Shylock zsidó, Antonio fasiszta

Shakespeare: A velencei kalmár – Budapesti Kamaraszínház

Végül is így nagyon egyszerű az egész. Mindjárt az előadás ele¬jén Shylockot a velencei kalmár „kizsidózza” egy bárból. Ettől kezdve Shylocknak igaza van, Antoniónak meg nincsen igaza. Mi több: előbbi csak jó ember lehet, utóbbi csak rossz. Dőreség azt hinni, hogy egy-két elütő jellemvonás változtat ezen a ba¬nális képleten. Másként fogalmazva: akármilyen vacak ember amúgy Shylock, vagy akármilyen remek amúgy Antonio...
Meg kell adni, a Tivoli Színházban játszott előadás gondo¬latmenete a fenti kiindulóponttól kezdve legalább következetes. Mert hogyan tovább?
Hát úgy, hogy Antonio legendás és többnyire megoldatlanul hagyott darabkezdő szomorúságának Bassanio az oka. Aki csapo¬dár, esetleg prostituált. Antonio őt szereti, ő meg Antoniót is szereti, meg még sok minden mást szeret, a saját érdekeit min¬denek felett. Melyek e pillanatban azt diktálják, hogy szerezze meg Portiát, a nálánál idősebb, de határozottan jó karban lévő vagyonos üzletasszonyt. Ehhez pedig pénz kell Antoniótól, aki¬nek a vagyona azonban éppen „úszik a tengeren”, tehát kölcsön kell kérnie Shylocktól. Az alku nagyjából a Shakespeare által írottak szerint megköttetik; a tárgyalás során Alföldi Róbert rendezésében ugyan Jessica, Shylock lánya is felbukkan, annak érzékeltetésére, hogy ez a Shylock egy zsarnok, autoriter apa, és Jessica talán nem egészen igazságtalanul fogja őt elárulni később. Mármint akkor, amikor megszökik Lorenzóval, aki az Antonio-Bassanio-Salarino¬-Gratiano¬-féle velencei aranyifjú ba¬ráti kör tagja, és csak a vak és Jessica nem látja, hogy sze¬relme a lány iránt mennyire hazug.

 

Csáki Judit

Mint ahogy a velejéig az Bassanio lángolása is Portia iránt; még a megfelelő ládikát is csalással találja el: a két előző kérő képében belopózva a két rosszra tippel. Igaz, Portia nemigen érdemel jobbat, és meg is bűnhődik: a (ha jól láttam) hímre éhes asszony ugyancsak ráfázik Bassanióval.
Shylock ezalatt - leánya megszöktetése miatt egészen kifor¬dulva magából - hallja a híreket Antonio balszerencsé¬jéről, és feni fogát és kését a bosszúra. Közben egyre öntu¬datosabb zsi¬dóvá lesz: egy folklorisztikusan hatásos, kétség¬telenül auten¬tikus képben hosszan imádkozik. Mire a tárgyalási jelenethez érünk, már hatalmas karkörzéseket végez a késsel: bemelegít. Meggyőzően mutatja: nem fog habozni. Persze - emlékeztetek a nyitó jelenetre - mi tudjuk, hogy nem lesz módja ölni, hiszen ő a jóember, és különben is, igaza van.
A tárgyalásra Portia érkezik, hogy Balthasar képében meg¬mentse azt a rejtélyes valakit, aki újdonsült vőlegényének an¬nyira fontos, hogy még a nászéjszakára sem vett előleget, an¬nyira sietett vissza hozzá a lánykérésből. Az emiatt alighanem amúgyis ingerült Portia még jobban feldühödik azon, hogy ezzel a zsidóval nem lehet üzletember módjára tárgyalni, ennek nem kell a sokkal több pénz, hanem csak Antonio szíve kell, amit amúgy érzelmileg az ő Bassaniója birtokol – mert ez itt szépen „leesik” neki –; szóval annyi indok van itt a dühre, hogy futja belőle a pofás, Shylockra koncentrált pogromra, Portia, Antonio, Bassanio, Gratiano és a többiek ütik-rúgják a zsidót, aztán valaki – mondják, mert látni nem láttam: Gratiano – le¬lövi, mint egy kutyát.
És mire az egész díszes társaság dr. Martens bakancsában visszamasírozik Portia hajlékába – ahol Lorenzo éppen megerő¬szakolja a sírdogáló Jessicát, talán azért, mert feldühödött azon, hogy Portia íróasztalának fiókját zárva találta –, még gyorsan leverik azt a kicsit kínos gyűrű-affért, ha már drama¬turgiailag ellenállt a húzásnak, majd dévaj mulatozásba kezde¬nek, trappolnak a bakancsok a szemünk magasságában, ha még min¬dig nem értenénk, miről van itt szó...
De hiszen értjük, éppen ezt mondom, egészen az első pilla¬nattól értjük, hogy ez itt egy velencei kalmárról szól, aki fa¬siszta a fasiszta Velencében, ahol Shylock ettől kénytelen ima¬szíjas zsidóvá lenni, de úgy sincs esélye, mert ezek itt ku¬tyák, állatok, még Portia is, rémes...
Meg kell adni, a bámészkodni szeretőknek meg azoknak, akik A velencei kalmárt várván lassanként elunják ezt a kicsinyített velencei kalmárt, nyújt azért néznivalót a rendező. A videót.
Mindjárt az előadás elején abban a bizonyos bárban megy a tévé – ebből sokat megtudhat a néző: ez az előadás ma játszó¬dik, szereplői mai figurák, tehát ma zsidók és ma antiszemiták. Ehhez passzol a jelmez is (Bartha Andrea munkája), talán egyet¬len kivétellel: Portia esküvői ruhája kirí a ruhák amúgy egysé¬gesen karakterisztikus világából. Megjegyzem, a bárban működő tévében futó videoklipek nem egy újfajta színházi közelítést mutatnak, ellenkezőleg: hipernaturalista helyszínfelidézést.
A bárban tehát szól a tévé, mennek a klipek, amelyek meg is adják az előadás alapritmusát: az is klipekből épül majd fel. Ez nincsen ellenemre; magam is türelmetlen vagyok, rette¬gek az unalomtól, színházban is szeretem a gyorsat, pattogót, pergőt. És a látványost is: kapkodom a fejem Alföldi terében. Ha akarom, értem ezt a vívópástszerű játékteret (díszlet: Ken¬taur), bár ha Shylock és a kalmár meccsét próbálom belemagya¬rázni, lehet, hogy többet, mint ami van. De ebből a térből az következik, hogy jól csak azt látom, ami éppen előttem zajlik, mert ami a pást másik végében játszódik, azt jórészt takarják a behajoló fejek. Értem én azt is, hogy ebben a térben és az Al¬földi-féle klip-színházban nem az általam nagyra becsült minia¬tűr gesztusoké-játékoké-mimikáé¬-nézéseké a főszerep, hanem a nagy és eltúlzott effekteké. Ennyiben tehát éppen ellene ját¬szik a stúdiónak, hiszen közvetlen közelről látjuk ezeket a felnagyított-kimerevített pózokat – de azt is értem, hogy ez a koncepció. Értem és „fogom” azt is, hogy az ilyen színházban a legnagyobb parancs a hatásé, mégpedig az érzéki hatásé. Új je¬lenet: új fejezet; mindennek önmagában is hatásosnak kell len¬nie, a gondolati összefüggéseket „felülütik” az effektek. Ezen belül természetesen működik egyfajta következe¬tesség: ha példá¬ul Rátóti mint Shylock rettenetes felindulásá¬ban lehajol a pást¬ról, és megmutatja mérgét az éppen ott közel¬ülőknek, át kell rohannia a túloldalra, és ott is megtenni ugyanezt. Tehát cikkcakkvonalban végig fog rohanni a páston, mindvégig fenn¬tartva indulata intenzitását, ez pedig már távol¬ról sem rea¬lisz¬tikus színházi-színészi megoldás, hanem aligha¬nem ebbe a másfajta stilizációba tartozik. Noha a felindultság, és az el¬ső, a legelső kihajolás lélektanilag motivált. A moz¬gássor vé¬gig¬vitele pedig színházilag. De ez rendben van, még tetszik is: Alföldi nem a világot, hanem a színházat imitálja előadásaiban.
Nem akarom én azt állítani, hogy Alföldi nem gondolkodott el azon, miről is szólhat ma A velencei kalmár, de azt állítom, hogy a már említett hatásosság és a teatralitás kedvéért előbb erősen egyszerűsítette, majd még erősebben eltorzította annak problematikáját, az eredeti mű drámaiságát pedig – mintha delete gomb lett volna a kezében – egy mozdulattal törölte. (Itt megállok egy percre: mi is A velencei kalmár „problematikája”? Az-e vajon, amit én annak tartok? Vagy inkább az, amit Alföldi tart annak? Megengedő maradok: ha neki joga van egy egész előadás erejéig állítani valamit erről a darabról, nekem – mint befogadónak és mint kritikusnak – jogom van azt nem elfogadni.)
Tanult kollégáim új teatralitásról beszélnek mostanában; átmenetileg(?) ez a fogalom látszik helyettesíteni a megunt posztmodernt. De ez az új teatralitás mint terminus technicus egyelőre meglehetősen körvonalazatlannak tűnik; illik mindenre, ami más, mint a régi. Kérdezem: Alföldi előadásában vajon Shake¬speare drámájának – mondjuk így – átértelmezése tartozik az új teatralitásba, vagy a technikai eszközök használata, esetleg a térkezelés? (Ez utóbbi nem új, ennek komoly hagyománya van, ez ősrégi, ez szerintem mindig is volt, ezt tudja a kényszer is szülni, mert mondjuk ilyen alakú a tér.) Vagy csak a videó meg a te¬lefon? A Sirályban a víz meg a kék? Ezek álnaiv álkérdések, felteszem helyettük az igazit: valahol a játék szervezésében rejlik az új teatralitás, ami optimális esetben szinte magától hívja elő a videót, a klipszerű szerkesztést, egyes jelenetek közt és más jeleneteken belül a hangsúlyeltoló¬dást, és teszi mindezt egy ősrégi, érvényesnek látszó drámai gondolat érvényre juttatásáért? Shakespeare-ért magáért?
Alföldi kétségtelenül érzékeny és fogékony rendező, szerin¬tem legjobban azt a világot érzékeli, amelyben él, és kevésbé azt, amelyből merít. Meglehet, már a darabvá¬lasztás és -olvasás folyamata is szelektív: kiszűrődik min¬denből, ami ma „érdekes” lehet, a többi meg lepottyan a süllyesztőbe. És ha, mondjuk, Alföldit a drámairodalomhoz viszonyítva egy lehetséges befoga¬dó¬nak tételezem, aki a saját olvasatát ebben a kétségte¬lenül ér¬¬dekes formában közli velem, míg én legfeljebb elmesélni tud¬¬nám neki az én olvasatomat, nos, akkor ez egy tiszta helyzet, ebben talán megragadható ennek a több előadásban elővezetett színháznak a lényege. Al¬földi egymáshoz kapcsolja a kettőt: az ő olvasatát bizonyos történetekről, drámákról, meg az effektek uralmát. Ebből a kom¬binációból néha érdekes dolgok tudnak kisülni. Hiszen a videó valószínűleg tényleg be tud épülni a színházi hatásmechaniz¬musba; egyes alakok pillanatnyi megtöbbszöröződése jelentéses elemmé tud válni; és ezek a „know-how”-ra szűkített, a legki¬sebb ellenállás és a leglátványosabb teatralitás felé menő ér¬telmezések pedig erőteljesebb hatásra számíthatnak ebben az erőteljes hatásokkal teli korban.
Visszatérve A velencei kalmárra: Alföldi rendezésének csúcspontja szerintem Lanzelo Gobbo első színrelépése. Mind a videók használata, mind a szöveg kezelése tekintetében a leg¬jobb jelenet. Lanzelo két énjének vitáját, a benne lakozó „jó” és „rossz” harcát két videó segítségével és a köztük vergődő szí¬nész egyszerre mulatságos és komoly jelenlétével mutatja meg a rendező. Itt harmonikusnak látszik a közlendő és a forma, ha szabad egyáltalán ezt a két határozottan ósdi fogalmat hasz¬nálni ezzel a színházzal kapcsolatban.
Természetes, vagy inkább magától értetődő, hogy Alföldi új fordítást rendelt az előadásához: Vas Istváné egészen biztosan képtelen lett volna kiszolgálni rendezői koncepcióját. Nem mintha oly tökéletes lenne – és nem mintha a keletkezett új annyira az lenne. Vas István fordítása határozottan elbírt volna némi ja¬vítgatást, frissítést – Szabó Stein Imréé pedig még jó néhány havi munkát.
Salanio szerepe kimaradt – nem nagy kár érte, szövegét döc¬cenő nélkül veszi át, ahol kell, Salarino és Gratiano. A darab legelején, amikor Antonio szomorúsága és annak lehetséges oka a beszélgetés tárgya, Szabó Stein a kalmárral szomorúsága mérté¬kének jelzésére azt mondatja: „azt sem tudom már, hogy lány va¬gyok vagy fiú”. Ezt a fordulatot nem a szomorúság mértékére szoktuk használni, hülyén is hangzik. Van persze értelme egy másik kontextusban – de annak a kontextusnak e pillanatban még nincsen értelme.
A rendezői koncepcióhoz tartozó változásnak gondolom, hogy amikor Bassanio Portiáról beszél Antoniónak, az erényről – már¬mint a lányéról – szó sem esik, csak az értékéről. Az is ilyen, amikor Antonio eroti¬kus tartalmú hasonlattal méltatja Bassanio tervét (hogy Portiához utazzék): „Ha terved épp oly egyenesen áll, / Mint te szok¬tál...” Noha itt angolul ez áll: „And, if it stand, as you yourself still do, (remélem, a fordító nemcsak eddig tekintett, amikor a fenti sorokon dolgozott, merthogy folytatódik:) Within the eye of honour...” Tehát ez a tisztesség-ügy bizony a „stand”-hez, azaz az álláshoz tartozik.
Viszont a Wednesday tényleg szerda, mint Szabó Steinnél, és nem péntek, mint Vasnál. És jó Antonióra vonatkoztatva a „vagyona úszik éppen” is.
A zsidó kifejezések, ha egyikük-másikuk bele is férhet Alföldi rendezésébe (mert az még csak ízlés dolga, hogy Shylock „árjázik-e” maga elé motyogva vagy sem, Shake¬speare-nél minden esetre nem teszi), szerepelhetnének igazi je¬lentésük szerint. Nem írnám meg, ha lett volna foganatja a szó¬beli üzenetnek: sikszének Lorenzo semmiképp se nevezheti Jessi¬cát. A siksze ugyanis „nem-zsidó” nőt jelent. Gondolom, olvasta szakértő a szöveget – hisz látta az előadást, erre utal a fentebb említett ima-jelenet –, de éppoly figyelmetlen volt, mint amennyire könnyűkezű, figyelmetlen és slendrián időnként maga a fordító. (Ez a könnyűkezűség, a legyintős könnyedség egyébként mintha szintén a sajátja lenne ennek az újfajta, har¬sányságokkal teli színháznak: kicsire nem adnak benne.) Mert mi másnak lehetne nevezni, amikor Szabó Stein a következő szavakat adja Shylock szájába: „Antonio úr, a Rialtón nem is egyszer, sértegetni nem siettél”. Tessék?! Nem épp az ellenkezője?
Dicséretes, hogy a bibliai nevek, utalások, egyáltalán: a valamelyes műveltséget feltételező kiszólások következetesen kimaradnak a fordításból és az előadásból. Tényleg nem valók bele, és minek is kellene terhelni a nézők figyelmét és szelle¬mét. Merthogy a könnyen fogyaszthatóság is sajátja ennek a színháznak.
A köntörfalazás, a bonyolultság viszont nem, de még a különösebb árnyalás sem: meglehetősen átlátszó figurák szaladgálnak ezen a hosszú páston. S ha ez a transzparens jelleg némi veszteség is Shakespeare alakjaihoz képest, kétségtelenül intenzív színészi játékot eredményez.
Bár Egri Kati alakítását látva én szüntelenül arra gondoltam, milyen jól megbirkózott volna egy igazi, rejtélyesebb Portiával és egy nívósabb szöveggel is, ebben a szimpla, talányok nélküli karakterben is remek, és az egész előadásban ő a legjobb. Ha pragmatikus és korlátolt üzletasszony, akkor az: Egri remekül tartja stílusban ezt az alakot ebben a gesztusok és mozgások tekintetében nehéz térben.
Jó volt még Rátóti Zoltán Shylockja: sértett, vérszomjas ember. Mivel a figura megjelenései közt eltelt idő s a közben történtek itt maga a motiváció, még az sem zavaró, hogy különféle felbukkanásaiban Rátóti váltogatja Shylock arcait: hol a megsértett méltóság, hol a fölény, hol a megbántott apai szenvedély mutatkozik dominánsnak a játékában.
László Zsolt Antonio-alakításának a szokásosnál erőteljesebb alapszínt ad az első jelenetbe betoldott zsidózás: ez a kissé vértelen, sápatag alak most nem ilyen, hanem mindvégig vérszomjas. Kevésbé izgalmas, de kétségtelenül intenzívebb és látványosabb játékra ad lehetőséget.
A Bassaniót játszó Bozsó Péter nekem jobban tetszett, amikor Marokkó majd Aragónia hercegeként a ládikás betétjeleneteket abszolválta harsány komédiai színekkel. Ezek az – előzmény és következmény nélküli – felbukkanások szerves elemnek látszanak Alföldi színházában, hát ráhangolódik az ember, hogy ne „ágyazza be” semmibe. Klip.
Az előadás után valaki felhívta a figyelmemet arra, hogy mennyire aktuális ez A velencei kalmár. Magam is ezt gondolom, hosszan beszélgettünk erről az aspektusáról. De jó idő telt el, míg kiderült, hogy én a megjelenésre, a gyorsításra, a pergésre meg a néznivalókra gondoltam; a bakancsos fasizmus odakint az utcán - ez nem jutott eszembe.
08. 08. 4. | Nyomtatás |