kövér balerinák valaho9l erotiksuabbak voltak mint a soványak,mint a suzokváyos kettôsök,miközben úgy körbe voltrakva a fôp téma ezzel afajta másik világgal, ezzel az elhízott balerinákkal, akik valóban mengnyitotakeg yolyan fajta aszsociációs rendszert,amnihezz akoreográfusnak semilyen viszonya nemvolt,és nekünk nézônek ugynalehetet,de ez a következô pillantban megint borult és visszavoitt eg ymásik bvilágba.tehát nem azt éreztem, hgoy eg ylazán szerkesztett kpp és nekem holezzel hol azzal kell ugynacsk lazán azonosulonom,ugyani snéha nagoyndierekt módon vitt egy bizonyos irányba a koreográfus, majd teljesenidnokolatlanul feloldotta ez a szálat,és ez a következetlenség zavart.
- Az egészenek van eg yilyen világa
- A koroegorráusi gesztuoskbanén eg ycsonó iróniát láttam,de a táncosokbanakikegz elôadáták,én nemláttmairóniát. nemlátam azt ajátéklot ami az t közli velme,hogy ez mso ttöbbértlemű.
FUCHS LIVIA: aztkel mondja,hog yekkor ez a kroegoráfus hiábaj, mert ez a trásulat erre totálisanalkalmas. T3ehát ha ezt szerette volna kkorezt aátncosokklanemproblémamegvalósítani.
PÉTER MĹRTA:Haaz egész művet nézeme, kivétlesen teljes mértkben hagytkozomarra mai t akoreográfus írt a sjaátművérôl,kkor itt egyfjata egymásmaellérakottmozaikso technmiak jelenik meg, és nemérzemaztaméylséget, amit ittmost mi ekresünkebben aműbven
SZUDY ESZTER: Én nem is keresem,mert megmondtamhogymilyenvolt.
PÉTER MĹRTA:Itt a különbözô kávka tké tháromszóval aposztrofálja, hogy milyne tejszínnelgyönyözô nemhsizsemhog yzeke nagoynösszfüggnének,kávé az eégsz, ilyneolyajkamolyan.
SZUDY ESZTER: Cikória, pótkávé.
PÉTER MĹRTA:hogy egyműbűôlmi jön ki, mi az ami tmegérze egy akármilynerendrenagú nézô,akármilyne háttérismerettel, azt mondják, hogy végül a mű tehet róla. nemkéne azt keresni,hog yô mit kart,lehet hogy sokk.al becsületesebb, hogymi mit láttunk,mert akkorbelemagyarázzuk azt ami tlehet,hog ynemis kart.
SZUDY ESZTER: Nekem mint profi nézônek, delegyen sima nézô,semmi közöm hozzá,hogy az alkotó mi tkart, az mos tvagy kiderül a műbôlvag ynem. hog yô mi tgondoltki magának a szobában vagy apróbateremben, ahhoz nekem nincs közöm.
PÉTER MĹRTA:Aztmondják,hog yvégülmindenalkotó felelazért mait a műve végül si sugall.

contraction át a folol end r?-ig

SZUDY ESZTER: meg feladatot akrt adni a táncosoknak.
FUCHS LIVIA: Meg ôneki is ez feltehetôen feladt volt, de mondom, mai engem megnyugtat a darab siekrületlensége ellenére mégis, hog yit tmost elôször loátom,hog yô mögötte van egy sjaát tudás és van rengeteg impresszió. De csinálom ugynazat a matériát,tehát tlejesen szervetlenül, és akk9orezt hívommodernnek. ez a fajt akívnosságotigenei snem éreztem, ez ennél sokklaértékesebb, miközben eg ykicsi ttúlzsúfolt, jellegeztes elôsdfarab. íez egy nagoyn jó elsô (korai darab) ůgy gondolom,hog yérdeme svolt a bizalomra, és lehet tovább menni.
valóban nem bizonyos kalsszikus elemekbôl áthozott egyvelegett látuujk ilyn eolyn eznére,amitôl várná valaki, hog ymodern lesz, adott esetbena kroeográfus, hnemmeg van a darab mögötte az a bázis tudásanyag, benne van a testében, ez nyilvávaló mert különben nem tudta volna legálaábbi srészelteiben így megoldani a dolgokat, csak egyfajta távoságtartás hziányzik, túl nag ymég za igzalom

FL.Náluk ugynazet a mozaikszerűséget, az élmények szervetlen összevegyítését látjuk. şk azonban anélkül próbáltak ókoreográfusoknál. Miközben 6-8 évvel ezeleôtt ülnénk itt, akkor egy-egy ifjú köoreográfusnál ugynazet a mnozaikszerűswéget látnánk, ugynáígy innen onnek látottatt dogoknakaz összvegíyítést, anélküöl, hogy a testükben errôl a kilián vagy Bruce féle matériáról,amiben benne vannak a modernt ácn elemeia enélkül prűbáltak meg valmai tegymás mellé rakni.ez az

- Szerintem azért van valami objektív mércéje is annak, hogy valami hosszú vagy sem. Egyrészt az, hogy erős feszültséggel tölthető-e meg az egész előadás időtartalma, márészt az, hogy mennyi megleépetést tartogat, mennyire változatos az, amit látunk.

PÉTER MÁRTA: Ha az elejétôl nézzük, tényleg kell hogy legyen valami törvényszerűség az egépsz építkezést illetôleg.Nemutodm ésn a tamásnak a pecsában bemutatot koreográfiáját, a sziánkokat, trallalát,már azt is hozsúnakérzetem, úgy hog ylehet hogy ez az ő életében is eg ykicsi tváltozást mutató idészak is,azon felül, hogy amz elôsre meg amásodszori nézésre nem érezted hosszúra. Felmerül akrédés, hogyh az embernek eg yelôadás után gyorsn ameg kell írnai avalamit véleményté, hogy zsabad-e megint megnéznmie meg megint vagy az mármásféle benyomás és akko rmelyik az igaz. akko ritt elcsúszunkmegint a szubjektív irányba,mnert ha neked az elsô utánkell meírnod, hogy mondjálvéleményt,az más hogyh amásodjára népzed meg. én is tapsztaltam műveknél, hogyh anmásodjára nézem meg esetleg láttam olyasmi t ami telôsre nemesetleg megofrdítva változik a dolg.akko rmsot melxi az igaz.

,és azért gondolom,hog ynemhosszú,mert a végeláthatlanságot akrja megofglamazni, és ha ott elôbb lezár,akko rnem fogalmazódikmeg ez benned, akko rze egy szokásos csúcspontotn vagy egy hulláúm alján való bezárás,nempedig ez a niuncs eleje és nincs vége és ezt kell vlahogy formába önteni, ezt kell formámegformálni, azt kellegy zárt szerkezettétenni, amirôl azt karja érzékeltetnih igy végeláthatlatna. ez egy nagy koroegráéfiaprobléma és azt hiszem,hogy ezt nagoyn jól megcsinélta.
okat nem használ, de úgy gonodom,hgynvalószíűleg ne tudtosan,de ez sokka lméylebben benne van mintbárki másban a kortárs koreográfusok közül.niylvánitt nagsy szavakat fogok mondani, de én ú
08. 08. 4. | Nyomtatás |