„Mélység és magasság közt

Brecht: A vágóhidak Szent Johannája – Miskolci Nemzeti Színház

Három színben játszatja Zsótér Sándor Brecht drámáját: vörös ruhát viselnek a konzervgyárosok, fehéret a munkások, s természetesen feketében vannak a feketekalaposok, míg a felvásárlók-állattenyésztők kara fekete kosztümöt visel fehér inggel. A sokoldalúan használt fehér körfüggönyre feketével és vörössel festették fel a lázongó munkások kontúrjait. A színészek több méter magasban bevásárlókocsiba préselten feszengenek, időnként alásüllyednek – mint az árak zuhanását, emelkedését illusztráló grafikonok. Arcukat vörös csillaggal takarják a kommunisták. A sztrájkra készülők a süllyesztőből bújnak elő, míg a húsgyárosok börzéje a zsinórpadlás legmagasabb pontján zajlik. Az egész úgy hat – kiválóan érzékeltetve a darab „szemináriumi jellegét” – mint a tankönyvi ábrák, diagramok egy történelemkönyvben, ahol egy-két kliséfigura fejezi ki a társadalmi törvényszerűségeket.

 

Mikita Gábor

Mindez a színház szerelőcsarnokának hatalmas fekete terében, vastraverzek között. A húzószerkezet végig működésben: a díszlethúzó rudak mint impozáns lépcsősor fokai hullanak Johanna lábai elé, szerelőhíd emelkedik föl s alá, rácsok csapódnak, vasláncok zörrennek. De forog a forgó is, időnként felemelkedik a vasfüggöny – a színpadtechnika minden elemét kihasználja a rendezés. Nincs külön díszlet, a puszta szerelőcsarnok jeleníti meg Chicago vágóhídjainak világát. Az állandó mozgásban nincsenek biztos pontok, stabil fogódzók, bárki aláereszkedhet, felülemelkedhet, áthidalhatja a hatalmas szakadékokat, de le is zuhanhat. A kiszolgáltatottság érzése uralkodik. Ahogy a Modern idők hőse fogaskerekek, csavarok közé pottyan, éppúgy szippantja be vagy löki ki a szereplőket a színpadi gépezet. A nagy társadalmi adokveszekben minden és mindenki hasznosítható: az elégedetlenkedőket egy tál levessel és imával lecsillapító, és így társadalmi békét fenntartó feketekalaposok üdvhadserege éppúgy a rendszer része, mint a jóság és szeretet jegyében lázadó Johanna, akire a szoborrá merevíthető mártírszerep vár. A záróképben, Johanna szentté avatásakor egymás mellett, körben ülnek a szereplők, majd katonai indulóra masíroznak ki: fedezet nélküli, pillanatnyi társadalmi kiegyezést sugallnak, mintegy jelezve, hogy a tömegeket megtévesztő manipulációk – amelyek többek között az érzelgősség és a propaganda összefonódásán alapulnak – „eredményesek” voltak. A darab egyik nagy tanulsága a szentimentalizmusra építő propagandagépezet kártékonysága. Mert bár Brecht a nagy gazdasági világválság éveiben elsősorban az infláció természetrajzát kívánta színre vinni, darabja nemcsak az „emberi közgazdaság örök törvényeit” magyarázza, de a kapitalizmus működési mechanizmusának szélesebb társadalmi, morális aspektusait is vizsgálja. Ugyanígy több egyszerű nagyüzemi kulisszánál a színpadi gépezet: futurista ihletettségű működtetésében a kapitalizmus társadalmi gazdasági viszonyai tükröződnek. S mindez maximálisan igazodik ahhoz a napjaink modern előadásait meghatározó gyakorlathoz is, amely nem leplezi, hanem nyíltan felvállalja a színházi produkció teátrumi mivoltát, s az illúzió-színházi védőburkokat és takarásokat mellőzve tárja a néző elé a végsőkig lecsupaszított szerkezetet.

A hússal és konzervvel manipuláló húskirály, Mauler és társai valamint a szegényekért harcba induló kis Johanna történetének közgazdasági leckéje idővel kommunista agitációba fordul át. Johanna filantróp ábrándjaitól szabadultan a forradalmi erőszak hirdetéséig jut el: „csak erőszak segít, hol erőszak az úr”. Amennyire érvényesek most is a gazdasági tézisek, annyira nehéz ezzel a záró tanulsággal mit kezdeni napjainkban. Zsótér Brechtet hívja segítségül Brecht „ellen”. A rendszabály című drámájából iktatva be egy versszaknyit végzi el azt a korrekciót, melyet megkíván napjaink történelmi rálátása a múltra. Itt a második felvonásban erősödik fel a Zsótér munkáira jellemző ironikus távolságtartás az eredeti mű szellemiségétől – a beállítások például a kommunista szoborcsoportok és plakátok pózait követik –, egyébként a produkció meglepően szöveghű. Zsótér - húzásokat, kisebb szerepösszevonásokat leszámítva – nem töri darabjaira szét a művet, megtartja az eredeti dramaturgiát, nem épít be más szerzőktől vendégszövegeket. Nem játszik el a Johanna-mítosszal, nem vetít rá a témára más mitikus szálat. Ezúttal egy nagyon erős formai megoldással, a gépi szcenika mozgósításával és a színdramaturgiával teremti újjá a brechti epikus színházat. És bár a forma iszonyúan erős – kortársaival és Zsótér nem egy korábbi munkájával szemben –, itt úgy kísérleteznek az alkotók egy új színházi nyelvvel, hogy a stiláris kérdések mellett nem szorul háttérbe a tartalmiság.

A társulat nem mindennapi fizikai, szellemi koncentrációval végzi feladatát, a színészi játékot is egy sajátos, ironikus patetizmus hatja át, mellőzve a kisrealista játékmódot. A Kuna Károly játszotta Johannából a szeretetbe, jóságba vetett hit sugárzik. Arcáról letörölhetetlen a mosoly, a derű, s bár rendre ráébred tévedéseire, rendületlenül hisz a maga igazában. Ez a hit fantasztikus erőt ad a törékeny osztályharcosnak. – több méter magasban labilis vasrudakon lépdel, hevederbe bújva száll a szín fölött. Egy cirkuszi akrobata könnyedségével egyensúlyoz kötelek és érzelmek között. Ám a fizikai attrakciók némileg félreviszik a címszereplő alakját – Kuna fizikai teljesítménye háttérbe szorítja Johanna törékenységét, naivitását, kiszolgáltatottságát. Ráadásul iróniája is inkább a játék második felében erősödik fel, és kevésbé érvényesül – a rendező szavaival élve – „bárgyú libasága”, tragikomikus tévedése, hogy besétálva egy számára idegen világba, ott rendet tehet. Ugyanakkor egyedülálló, ahogyan az egyik jelenetben Mauler ágyába bújva eljátssza „a” nőt: szégyenlős pironkodásból és csillogó tekintetből ötvözött mosolya s a zavarodottság magabiztos koreográfiája a szemérmesség csábító kihívásaként hat. Partnere, Ábrahám István egykori bonvivános mosolyával „veszi a lapot”, s egy pillanatra erotikus izzásba kerül a két figura – mindez ritkán tapasztalható jóízléssel. Ábrahám húskirályának e gesztusa azon kevesek egyike, amelyben Mauler őszinte, egyébként gyors settenkedéseivel, sunyi oldalpillantásaival, emelkedett hanghordozásával a színlelés maga.

A tál ételért is mindenre kész, emberi tartásukat veszített munkások szerepében Péva Ibolya és Sallós Gábor nyújt erőteljes alakítást. Péva munkásasszonya az erőszakosabb, hangosabb, kiszolgáltatottsága állandó támadásra kényszeríti. De Sallós lamentáló hanghordozása mögött is ott a fenyegető követelőzés. Logikus, hogy idővel a kommunisták soraiban találjuk őket. Péva Mrs. Luckerniddleként szinte megfiatalodik, egy ifjú komisszár hitével és lendületével veti magát a sztrájkba. Molnár Anna feketekalapos hadnagya az ájtatosság és a pókerarcú üzletiesség színeit olvasztja eggyé. Énekesi teljesítményét hagyományos előadásban valószínűleg minden alkalommal nyíltszíni taps követné.

De felsorolandó a többi szereplő, Szegedi Dezső, Kulcsár Imre, Homonai István, Miklós Attila, Baksy Árpád, Takács Mária, Bakos Katalin, Kecskés Mihály, Varga Péter is, akik a mai bulvárvilágban alig-alig tapasztalható odaadással, alázattal, elkötelezettséggel teszik a dolgukat.

 

 

B. Brecht: A vágóhidak Szent Johannája

Miskolci Nemzeti Színház

 

Fordította: Görgey Gábor

Díszlet: Ambrus Mária m.v.

Jelmez: Papp János m.v.

Rendező: Zsótér Sándor

Szereplők: Kuna Károly, Ábrahám István, Péva Ibolya, Sallós Gábor, Molnár Anna, Szegedi Dezső, Kulcsár Imre, Homonai István, Miklós Attila, Baksy Árpád, Takács Mária, Bakos Katalin, Kecskés Mihály, Varga Péter

 

08. 08. 4. | Nyomtatás |