Julius Caesar - vagy mit is akartok?

Giulio Cesare - Societas Raffaello Sanzio

A Raffaello Sanzio társulat valóban „provokáló, kegyetlen, a zsigerekig hatoló színház”, ahogy a szórólapon olvashatjuk. Egy szóval vitatkoznék: színház-e valójában? Természetesen manapság minden spektákulummá válik, leginkább az elektronikus média

jóvoltából, mégis nem kellene-e határt szabni? Én, nevezzenek bár konzervatívnak, a határt a testi-fogyatékosok öncélú szerepeltetésénél húzom meg.

Orbán Eszter

Az előadás problémája éppen az, hogy belebonyolódik a maga retorikájába. És itt nem a szavak, a meggyőzés erejére gondolok, hanem a szónokok szájából ömlő üres frázisokra. Erős képeket látunk ugyan, de az, amit fölidézni lennének hivatottak bennünk, túlontúl banális. Unásig ismerjük az ezredvégi halált és az európai kultúra végét jövendölő próféciákat.

Szerkezetileg sem győzött meg az előadás, hiszen két - számomra - megmagyarázhatatlanul külön váló részből áll. Az első rész még valóban Julius Caesar történetét adaptálja, és annak ellenére, hogy „gyomorra megy”, tele van érdekes és szép képekkel, bibliai utalásokkal, többnyire az intellektusra (is) hat. A szünet után viszont egy másik előadás folytatódik. A kép nem fotószerű, mint eddig, nem a szöveget minősíti, hanem egy föltételezett állapotot határoz meg. Egy hiper-becketti anti-utópikus világét.. Az eddig üres mivoltában is fantáziát mozgató tér helyett egy kiégett, szénfekete színházi nézőtéren találjuk magunkat.

A történet ugyan látszólag folytatódik, de - és itt érzem a törést - szereplői óriási, indokolatlannak tetsző változáson estek át. Az első rész idegbeteg Brutusa és hideg, óvatos Cassiusa nővé változott, ráadásul mindketten betegesen sovány, anorexiában vagy más csontig soványító betegségben szenvedő nővé. Innentől kezdve - színház a színházban - azt játsszák, hogy játszanak. Látványuk fizikai fájdalmat okoz. Szeretnénk elszakadni tőle, de a megvilágítás és a színházi konvenciók nem engedik.

Ettől a pillanattól kezdve már nem hatalomról, apagyilkosságról vagy retorikáról szól az előadás. Oda vagyunk kötözve a tévéhíradó elé, és kénytelen-kelletlen végignézzük az előttünk szereplő haldoklók (búcsú)fellépését. Igenis kénytelenek vagyunk Ruandára, Boszniára és az afrikai éhezőkre gondolni. De mi az oka, hogy az alkotók szerint a világ romlását csak a fizikai mivoltukban megnyomorodott emberek képesek hitelesen megmutatni?

Miért kell ilyen „hasfelmetsző” eszközökhöz folyamodnia a társaságnak, miközben igazi színházi pillanatot is találhatunk az előadásban? Gyönyörű Brutus és Caesar rituális fürdetési jelenete az első részben, mely pontosan ábrázolja a két ember meghitt viszonyát, és ezzel felerősíti a fiú árulásának jelentőségét is. Brutus a saját haja meghosszabbításaként használt hajfonattal törli meg Caesar lábát. Majd az így tisztára mosdatott, a halálra felkészített embert ügyetlenül megkötözi - jelképesen megöli.

Itt lép be (az előadásban harmadszor), ...vszij és „a cselekmény fonala!” felkiáltással szakszerűen a földhöz pányvázza Caesart. Ez az bohózatba illő jelenet, mellyel Sztanyiszlavszkijból bolondot csinálnak, jellemzi elfogultságukat a pszichológiai-realizmussal szemben. A megoldás ebben az esetben is kétes, hiszen a második rész kiégett színházában Sztanyiszlavszkijt tarkón lövi az első rész öregeket nem tűrő Brutusa (Caesart egy magatehetelen öregember játssza). Úgy tűnik a „túlkoros elméletek” sincsenek biztonságban.

Brutus hélium fűtötte beszéde a diktatúrákban jól ismert vérgőzös szónoki stílust idézi föl. A pillanat érdekes, bár a jelenet egy kicsit hosszú. Az őt követő gégemetszett Antonius közelsége ugyanúgy fájdalmat okoz, mint a beszéde közben szisztematikusan felrobbantott villanykörték nézőkre zuhogó cserepei. A két beszéd közti különbség jellemző az egész előadásra. Az első színészi alakítás: Brutus kóros elmeállapotát mutatja be, kontextusba helyezi őt is és minket is a parancsuralmi rendszerek felidézésével. Talán egyszerű megoldás, de színházi. Antoniusnál a cél, a retorikának mint a meggyőzés erejének bemutatása csak másodlagos jelentőséggel bír, mert az eszköz, a szereplő állapota fontosabbá válik. Ezáltal mindkettő veszít értékéből.

Ezek a megoldások, ha művészetterápiás célokat szolgálnak, védhetők. Sőt, követendők. De mint ilyenek nem tartoznak a nyilvánosságra. A sokkoló hatásokhoz a modern színházlátogató már hozzászokott. Ezért is kell növelni kábítószer-sokk adagját, ha újszerűt akarnak mutatni neki. De ha túladagolják, akkor a túladagolás ténye számít, nem az „anyag” által létrehozott élmény. Az eszközök elnyomják a munka valódi értelmét. Egy apagyilkosság retorikája helyett az előadás summája néhány remegő gyomor, katarzisra váró emberek.

08. 08. 4. | Nyomtatás |