Hófehérke utolsó megkísértése

Hófehérke – Hattyú Gárda

Hófehérke története alapmítosz. Azzá vált már a globalizáció korát megelőzően, mióta pedig elkezdte működését a rajzfilmipar – mely szinte elsőként tűzte őt ceruzahegyre – a világon majd annyian ismerkedtek meg vele, mint a Hattyú Gárda előadásának másik fő forrásművével, a Bibliával. Hogy ez a két „mű” hány háztartásban lelhető fel egyazon polcon, pláne egymás mellett, az megválaszolhatatlan kérdés, de sejthető rá a válasz. Az evangéliumi történetek és Hófehérke meséje ugyan egyaránt legkorábbi olvasmányélményeink közé számítanak, azonban kapcsolat legtöbbünk számára mindezidáig nem volt a kettő között. Aztán jött Dióssi Gábor és a Hattyú Gárda: kiteregették a királylány történetét és az evangéliumokat, majd egymásba hajtogatták őket, hogy átjárót nyissanak, összefüggést mutassanak köztük – a maguk értékrendje szerint. A végeredmény izgalmas, bár sokak érzékenységét sértheti, mert – nem gonosz szívvel elkövetett, de mégiscsak – blaszfémia. Dióssi fejest ugrott mindabba, amibe eddig játékosként, előadóként nem volt módja. Bár a rendezést nem lehet egyenletesnek, makulátlannak minősíteni, az előadás mégis olyanra sikerült, hogy megérintetten, elgondolkodva, felzaklatva tántorogtam ki a MU nézőteréről.
Halász Tamás

Dióssiék Hófehérkéjéről sem ásításfakasztó analízist, sem precízkedő, narratív leírást nem érdemes írni. Úgy érzem, olyan eklektikusan, posztmodernkedve, egymás mellé rakosgatón lehet és érdemes szólni róla, ahogyan ez az előadás maga is építkezett, szimbólumok, poénok, fricskák, ötletek, botrányos gegek mozaikjaként.

Az előadás során a színházteremnek szinte minden zugát bejátsszák a színészek, egyszerű és ötletes eszközökkel, hatásos fényekkel jelenítve meg a különböző helyszíneket. Helyeinkre a később játéktérként szolgáló területeken áthaladva érkezünk. A padlót felszórták avarral, a mesebeli erdőt néhány jókora kopasz faág szimbolizálja. A lépcsősen emelkedő szűk nézőtér két oldalán lécből készült, műnövényekkel itt-ott futtatott állványzat áll (a hét törpe házának váza), előtte hatalmas, a földön is szétterülő fehér lepedővel leborított hosszúkás asztal. Az asztal mögött hever egy másik házfal-imitáció, egyelőre a földön: az előadás elején a tér még nyitott. A nézőtértől jobbra eső részen egy hosszú tükör és egy vetítővászon lóg, utóbbi mögül lép elő Dióssi, kit már láthattunk bejövet is, hiszen ő invitált be mindannyiunkat.

A rendező üdvözli a publikumot, majd egy NDK-s bogárhátú diavetítőn elkezdi vetíteni a mesét. A korabeli diafilm originál főcímkockája után a képekről az derül ki, hogy a hirtelen elhalálozott tündöklő anyakirályné helyébe lépő (majd az öreg királyt is elfogyasztó) mostoha: egy kopasz férfi, és Hófehérke is nemet cserélt. Az őt játszó, óriási fekete plüsspárducot szorongató Pintér Béla fehér tüllruhás, copfos képével ér véget a vetítés. Aztán a szoba asztalánál megjelenik ő, maga a királylány, Hófehérke, fehér dresszben: semmi tömés, semmi travesztizés. Férfiszínészt látunk, aki felvett egy női ruhát. Nem próbálja tenni-venni magát, nem nyávog. Személyében lebegtetett árfolyamra kerültek a nemek. Hófehérke gyertyát gyújt, és szívszaggató zenére egy hagymát vág ketté. A zöldség két felét tragikus ábrázattal a szemébe nyomja, és csak szorítja-szorítja megfeszülő izmokkal. Mikor vége a hátborzongató aktusnak, ott áll a királylány vörös szemekkel, és ömlik a könnye. A messze távolban fény dereng, és láthatóvá válik a kívülre eső játéktér is: az út mellett (amelyen bejöttünk) fehér lepellel letakart hosszú asztal áll, bal szélén lepedővel fedett embermagasságú kerettel. Mögötte (szemben velünk) fekete függöny zárja a látványt, és egy keskeny, halványan bevilágított résben tűnik fel a bevezető diafilmből már ismert mostoha, hogy megtekintse magát a tükörben. Tükörképét hosszú hajú, fiatal lány játssza, aki nem rest – hűen a meséhez – közölni a selyemruhás hárpiával a keserű bizonyosságot: Hófehérke a szépek szépe. A mostoha magához kéreti a vadászt, és suttogva megparancsolja neki, hogy egy kölcsönbe kapott ezüsttálcán hozza el Hófehérke máját.

A hosszú fehér asztal a távolban erdei ösvénnyé válik. Hófehérke könnyes (hagymamarta) szemekkel azon követi hóhérát, aki lekötözi őt a fehér falhoz, majd fenni kezdi kését. Egyszerre fehér ruhás lány jelenik meg, egyik kezében egy doboz kefírrel, a másikban egy kolbásszal, amit úgy nyalogat, hogy az már több, mint pajzánság. (A szereplőt a színlap Malacként említi.) A kegyes vadász végül Malacot kötözi Hófehérke helyére, és a királylányt futni hagyja. A réveteg tekintetű lányból aztán bőséges vérfürdő mellett (egy lepedő praktikus takarásában) kiemel egy akkora darab májat, ami egy elefántnak is dicsőségére válhatna. Ezután Hófehérke bemenekül az erdőbe, a Vadász ellopózik a májjal, Malac pedig csurom véresen a házikóban terem. Ekkor erős fény gyullad a távolban, és feltűnik négy acidos-karatés mozgásvilággal hadonászó sziluett, majd leugrik a hátsó emelvényről, és beront a házba.

Így verődik össze a hét törpe: Malac, a mostoha Tükörképe, és két másik lány, akik csak egy szerepet játszanak: egyikük alacsony, halkszavú, a másik magas, büszke és elegáns. A három fiú szintén csak egy-egy szerepet játszik. A Vezér valóban hetük vezére, a hangadó, a másik kettő csendesen szolgál. Egyikükön fekete napszemüveg, virágos dzsigolóing, a másik visszafogott, Füles-szerűen zárkózott és apatikus. A törpék orrán színes festés.

A Mostoha közben megkapja a májat, azonosítja a szervet, az arcára szorítva Salomeként táncol vele, örvendezik. A Vadász diszkréten beveszi magát az erdőbe.

A törpék élik a mindennapi életüket: a lányok napozni készülnek a bícsre, egyikük tusol egyet: a székek közé helyezett szódásszifonból nyom magára. Ez a szódásszifon a törpeház egyik alapfétise. A lakók ezt isszák,  arcot mosnak, fürdenek benne, sőt, a szóda később még „szakrális” célokat is szolgál – ez itt a helyi Jordán.

Hófehérke is megérkezik. A törpék a klasszikus felhorkanással észlelik, hogy valaki van a házban. („Ki nyomta meg a szódát?” „Ki nézte meg magát a tükrömben?”) A királylány ájtatos arccal hosszasan prédikál, kissé átalakított, remixelt bibliai szövegeket mond. A komolyan hangzó, de teljesen értelmetlenné variált textus elkántálása után az asztalra parancsolja a törpéket, majd egy lavórba szódát ereszt, és megmossa a lábukat. Ettől a ponttól kezdve valahogy már nem működik a pusztán csak (színi)kritikai megközelítés: ettől a ponttól kezdve itt már valami beláthatatlan következik az előadásban, valami veszélyes, bizarr és morálisan vitatható. A törpék kérdéseire (pl.: Mondd, miért vagyok néma?) újabb teljesen értelmetlenné variált bibliai idézetekkel felel Hófehérke. Fokozatosan a királylány mindenki bizalmas „nagy testvérévé” válik: az egyik lány sikamlós történetekkel traktálja, majd az asztal alá bújik vele egy kis hancúrozásra. A másik rendületlen együgyűséggel ajándékokat (falevelet, faágat, sőt, egy hurkát) hoz neki: „Ezt találtam, ez rám esett, a körmöd (csontod, ...) jutott róla az eszembe. Tessék.” A Tükörkép-lány, aki néha elkántálja, hogy „én vagyok a legszebb vidéken”, behódol a jövevény szépségének. Malac gondos patrónust talál benne. A Vezér, megőrizve vezérségét, mint érzékeny, sérülékeny lény, megegyezést keres és talál vele. Hófehérke nem kéreti magát, szétteszi a lábait. A vak (?) törpe megkapja szeme világát, meg egy óriási pofont, a szomorú törpe meg továbbra is szomorú, de most már nem annyira. Feltűnik a Vadász, aki véletlenül az első látogató lesz Malacnál, aki kismalacot szült. A Vadász nagy szakértelemmel bepelenkázza a kisdedet, majd átadja ajándékát: egy tekercs diafilmet, fémdobozban. Sajnos a törpéknél nincs vetítő. A látogató szomorú véget jósol az újszülöttnek. Az ifjú anya egy hurkos kötelet ad szomorú hírt hozó vendégének, ki hamarosan egy szökellő báb-szarvast vesz üldözőbe (egy kis magyar mondavilág), majd a kötéllel elfogja. Az állat Hófehérke-Krisztussá változik. A Vadász (Álmos? Keresztelő Szent János?) csókkal jegyzi el a lényt. A Vezér selyemlobogót tűz ki – a biztonság és barátság szavak vannak latinul ráhímezve –, majd parodisztikus beszédet tart, melyben vázolja a házikó átalakításának módozatait, gyakorlati hasznát, az összefogás szükségességét, a haladás fontosságát. Éljen a progresszió!

Hófehérke, hogy elejét vegye a törpék éhséglázadásának („elegünk van a szódából!”), gyorsan összeüt egy kis úrvacsorát. A menü kifli, ecetes hal és – miután csoda történik (a rendező málnaszörpöt önt a felszolgálandó szódába) - piros szörp. A királylány elmondja blaszfémikus felvezetőjét, majd a társaság örvendezve nekilát a lakomának. Addigra azonban Hófehérke már el van árulva: egy enyelgés alkalmával megkéri az alatta pihegő Tükörlányt: tekintettel arra, hogy kissé nehézkes a mese folyása, csapjon már a húrok közé, és buktassa már le őt a Mostoha udvarában. Tükör elmegy, és megteszi, majd júdáscsókkal elárulja a királylányt. A skizoid hősnő az úrvacsora alatt elgondolkodva sétálgat, bizalmatlanul fel-felpillant: ilyenkor kimerevedik a mozgás, villan a fény. A lakomát Malac jajszava szakítja meg: üvegtálban hordozza körbe kisdedét, akit meggyilkoltak. Gyászba borultan viszi a szódásszifonhoz a kicsit, majd a tálat teleengedi vízzel.

Aztán kisvártatva felbukkan a mostoha, aki fekete kabáttal, bevásárlószatyorral és vedlett, fekete parókával noteszes kérdezőbiztosnak álcázza magát. Hófehérke bizalmatlan vele, de aztán megenyhül. A záporozó kérdések („Mi a véleménye a közművekről? Volt-e már abortusza? Mi a véleménye rólam?”) nem várnak választ. A Mostoha végül rákérdez: „Van-e a családban Ádám vagy Éva nevű személy?” – Hófehérke rázza a fejét. A Mostoha sajnálkozik, hogy akkor sajnos nem jár ajándék, ami egy szép, piros alma. Hófehérke vérszemet kap: „Van egy Vicuska... a becézett alakot elfogadja?” A Mostoha nagy kelletlenkedve végül odaadja a jutalmat, majd hirtelen profilt vált, és megvallja a színt, szándékot, mérgezett almát, levetve álruháját és parókáját. „Anya és lánya” elkövetkező, operaáriásra vett kettőse után a meghatott Hófehérke a Mostohával visszatér az udvarba. A következő színben már a világító koronás, diadalmasan heverésző királylányt látjuk, a törpék karéjában. A törpék hazatérve befejezik az otthonukat, falat húznak, fekete fóliával zárnak dobozba minket: mind ott ülünk velük a házikóban.

Hófehérke legközelebb már csak kiterítve látható körünkben: az asztalon Malac tartja az ölében, klasszikusan beállított piétás pózban. Körben térdepelnek a törpék. Aztán egyszerre megzörren odakünn az avar, és zseblámpával a kezében belép a Vadász, hogy elkérje Hófehérkét. A törpék odaadják, aztán megint diázunk: Dióssi újra az asztal tetején. Hófehérke feltámadása után boldogan él, míg meg nem hal, lagzi a Vadásszal, ideiglenesen feltámadott szülők, satöbbi.

A rendező egyesével kezdi kihívni a nézőket, lassan mind kisétálunk. Utunkat zseblámpával világítják a színészek. Kilépve a fóliasátorból a félhomályban megpillantjuk a koronás, megdicsőült Hófehérkét, majd kishíján beleütközünk a hóhérhurkon élettelenül himbálózó Tükörlány-Júdás-Törpébe.

Dióssi Hófehérkéje nagy merészség. Kavargás a felszínen és a mélyben. Sértés és ajándék. Tartalom és űr. Vicc és dráma. Kérdőjel és felkiáltójel. Kedveskedés és bántás. Próba és bizonyság. Játék és kísérlet. Üzenet és csend. Éretlenség és megállapodás. Szellem és űr. Puszi és pofon. Tudás és nemtudás. Meglepetés és meglopatás. Erő és gyengeség. Felfogás és tévedés. Félreértés és megtalálás. Bűn és erény. Ki-ki döntse el. A hívő szellem számára sokk, a hitetlennek... talán szintén az, talán mindaz, ami azon felül van. A Hófehérke értékes, érdekes, új és talán felháborodásra okot szolgáltató darab, hiszen szent szövegek, személyek és helyzetek profanizálása (is) történik benne. Olyan határt lépett át, amelyet nem szokás. Valami  történt. Történt.

 

 

 

 

 

 

Hófehérke

Hattyú Gárda

 

Irodalmi munkatárs: Gévai Csilla, Regős János

Díszlet: Pintér Béla

Látvány: Bozóki Mara

Fény: Payer Ferenc

Rendezte: Dióssi Gábor

Szereplők: Pintér Béla, Thuróczy Szabolcs, Szabó László, Gévai Réka, Nagy Fruzsina, Jordán Adél,, Szabó Annie, Bánki Gergely, Bethlenfalvy Ádám, Hernádi Csaba, Dióssi Gábor

08. 08. 4. | Nyomtatás |