Rejtett üzenetek

Beszélgetés Döbrei Dénessel

– Nagy József előadásaiban a tárgyak különös metamorfózisát érzékeljük. Miképp tudtok életet lehelni a bútorokba, a kellékekbe?
– A munkafolyamat során a jelenetek sokszor véletlenül alakulnak ki. Valaki fog egy tárgyat, próbálgatja, hogy mire és hányféleképpen lehet azt használni, aztán a tárgy egyszer csak elkezd élni, és létrejön egy történet. Így lett például a szekrényből fokozatosan a pokol kapuja. Barrault is sokat beszél erről a jelenségről: úgy véli, hogy a kellékeknek is olyan energiái vannak, mint a színésznek. Ha jó viszonyban van a színész a kellékkel, ha partnerének tekinti, akkor a kellék maga is ajánl számára lehetőségeket. Persze ahhoz, hogy a színész meghallja ezeket az „ajánlatokat”, fejlett intuíciós készségre van szüksége. A rejtett üzenetek meghallásából születnek aztán azok a váratlan megoldások, amelyeken próba közben maga a színész is meglepődik, de amelyekről rögtön kiderül az is, hogy alapvetően mindez ott rejlett önmagában. Az a jelenet például, amikor Bütyök fenekébe felmegy a kötél, egészen más szándékkal indult. Különböző mozgásokat próbálgattam a kötéllel, és eközben egyszer összecsavarodva lekerült a földre. Ekkor támadt Bütyöknek az ötlete, hogyan is lehet másképp használni a kötelet, mint ahogy addig azt én próbáltam.

 

véti bor

– Hogyan válhatsz fogékonyabbá ezeknek a tudattalan jelzéseknek a meghallására?
– Gyakran ha olvasok valamit, és úgy érzem, hogy egy mondat valamiért megérintett, akkor írok magamnak róla egy szöveget. Legutóbb egy fáról szóló történetet olvastam, ami különösen megragadott. Arról kezdtem el írni utána, hogy milyen szerepet játszik a fa az életemben. Meglepett, hogy milyen hosszú szöveg kerekedett ki belőle. Egy gyerekkori emlékemből indultam ki: szülőfalumban, Horgoson volt egy fa. Egy japán akác, amit még Kárász, a falu alapítója ültetett. Kígyófának hívta mindenki, mert az ágai kígyózva kanyarogtak egymás körül. A törzsében volt egy nagy lyuk. Jókat lehetett rajta játszani, több generáció nőtt föl így, én is ezen a fán játszottam indiánosdit, lövöldöztük a cowboyokat, meg ilyesmi. Nemrégiben tudtam meg, hogy ez a fa elpusztult: leégették a gyerekek. Ekkor elmentem egy barátommal lefényképezni. Fényképezgettünk, majd leültünk a tövébe beszélgetni. Egyszercsak idősebb emberek jöttek arra biciklivel, hogy megsirassák a fát. Egy ilyen élményre visszaemlékezve aztán elindulnak bennem a történetek: mit jelent a bükk, vagy mit jelent a tölgy (mert abban az erdőben ilyen fák voltak); hogyan tanultam meg fütyülni a makkal és még ezer ilyen dolog. Ilyen és hasonló emlékeknek a felidézésével próbálom fejleszteni a koncentrációmat.
– Hogyan tudod aztán beemelni ezeket az élményeidet egy színházi előadásba?
– Soha nem tudhatom előre, hogy melyik valóságos élményem fog beépülni egy előadásba. Már a Beckett-előadásban is azt terveztem, hogy a szekrény oldalából kinő egy faág, amely lassanként egész fává alakul. Ebbe az előadásba végül nem fért ez bele, de lehet, hogy egy másik alkalommal majd lesz helye valahol. Szintén kimaradt a Beckett-előadásból egy vízzel telt nagy nylonzacskó, amit mindenhova hordtam volna magammal. Belekerült viszont egy másik vizes játék az előadásba. Gyerekkoromban egyszer kitaláltuk, hogyan csinálhatunk esőt: egy kiszurkált műanyag flakonba vizet öntöttünk, aztán vattával körbe tekertük, és egy botra kötöttük. Ezt a régi ötletet felhasználtuk most a Beckett-előadásban is. De szinte minden előadásban medencét szeretnék építeni a színpadra – valahogy nagyon kötődöm a vízhez. Bár nem tudok úszni, mégis erős vágy él bennem, hogy átússzak egy tavat. Úgy érzem, ha ezt nem teszem meg, nem válhatok azzá, aki vagyok. Mint a mitológiában: ha Mitras nem öli meg a bikát, akkor nem uralja önmagát sem.
– Beckett a Godot-ban szintén ír egy fáról. De abból, amit elmondtál, az tűnik ki, hogy nem az irodalmi szöveg adott kiindulópontot, amikor a fáról kezdtél gondolkodni, hanem tőle teljesen függetlenül jutottál ide.
– Olyannyira így van, hogy ez az összefüggés eddig eszembe sem jutott. Pedig amikor Beckett barátjával, Giacomettivel a Godot-ra várva című előadást készítette, az egyik legfontosabb problémát szintén a fa jelentette. Azon vitatkoztak egy hétig, hogy a fa alulról fölfelé, vagy felülről lefelé nőjön ki a talajból. De ha erről a tényről tudok, akkor kénytelen vagyok elgondolkodni azon is, hogy Giacometti hogyan kapcsolódhat mégis Beckett világához. Vagyis minden egyes ténynek az ismerete azt eredményezi, hogy munka közben rengeteg irányba ki kell, hogy térjünk.
Eddig soha nem gondoltam például arra, hogy a Játszma vége egy sakkpartinak a végét jelenti. Csak most, hogy mélyebben foglalkoztunk vele, tudtam meg, hogy Beckettet jó barátság fűzte Duchamphoz, aki egy egész könyvet írt a sakkról. Ha viszont ezt a tényt ismerem, akkor itt elidőzök. Felteszem a kérdést: mi a sakk. Természetesen egy játék, de nem csak az. A muszlim mitológiában például azt mondják, ez az első mandala. Meg van határozva, hogy a sakktábla középső négy kockája a négy évszak szimbóluma, de egyben utal a szárazságra és a nedvességre, a hidegre és a melegre is. Úgy tartják, ha ez a négy elem megbomlik, akkor keletkeznek a betegségek. A sakktábla négy középső kockája körül fekvő tizenkét kocka a zodiákus tizenkét jegyével azonos. Az ekörül levő huszonnyolc kocka pedig a Holdnak egy ciklusára vonatkozik. Végül a hatvannégyes számról a kínaiak azt tartják, hogy a világ teljességét jelenti. Ha mindezt tudom a sakkjátékról, és visszatérek Becketthez, egész más látásmóddal közelítek a Játszma végéhez is. Lehet, hogy Beckett ezt nem írta bele, de nekem megvan az a lehetőségem, hogy így is belenézhessek a szövegbe.
08. 08. 4. | Nyomtatás |