Befogadói koncepció 2000-től...

Beszélgetés Megyeri Lászlóval

1998. március 15-én indul az új Thália-éra: a Tavaszi Fesztivál nyitóakkordjaként elindul a játék a felújított falak között, egyelőre a Fővárosi Önkormányzat diktálta feltételek mellett. A befogadó színházi pályázatot Megyeri László nyerte, és feltételként „kapta” a Madách Színház és az Állami Operaház egyes darabjainak fogadását.
Lőrinc Katalin


- Ön szerint mi a befogadó színház lényege, milyen lehetőségei vannak, ha eltekintünk attól, ami adott, vagyis attól, amit Önnek be kell fogadnia?
- A pályázatomban ezt írtam: „A befogadó színház ismérvei: saját társulat nélküli; önálló művészi arculattal rendelkezik; kulturális szolgáltatásokat nyújt; művészeti kezdeményezéseket generál; saját produkciót is előállít.” Szóval valahol félúton van a művelődési ház és a repertoárszínház között.
- A sugallt sokféleség közepette Ön szerint e házban mi lenne az ideális arány próza, zene és tánc között?
- 50% próza, 25-25% tánc és zenés darab. A mostani helyzetben persze ez egyáltalán nem így fog kinézni. A Madách Színház három zenés és egy prózai darabot hoz, az opera pedig a kamaraoperákat, így a hónap 60%-ában eleve zenés darab látható. (A két színház eredetileg 8-8 estét kapott volna, ám ez most úgy néz ki, hogy a 16 estéből a Madáchnak valamivel több, az Operának valamivel kevesebb jut.) A színház első saját produkciója is zenés darab lesz. Az Operett Színház társulatára épül, tehát könnyen egyeztethető az Annie című musical. Olyasmi, mint az Oliver, csak „lányban”. Indításnak csak ilyesmit választhatunk: ezt játszhatjuk délelőtt, délután, hétvégeken, igazi családi darab.
- Egyelőre tehát nem az Ön által ideálisnak tartott koncepció érvényesül. Nem áll fenn annak a veszélye, hogy a Főváros valahányszor majd újjáépít egy színházat, az ottani repertoár egy részét ismét Önökhöz menti át?
- Hogyne, valóban fennáll a veszély. A befogadói koncepció valójában csak 2000 körül tudna beindulni, a Madách csak 1999 őszén nyit. És ha az Operett Színházat például bezárják, a mostanihoz hasonló elvárások lesznek a színházzal szemben, de remélem, hogy a kötöttség százalékosan kisebb lesz. Az Opera viszont szeretne egyre markánsabban jelen lenni nálunk. Létezik most egy koncepció, mely szerint, ha sikerül eladni az Erkel Színházat, s felépül az új Nemzeti Színház, a Hevesi Sándor téri épületet elcserélnék a Tháliával. Előbbibe átkerülne a befogadó színházi tevékenység, utóbbi lenne a Kamaraopera. A Hevesi Sándor téren viszont ismét csak beszűkülne a befogadói tevékenység: ott csak zenés produkciókat lehetne játszani egy közepes „en suite” formában. Külföldieket, vendégeket ott úgy nem lehetne fogadni, mint itt a Tháliában.
- Tisztázzuk azok kedvéért, akiknek nem egyértelmű: kinek a tulajdona most a Thália?
- Teljes mértékben önkormányzati, költségvetési intézmény, szándékkal egy kht létrehozására. Ez utóbbit én kezdeményeztem, még az igazgatói pályázat kiírása előtt. Abba azután bele is került feltételként a koncepció lefektetése. Világos volt, hogy a költségvetési lét korlátai egyre nagyobbak, ebből ki kell lépni. Ebben a színházban van annyi kapacitás, amit jól ki is lehetne használni.
- Mikorra lesz tehát kht?
- Én úgy gondolom, 1999. július 1-től lehetne átalakulni, akkora befejeződik a rekonstrukció.
- Ön nyilván jár színházba. Mit szeret látni mint néző?
- Az olyan polgári színházat szeretem, amilyen most a Radnóti, vagy amilyen a 80-as évek elején a Madách volt. De persze szívügyem sok minden. Rock Színházas múltamból adódóan a jól működő zenés színház. De szívügyem a tánc is. Úgy veszem észre, hogy a progresszió főként itt, és nem a prózai, még kevésbé a zenés daraboknál nyilvánul meg a legutóbbi években. Aztán szívügyem a közönség maga: ezért akarok itt népszínházat csinálni.
- Zenés darabokat fog játszani, bár nincs túl jó a véleménnyel erről a területről.
- A zenés műfaj ugyanis iparosodott: iparág lett. Meg kell nézni, hogyan játszanak azok, akik kizárólag erre a műfajra álltak rá: egy részük teljesen beszürkül.
- Az iparosodástól még lehet igen jó egy előadás, lásd a West End vagy a Brodway egyik-másik produkcióját!
- Ott univerzálisan képzett színészek művelik az iparágat magas szakmai színvonalon. Lélek ott sincs. Ez törvényszerű. Nálunk viszont egyelőre betanított munkások végzik ezt az iparosmunkát.
- Kanyarodjunk vissza a feltételes módhoz: ha szabadon tehetné, kinek adna lehetőséget e falak közt?
- Ha nem anyagi kérdés lenne (most az), akkor valami hasonlót tennék, mint az amszterdami kultúrfinanszírozás: jöhetnének a nevük, múltjuk alapján érdekesnek tűnő társulatok, akiknek én felkínálnám a helyet és a pénzt a produkciójukhoz, majd fél év múlva szakmai zsűri szelektálna az addigi eredmények alapján. A stúdiószínpadon viszont tényleg meg tudok valósítani olyasmit, amit szeretnék. Féltársulati jellegű munkáról tárgyalunk Magyar Évával (Sámán Színház), Kiss Csabával (Győri Padlásszínház), és Szalay Krisztával (Comédie Francez). Mindez persze érzékeny dolog: kit és miért hozunk pont ide. Minderről - mint a többes szám is mutatja - nem egyedül kívánok dönteni, hanem művész tanácsadókkal közösen.
- Ha már a személyénél tartunk: Ön, aki itt ült a tűzfészekben, hogyan élte meg a gazdasági okok folytán kialakult személyi konfliktusokat az előző igazgatók alatt?
- Nem volt könnyű. Eddig a protokoll. Valójában nagyon sajnáltam, hogy az előző igazgatóim nem tudtak szembesülni a kor követelményeivel. A Művész Színház gazdasági problémái ugyanúgy megismétlődtek volna a Tháliában, ha az tovább működik. Se Törőcsik, se Csiszár nem tudták elfogadni azokat a javaslataimat, melyekkel el lehetett volna kerülni a feloszlatást. A Művész Színház esete után három hónapig megbízott vezető voltam, itt tulajdonképpen a társulatot mentettem át. A komoly döntést a Thália bezárása hozta. Ott egy társulati ülésen megkérdezték: jössz-e velünk, ha megkapjuk a pénzt, és máshol játszhatunk tovább? Nemet mondtam, mert akkor már megkaptam a feladatot, hogy dolgozzam ki a Thália rekonstrukciójának koncepcióját. Ez volt számomra a kihívás, ezt akartam végigcsinálni.
- A színház építészetileg is ennyire vonzza?
- Kis kitérő: íratok egy könyvet Nagymező utca 22-24. Ideiglenes címmel... Itt annyi minden volt: télikerttől moziig tizenhárom féle működési funkció. A színháztörténeti részét Gajdó Tamás írja, az épülettörténetit Szegő György, a fotókat Korniss Péter készíti. Sokat olvastam hozzá, és magam is meglepődtem, hogy micsoda csemege tudott lenni számomra ez a darabka várostörténet. Szakmailag is hasznát veszem az ilyen kutatásoknak: benne vagyok abban a koordinációs bizottságban, amely az új Nemzeti tervezési folyamatát követi nyomon. Izgalmas munka: jó döntéssel igen sokat lehet befolyásolni egy majdani üzemet.
- Végezetül van-e valami, amit nem kérdeztem meg, de fontosnak tart, és el szeretne mondani?
- Talán azt, hogy a Főváros döntése, hogy egy közgazdászt nevezett ki a színház élére, több egy szimpla kinevezésnél: jelzés értékű. A színházüzem vezetéséhez nem feltétlenül művészigazgató szükséges. Ausztriában, Németországban jól működő gyakorlat, hogy olyanok - intendánsok, menedzserigazgatók - vezetik a színházakat, akik nagyra értékelik a művészetet, ugyanakkor józanok. Racionalitás kell a művészet mint irracionalitás megvalósításához.
08. 08. 4. | Nyomtatás |