Peepshow mennyország

Ladányi Andrea és Másik János estje

A másik nézőpont

„A Szerelmezőgépek Boltjában annyiféle gép van! Kellentyűk, kínolók, tápolók, halasztók, sápasztók, őrjítők, irgalmátorok, sorvasztók, senyvesztők, veszékelők, szűkölők, átkolók, zokogtatók, halolók, felejtők. Finom kis szerkezetek, nem romlanak ám el! Egyszer elindulnak, aztán csak járnak, járnak!"

(MosonyiAlíz: Szerelmezőgépek Boltja)
Tóth Ágnes Veronika


Olvasgattam régi interjúkat Ladányi Andreával mostanában. Csak úgy vaktában, ami a kezem ügyébe esett. Ezt csak azért mondom el, mert aznap este, a Radnótiban beugrott egy mondat: "...azt gondolom, hogy nem lehet egy évben tizenegy produkciót megcsinálni, aztán pedig egyetlen fesztiválon fellépni, ahol ha a mikrofon esetleg elromlik, a szakma azt mondja: hát, ez rossz volt. Ez túl rizikós..."
Szóval a Radnótiban az est első részében, a Memory of... közben tényleg elromlott a mikrofon. Furcsa pillanat volt. Ott ült párszáz ember a nézőtéren, és félt. A Ladányi meg fent a színpadon nem félt. Lassú mozdulatokkal hajtogatta tovább a selyem férfiöltönyt – a levetett jelmezt – a néma csendben. Nem hiszem, hogy abban a pillanatban bárki emberfia helyet mert volna cserélni vele.
Ez után a szóló után nagyon erősen belémfészkelte magát a "magányos cédrus a szélviharban" koncepció, nehezen bírok megválni tőle. Márpedig az est második részéből, a Peepshow Mennyország-ból más érzés áradt. Az, hogy Ladányinak vannak társai, és hogy örül ezeknek a társaknak, akár egy másik táncosról – Boros Istvánról – , akár zenészekről – Másik Jánosról és a Heart Rock Company-ról – , akár egy filmrendezőről – Iványi Marcellről – van szó. Ráadásul mindezt egy nagyon látványos /anti/-szerelmi történet keretében. Azt hittem, már nem érdekli a látvány, és azt, hogy már nem érdekli a szerelem sem. No jó, ennyit a prekoncepciók felhalmozásának hátrányairól.

Miután a publikum csevegett és fogyasztott a szünetben, és mindenki visszaküzdötte magát megfelelő számozású bársonyszékecskéjére, merőben új hangulat fogadja a nézőket.
Kopár, lecsupaszított, rozsdaszínű falak, félhomály, középen rácsok, benne a zenészekkel. Két fal nyitott, a ketrecet a két táncos csukja rájuk, miközben már szól a zene, Másik János éppen a harmonikát nyúzza. A nőt, Ladányi Andreát fekete hajjal, átlátszó fekete muszlinruhában látjuk viszont, a rácsokra ráfonódva: érzéki, prédára leső vámpír. A szórakozóhelyeken ketrecekben táncoló lányokra utal a helyszín, de ebben az esetben – és ez az ötlet a díszlettervezőt, Ágh Mártont dícséri – a nő van kívül.
Boros István méltó partnere Ladányinak, robbanékony, vad és szenvedélyes. Nagyon erős kisugárzása van, és ami a legfurcsább, hogy a koreográfia legnehezebb részeinél is el tudja hitetni – ami ehhez a szerephez nagyon illik – hogy ösztönösen táncol: erőből, dühből, szenvedélyből.
Hogy milyen ez a szerelem? Hát nem az az első, tavaszi, madárcsicsergős. Kicsit alkoholszagú, fáradt, füstös, kétségbeesett, illúziótlan, és persze mégis halálos. Definíció szerint: héjanász. Szenvedély és gyűlölet – hiába, Catullus óta nincs jobb – , fojtogató ragaszkodás és szabadulhatnék keveredik. Persze ezek a jellemzők csak az alaphangulatot határozzák meg: sokféle variációt látunk a szerelemre. Van, hogy két idegen véletlenül egymás mellé sodródik, hogy ne legyenek egyedül; és van, hogy egymás mellett is egyedül vannak. Egy régi szerelem emléke felbukkan, egy másik pedig lassan szétroncsolódik. Ők ketten csak együtt bírnak létezni, de van, hogy beleszakadnak, ha együtt maradnak, mert mindig bántják egymást. Boros és Ladányi nagyon jók így ketten együtt, robban körülöttük a levegő. A hatás közvetlen, elkapja az embert, mint a gépszíj. Nem lehet nem rájuk figyelni, ezért is fordulhat elő, hogy Iványi Marcell filmjei túlságosan a háttérben maradnak.
A színhelyek: cigiszagú bárok, lerobbant, kietlen utcák, kocsmák. Banális történetek, amikre szép lassan rámegy egy élet: fájdalmas, őrjítő kapcsolatok, veszekedések, poharak egymás után, egy váratlanul felbukkanó régi nő. Veszedelmes viszonyok. Bálint István szövegeivel nehezen tudok mit kezdeni. Férfiszöveg: humortalan, keménykedő, macho, hatásvadász /az angyal, ördög, vér, sár, fekete madár, denevér, stb. szavak gyakori szerepeltetésétől egy idő után még némi repetitív jellege is lesz/. A mélypont a "jönnek a gengszterek"-kitétel, némi Kartell-es áthallással. De. Legyen ez most mégis a másik nézőpont. Kétszeresen is. Egyrészt Másik Jánosnak tetszik, látszik rajta. Másrészt, ez a félidő most a másiké, az meg elképzelhető, hogy az élet férfi-szempontból ilyen. Vagy ilyen is. "Ártatlan és súlyos", mint a rock and roll Másik János és a Heart Rock Company szívében, az meg biztos így van, mert piszkosul jól zenélnek.
Vannak képek, amiket jó megjegyezni: amikor a Haláltangó alatt Ladányi ledobja a fekete parókát, és kivillan szőke, tüsi haja, vagy amikor "régi nő"-ként hófehér ruhában belép és lassú, egyenes járással végigmegy a színpadon. És talán maga a Peepshow Mennyország, a címadó dal a legszebb. Lelassított mozgás, egymásba csúszó, megállított pillanatok. A nő ráfonódik a férfira, aki a karjában tartja, mintha a bőrük, a vérkeringésük is közös lenne. Két ember, akik gyöngéden, végzetesen és mégis nagyon boldogtalanul szeretik egymást.
Két dolog izgalmas még; nem tudom, érezhető volt-e, de ebben a darabban nincs semmi irónia, nincs semmi önreflexió. Semmi "kint is vagyok, bent is vagyok"-érzés, itt ugyanis a szerelemben benne van az ember, de nyakig. Viszont Ladányi Andrea néha kimosolyog a darabból, kedves, boldog mosolyokat küld a zenészeknek. Csak úgy. Győzzék kapkodni.





Zene: Másik János
Szöveg: Bálint István
Díszlet-jelmez: Ágh Márton
Világítás: Bányai Tamás
Video: Iványi Marcell

Szereplők: Ladányi Andrea, Boros István, Másik János és a
Heart Rock Company: Weszely János, Román Péter, Kirschner Péter
08. 08. 4. | Nyomtatás |