Interbalett ’98

Ismét a Tavaszi Fesztivál keretében, március 19–29. között rendezte meg a Táncfórum Budapesten és vidéken az Interbalettet. A programot végigolvasva már jó előre csettinthettünk: Amerikától Oroszországig, Szegedtől Győrig, Petipától Uotinenig, a szólótól az együttesig mindenféle társulatot és produkciót láthatunk. Utólag aztán meglepő párhuzamokat és hasonlóságokat fedezhettünk fel az igencsak különböző előadások között.

E sorok írójának a két legtradicionálisabb, legklasszikusabb vendégjátékot kellett sajnálatos módon kihagynia. A Kreml Balett és a Limón Dance Company voltak a fesztivál legpatinásabb, legtekintélyesebb külföldi meghívottjai, mindkét együttes teljes estét betöltő műsorral lépett fel. A frissen verbuvált Kreml Balett esetében ezt a patinát a magukkal hozott és vegytisztán átörökített orosz balett-tradíció, a Limón esetében pedig a csaknem harminc éve elhunyt José Limón szakmai öröksége jelenti. Sok meglepetés itt nem várt volna ránk, elestünk viszont egy-két immár legendásnak számító szakmai gyöngyszemtől.

Lőrinc Katalin

A fesztivál többi estje világos koncepció mentén tagolódott blokkokra: egy-egy kortárs magyar alkotó mellé egy oda leginkább ízesülő külföldi kortárs csapat került egy esten belül, a vidéki balett-társulatok és az azokhoz hasonló nagyságú és működésű Magyar Fesztivál Balett pedig egy-egy teljes estét kaptak.

Nézzük előbb a „kortárs vegyest”. A párosítás gondolata jó: művészileg is tanulságos egymás mellé rendelni (és így persze összehasonlításnak is kitenni) azokat, akik hasonló utakon járnak itthon és külföldön.

Az első páros a Földi Béla vezette Budapest Táncszínház és ihletője, a Raza Hammadi vezette Ballet Jazz Art dee Paris volt a Tháliában. Előbb a Budapest Táncszínház mutatta be Földi Béla új darabját, amelynek már a címe (Emlékek a tükörben) is elmondta, amit az alkotó ábrázolni kívánt. Egy leány a saját arcképét nézegeti egy tükörben, s azon át felsejlenek elmúlt életének képei: ilyen-olyan szerelmek, emberek, helyzetek. Földi táncnyelve az általa rutinosan kezelt Mattox jazz-technikán alapuló színes, forgatagos, gördülékeny mozgásanyag. Jók a táncosok: Doór Zsuzsanna kisugárzása meglepően erős, technikailag pedig a három fiút (Kovács Norbert,, Zachár Lóránt, Tarnavölgyi Zoltán) illik itt kiemelni mint olyanokat, akik megállják a nemzetközi összehasonlítást.

Nem csoda tehát, ha Raza Hammadi kis kamaracsapata alig hoz újat az első részhez képest, bár műsoruk más összetételű: két kisebb Hammadi-darab részleteiből és Robert North A halál és a leányka című művének duettjeiből állt. A baj csupán az ezekkel a „csontnélküli” mozgásfolyondárokból és lendületsorozatból álló nyelvvel, hogy egy idő után a monotónia érzetét kelti, ha nincs benne valami plussz. Ezt egyedül North duettjeitől kapjuk meg, mégpedig nem is csak az elbűvölő koreográfia által, hanem a jelenleg velük dolgozó Szigeti Oktávia helyett beugró francia táncosnő lélegzetelállító alakítása miatt. (Nevét sajnos nem tudhattuk meg, mert a szórólap nem közölte.)

Március 24-én a kőbányai Pataky Művelődési Központban Ladányi Andrea és volt kollégája, a finn Tero Saarinen léptek fel, ez utóbbi egy izraeli partnert is hozott. Szociológiai tanulmánynak szántam, hogy ezt az estet Kőbányán tekintsem meg (bár később felléptek a Tháliában is). Kíváncsi voltam arraa, kik jönnek el egy külvárosi kultúrotthonba elvont mozgásszínházat nézni, miközben mindenki, akit csak a tánc érdekel Budapesten, ott tolong az Operettszínház pénztáránál... Nos, voltunk ott hatvan-hetvenen, ami igazán nem rossz az adott helyzetben, s bár az első rész, Ladányi Andrea darabja igen hosszú és nem könnyű befogadni, a szünetben senki sem ment el. Ladányi egyedülálló jelenség, s remek formában van. Bármit ad is elő (jelen esetben egy kicsit egyhangúan felépített számot Jorma Uotinentől, melynek témája az egyedül maradás, a társ hiánya és annak emléke), ő maga mindig izgalmas. Túl hosszú az egyébként gyönyörű, de színházi feldolgozásra egyhangú dinamikájú zene (Arvo Part), a világítás pedig – talán a kultúrházi adottságok folytán – végig félsötét, s hiába gyúlnak ki egy ponton a díszletként ötletesen beépített neontestek, az már csak fárasztja a néző szemét.

Tero Saarinen is hozott egy Uotinen-szólót, mégpedig azt, amellyel tíz éve megnyerte a párizsi táncversenyt. Meghökkentő, eredeti jelenség, tipikusan finn humorral. Végeredményben ebből a műből is a magány kiabál ki, de talán megadóbban, groteszkebben, mint Andreáéból. A keménykalapos kettőst, melyet Yuval Pickkel mutatott be, ő maga készítette: erőssége a hajszálpontosan előadott groteszk, a finom, szellemes részletek. A kis számú közönség végül lelkesen tapsolt.

Kevésbé szerencsésre sikerült a harmadik párosítás: Fekete Hedvig és Péntek Kata szólója mellett Tim Feldmann társulata lépett fel. Az est úgy, ahogy volt, nem illett a Tháliába. A Petőfi Csarnokba esetleg, bár ott nemigen kapnak helyet kamaraestek, talán leginkább a MU Színház profiljába illeszkedett volna. A két szólót már láthatták is ott a budapesti nézők. Fekete Hedvig Szemrebbenés című munkája - költői barangolás a szem mint téma különböző tájain – ott jobban érvénysült, különösen akkor, amikor ő maga táncolta. A diavetítések és a mozgás ott szervesen, mindenn részletet láttatóan érvényesült. Itt a többszörös nagyságú nézőtérről, az eltérő világítás és a kevésbé szuggesztív előadás okán (Meszler Viktória tehetségesen, ám némileg elfogódottan lépett a koreográfusnő helyébe) mindez lényegesen gyengült.

Péntek Kata viszont annak köszönheti szólója erejét, hogy ő maga adja elő. Nem érdektelen már önmagában a színpadkép sem (a furcsa esernyőrengeteg itt is megél), a kifejezés fontos eszköze a balkáni muzsika; szépen bontja ki a témát, mely ismét a magány. Mindez azonban Péntek Kata rebbenései, egyedi gesztusai, széles mozdulatai nélkül nem lehetett volna az, ami.

Tim Feldmann műve eleinte taszított. Az a fajta mozgás, amit a próbateremben illik elintézni: sok üresjárat, bóklászás, esetlegesség. Ilyesmivel nemhogy egy fesztivált, de még egy kamaraszínpad közönsége elé sem illik kilépni. Aztán körülbelül a darab felénél belejöttek a táncosok, kezdett az előadásnak felépítése, dinamikája lenni. Jelentése lett az addig igencsak agresszív zenének, ám ekkor már többek számára késő volt: a darab elején diszkréten szállingóztak kifelé a nézők.

Vidéki társulataink közül a győri és a pécsi társulat tánctechnikai profilja hasonlít inkább egymáshoz: előző nem túl szigorúan, utóbbi tisztábban a klasszikus hagyományokra épül. A Szegedi Kortárs Balett távolodott el leginkább a nevében még meglévő balett műfajától.

A szegediek a Petőfi Csarnokba Juronics Tamás nemrég bemutatott Szilánkok című művét hozták fel, mely előző műveihez hasonlóan férfi és nő közti viharos kapcsolatteremtésről, -rombolásról szól. Juronics bő egy órán keresztül demonstrálja: az ember nemcsak a másikat kínozza, hanem ezzel szinte egyidőben önmagát is. Jelen műve ennek az önrombolásnak a boncolgatásával tér el az eddigiektől, valamint egy igen lényeges momentumban: van egy ember, aki megmenekül.

Ivós-narkós alagsori lebujban játszódik a darab, óriási rézfalak között (Molnár Zsuzsa ismét remekelt), folynak a sablonos mikro-történések: alkalmi párocskák hetyegnek, igazi szerelmek jönnek össze és mennek szét, kegyetlen civódások zajlanak, s közben elejétől fogva ott van ez a nyurga, szemüveges entellektüel (Kalmár Attila), akiről minden lepattan, s hiába vonják be, végig kívül marad, hiába kínozzák meg, mindent sértetlenül túlél. Juronicsnak talán nem volt kedve A csodálatos mandarin témáját egy az egyben feldolgozni, de az alak izgatta, ezért most beépítette egy általa preferált környezetbe. Kalmár Attila pályája során még soha ennyire nem volt a helyén, mint ebben a szerepben. Persze jó Juronics is, mint mindig, partnereként remek Nemes Zsófia, és igen kiváló táncossá ért Markovics Ágnes és Aczél Gergő – de az igazi élményt, amikor egy szerep rátalál valakire, ezúttal Kalmárnak köszönhetjük. Említést érdemel Földes Gábor markáns zenéje.

A Győri Balett számára ugyanaz a Robert North készített (ismét) koreográfiát, aki modern koreográfusként vált világhírűvé, ám Carmen című művének szerkezetében és dramaturgiájában mégis a klasszikus baletthez nyúl vissza. Az ismert novella betűje szerint zajlik a történet: pergőn, arányosan, nincs egy perc unalom. Szólók, kettősök és csoporttáncok között magyarázó gesztusok és a táncosok mimikája hivatott továbbvinni a cselekményt, teljesen a 19. század végének balettdramaturgiájának megfelelően. Ennek a korszaknak a stílusát idézi meg a teljesen frontálisan készült koreográfia, a táncosok végig „kifele” játszanak.

Valódi spanyolnak hihetnénk a magával ragadó muzsikát, ha nem tudnánk, hogy Christopher Benstead angol zeneszerző jegyzi, s nem Sebestyén Márta hangján szólalna meg olykor. Pintér Tímea Carmenje nem szenvedélyes, hanem kemény, szépsége nem vonzó, hanem metsző. Így aztán szegény Don Josét (Pátkai Balázs alakítja rokonszenvesen) leginkább csak sajnáljuk, hogy mindent fel kell áldoznia érte... Jók a győri táncosok, különösen William Fomin, aki a torreádort táncolja. A prímet azonban a díszlet viszi el. A táncosok által a megfelelő pillanatokban keresetlenül mozgatható faelemek ötletét és funkcióit maga a koreográfus találta ki.

A pécsiek két Herczog István-koreográfiát hoztak. Az Évek témája megegyezik a Földi Béla-féle Emlékekkel, de itt az emlékek nem tükörből, hanem (eredeti ötlet!) egy szekrényből rontanak elő. Az idősödő férfit (Lovas Pál) régmúlt szerelmeinek emléke ostromolja. Mindenki elsodor mellőle a végzet, emlékül csak a tárgyak maradnak. Az elbeszélés világos és kerek, a neoklasszicista táncnyelvet Csajkovszkij drámai töltetű Francesca da Riminije borzolja és fűti. Lovas Pál állandó, intenzív színpadi jelenléte figyelemre méltó, úgy látszik – szerepével ellentétben –, nem öregszik.

A második darab egy Carmina Burana-feldolgozás, ezúttal a teljes Orff-patitúra alapján. Remek alapötletre épül: Böhm György dramaturg segítségével összefüggő történetté alakították az eredetileg lazán kapcsolódó tételeket. Egy angyalt a vihar az emberek közé kényszerít, és kénytelen megtapasztalni az élet ügyes-bajos dolgait. Beleszeret az egyik legény kedvesébe, és ebből aztán nagy kalamajka keveredik. Végtelen teret kínál ez az ötlet lírának, humornak, mozgalmas kavalkádnak, vetkőzésnek/öltözésnek. Jók a táncosok – kiváltképpen Kéri Nagy Béla az Angyal szerepében –, nagyszerűen bírják szuflával és jókedvvel a hosszúra nyúló előadást.

Utoljára hagytam azt az estet, amely az egész fesztivált nyitotta, és annak legkellemesebb meglepetését hozta. Markó Ivánról és társulatáról ma kevesebbet hallani, de ez szemlátomást jót tesz az alkotónak is, csapatának is. Markó Iván eddigi koreográfiáit a monumentalitásra való törekvés, a szenvedő én megmutatása jellemezte. Mára ebből egy bensőségesebb léptékű táncszínház vált, sokkal általánosabban emberi, szemlélődő, meditáló ugyanakkor szórakoztató.

Az est első darabja, a Menyegző nem minden előkép nélkül való, de ez egyáltalán nem baj. A fiatal táncosok megkapóan adják elő a felserdülés, majd a párválasztást hitelesítő esküvő rítusát, Ventura Henriett és Nyári Gábor párosa valamint a vőfélyt táncoló Issovits István nyers temperamentuma igen meggyőző. Markó Halál-figurája nem is a halállal, mint inkább az elmúlással fenyeget. Nem erőszakos, mozdulatai hiába is akarnának nyersek és durván kegyetlenek lenni, a haldokló Tűzmadarat idézik meg. Igen szép (itt is balkáni) zenei montázs kíséri a művet, melynek végkicsengése szerényen pozitív: az állapotos asszonyka és párja még egyszer visszatekint a színre.

A kékszakállú két arca című második darab erősen expresszionista táncszínházi kamaramű. Nincs szó sem kékszakállúról, sem két arcról: egy idősödő férfi van a színen, aki visszaemlékszik régi kapcsolataira (itt is!). A három emlék, a három nő a zord szoba bútordarabjaiból „kerülnek elő”: elsőként a felhőtlen, felszínes ifjúkori flört, később a tartós kapcsolat és legutoljára az igazi szenvedély, amely azután végez vele. Jó a librettó, szépen táncolnak a lányok, igen jók Berzsenyi Krisztina jelmezei, erőteljes a zenei montázs – mi kell még? Az, amit meg is kapunk: Markó Iván sallangmentes, belülről fakadó alakítását. Technikailag is kifogástalan, mert ezúttal olyan szerepet alkotott magának, amit száz százalékosan tud kivitelezni, s ami valóban erről a történetről szól. A tapsrendnél az is kitűnik, hogy valóban szereti ezeket a gyerekeket, és már nincs szüksége arra, hogy személy szerint őt éltesse a publikum.

Örvendetes volt látni, hogy nagy érdeklődés kísérte az idei Interbalettet, az összes előadást teltházzal játszották. Azt viszont sajnálom, hogy nem került sor az előadásokat követően szakmai beszélgetésekre, és alig volt lehetőség a művészek közti párbeszédre.

08. 08. 4. | Nyomtatás |