Ellenfény Offline - Archívum - 1998 - 1998/3. - Fénytörések - Életcirkusz

Életcirkusz

Trallala – Szegedi kortárs Balett

Játsszuk azt, hogy színházban vagyunk! – sugallja az ötlet, hogy a nézőtérre lépve a Szegedi Balett jegyszedőnéninek öltözött férfitáncosai fogadnak bennünket – kedélyesen, egymással is évődve. Aztán fölpattannak a színpadra, és az előadás nyitóképeként valamiféle bájosan esetlen revütáncot lejtenek: „játsszuk azt, hogy táncelőadást nézünk!” Alighogy eltűnnek a nézőtér kijáratain, máris masíroznak vissza, átöltözve, a táncosnőkkel kiegészülve. Juronics vezényli őket, ezúttal porondmesternek öltözve: játsszuk azt, hogy cirkuszban vagyunk. De a játék lényege, hogy az előadók csak imitálják produkcióikat, nekünk nézőknek kell rájönnünk arra, hogy milyen mutatványt is utánoznak.
Vazsó Vera

Fantáziát mozgató álomcirkusz ez. Látunk egyensúlyozó számot, amelyben csak épp az a tárgy marad láthatatlan, amelyet briliáns ügyességgel kezelnek az artisták. Ezért nem is meglepő, hogy egy idő után elszabadul, és képtelenebbnél képtelenebb helyzetekbe keveri őket. Aztán látunk ügyetlen tamburmajor vezényelte táncot, ahol a megszégyenült karmester inkább lenyeli a pálcát, minthogy állandóan kiessen a kezéből. Ezután boldogan, felszabadultan irányítja a többiek mozgását – olyan mereven adva elő a hajlékonyabbnál hajlékonyabb figurákat, mint aki karót nyelt. Figyelhetünk a színpad hátterét alkotó „ketrecek” egyikében bemutatott törpeszámot is, amely arra van kihegyezve, hogy csak nehezen vesszük észre, hogy nem két törpét, hanem térdükre ereszkedve mozgó táncost látunk. Később egy keleti varázslat is következik, amelyet ezúttal a mágusnak öltözött porondmester mutat be. „Kuncsaftjait” előbb hipnotizálással levitációba juttatja, majd teljesen átváltozatja őket: megrövidül, majd megnyúlik a lábuk, végül férfiakból nőkké alakulnak. Ennél a „számnál” meg épp az a poén, hogy a trükk leleplezi magát: a csillogó leplek alól gyanútlanul kitekintenek a férfiak, akiknek helyére léptek a lányok.

Játék mindez. Ezúttal különféle kreatív ötletek halmozásában leli örömét az egyik legjobb magyar kortárs táncegyüttes. Most nem a mozgás szépségéről, emocionális erejéről, hanem játékosságáról kívánnak tanúbizonyosságot tenni. Így a Trallalában, akárcsak egy cirkuszi előadásban, a produkcióra kerül a hangsúly: a szegediek kötetlenül és felszabadultan „produkálják magukat”, s ezáltal azt demonstrálják, hogy mi mindenre képes a szavak nélküli színház. Közben állandóan együttjátszanak a nézőkkel is: az elszabadult tárgy a közönség közé repül, az erőszám kezdetén két nézőt bilincselnek össze, később a Bohóc luftballonokat dobál a közönség közé, s elnézően figyeli, hogy mint önfeledt gyerekek, a nézők játszani kezdenek velük.

Mégsem önmagáért való ez a pantomimet köznapi gesztusok felidézésével és különféle tánctechnikákkal vegyítő előadás. Nem véletlen, hogy a különféle cirkuszi számok felidézése koordinálja az ötletáradatot. Látunk majomszámot, amelyben inkább kisgyerekekre emlékeztetnek bennünket azok, akik produkálják magukat. Látunk állatidomítást is, amely folyton olyan helyzeteket produkál, mintha férjek és feleségek közti állandó feszültséggel terhes, unalomig ismert helyzeteket látnánk. A „produkció” csúcsa az, amint a székeken békésen olvasgató férfiak újságjába tetszetős lyukakat szakítanak a nők, és halált megvető bátorsággal odatartják a fejüket, mintha oroszlán szájába dugnák bele. Aztán látunk színes pomponokkal békésen poroszkáló négy lovat, akik engedelmes teherhordóként előrehúznak kettőt a színpad hátterét alkotó ketrecekből, ahol az intimebb jelenetek zajlanak. Aztán ezekben a „házikókban” egyre inkább olyan helyzetek alakulnak ki, amelyek mintha zűrös férfi-nő kapcsolatok különféle fázisait jelenítenék meg. Embercirkusz ez, amely épp azáltal képes a banális élményeinket groteszk játékká alakítani, hogy a közismert szituációkra mint cirkuszi helyzetekre mutat rá.

Semmi meglepő, semmi szokatlan, semmi új nincs abban, amit ez az előadás az életről mond, holott minden percében erről beszél. Közismert zenék kísérik a közhelyes helyzetek felidézéseit. Minden olyan ismerős, akárcsak a mindennapjainkban. De a Trallala nem komolykodik. Nem pufogtat frázisokat. Nem nehezíti görcsös bölcselkedéssé a jólesően könnyed fecsegést. Mosolyog és játszik. Arra vállalkozik, hogy játékká oldja mindazt, ami miatt többnyire otthonos idegenséggel mozgunk a dolgaink közt.

A Bohóc (maga Juronics) felveszi a földről a színes pomponokat, amelyeket az előbbi féri-nő küzdelem szereplői hullajtottak el. El akarja fújni őket, hadd szálljanak könnyed lebegéssel tovább. De nem az történik, amit szeretne: sorra a földre zuhannak a színes fejdíszek. Úgy látszik, elnehezül minden, ami a való világgal érintkezésbe kerül. Csak az maradhat légies, aminek semmi köze sincs a valósághoz. Valószínűleg ezért vegyít a Trallala a groteszk játékba némi visszafogott lírát. Erre utal a fehér Pierrot-alak, aki a Bohóc vágyképzeteként többször felbukkan a ketrecek feletti felső színpadon. Akkor láttuk először, amikor a Bohóc gyerekkora tárgyait vette elő bőröndjéből. Úgy látszik, itt él az emlékek között ez a fehér alak is, folyton fel-felbukkan, mint az álmok megőrzésére érzett kényszer, de örökké elérhetetlen marad. Az előadás záróképében a fenti színpadon a Bohóc nyitott bőröndje köré gyűlnek a többiek, s nézik az életre kelt csodát, ahogy a Pierrot-alak könnyedén táncol alant. Mozdulatai nyomán por száll fel. Aztán a magasból is hullani kezd a por, s lassan fehérre festi azokat is, akik fent állnak. Porrá omlanak az álmodók, s velük együtt az álmaik is.

08. 08. 4. | Nyomtatás |