Hangsúly a véletlenen

Beszélgetés Frenák Pállal

- Az előadásaid színlapjait olvasva és magukat a darabokat megnézve úgy tűnik, erőteljesen a traumákban bővelkedő gyermekkorod felé figyelsz. Mennyire önéletrajziak a darabjaid?

- Sem az 1993-ban bemutatott Gördeszkák, sem a mostani Vadócok nem volt igazán az. Utóbbi aztán végképp nem. Persze tudatosan és tudat alatt magunkkal hordozzuk az élményeinket: ahogyan a művész rátekint az életére, ugyanúgy tekint az élet a művészre. Nekem „megadatott”, hogy a gyerekkorom nem úgy telt el, mint a többségé. Természetes, ha az embernek süketnémák a szülei, és ebben a miliőben nő fel, hogy másképpen történik vele sok minden. Ha valaki a hatvanas években hét évet tölt el egy állami nevelőintézetben, akkor egészen más szociális problémákkal kell szembesülnie. A darabjaim mégsem ezekről a konkrét élményekről, hanem az emberi kapcsolatokról általában szólnak: a gyermekvilág kommunikál bennük a felnőttvilággal és viszont. Alkotóként nagyon fontosnak tartom, hogy képes legyek elrugaszkodni a személyes problémáktól, traumáktól, hogy ezáltal sokkal átfogóbban szemlélhessem az engem körülvevő világot. Az alkotómunkához a megfigyeléseinkből használunk: természetes, hogy múltbéli önmagunkat is vizsgáljuk annak folyamatában. Fontos tudni, hogy miből vagyunk, és hogy honnan jövünk. Imádok vizsgálódni: nincsen számomra nagyobb öröm annál, mint figyelni magam körül az embereket. Gyakran rám is szólnak, hogy fogjam vissza magam.

Halász Tamás

- A megfigyelések végeredményét ebben a darabban négy férfi jeleníti meg.

- A Vadócokban a személyek közötti kapcsolatok ábrázolása néha nagyon bizarrul jöhet ki: az emberek könnyebben fogadnának egy konvencionális két férfi-két nő felállást. Emészthetőbbé válna mindez. Itt négy férfi van a színen, és ezáltal nagyon szépen félre is csúszhat minden: bele lehet magyarázni például azt, hogy ez az előadás a homoszexualitásról szól. Pedig ebben a darabban a nemek lényegtelenek: itt az emberi kapcsolatok legmélyebb lényegéről van szó: találkozásokról, előzetes ítélkezésről, arról, ami emberek kapcsolatba lépésének során megtörténhet tettekben és szavakban.

- Hogyan emeled át az életből a színpadra ezeket a szituációkat?

- Nem léteznek üdvözítő módszerek, ilyenem nekem sincs. Ez olyan, mint a meditáció: mindenkinek magának kell megkeresnie a legjobb technikát. A kísérletezést megúszni nem lehet. Kiindulópontokat sem érdemes rögzíteni, hiszen azok is elvesztik a meghatározó helyzetüket.

- Ez erőteljesen érezhető a koreográfiáidban is: nincsenek kiemelkedő csúcspontok, minden rugalmas, inkább diffúz, mint összefogott.

- Erről van szó. A táncosaimat is eszerint kezelem: azt várom tőlük, hogy a katonás rend helyett önmagukat adják: létezzenek a színpadon. A hiteles létezés az én szememben fontosabb, mint a pontos interpretálása a koreográfiának. Tíz év koreográfusi gyakorlata mondatja velem: azok, akik értik és érzik azt, amit csinálnak, legyenek bár kevésbé iskolázottak, összevethetetlenül jobbak, mint azok, akik kiváló technikai tudással, de mechanikusan próbálják visszaadni azt, amit elvárok tőlük.

- Hogyan építkezel a koreográfiáidban?

- Szögezzük le: én nem vagyok dramaturg. Én koreográfus vagyok, és ebben a minőségemben nem értem az új táncdramaturgiai hullámot. Az én szememben egy előadás vagy létezik, vagy nem. Működik, vagy sem. A táncelőadásnak logikája és intelligenciája létezik, ezekhez az úgynevezett kompozíció és dramaturgia fogalma kötődhet. Bele lehet kötni abba, hogy az előadásaimnak esetleg nincs jó dramaturgiai váza: na és. Vállalom, hogy olyan előadást hozok létre, aminek a dramaturgia hiánya a dramaturgiája. Az igazi tudás nem tanulás kérdése. Amikor a színházcsinálók a darabomat elemezve az iskolapadban megtanított dramaturgiát hiányolják, én visszavághatok azzal, hogy az ő darabjuknak viszont nincsen koreográfiája. Hiszen, mint ez közismert, a színész is mozog: minden és mindenki mozgásban van, és nem mindegy, hogy azt hogyan teszi.

Ami az én építkezésemet illeti: egyik fontos fogásom, hogy bizonyos pontokról nagyon dinamikusan indítok, és aztán hirtelen megakasztom a dolgok menetét. Ezt addig ismétlem, ameddig egy valóságos hajsza nem alakul ki a kommunikáció adója, vevője és az információ között. Ettől a néző elveszti a talajt a lába alól: nem tudja, mihez viszonyítson.

- A Vadócok absztrakt vagy inkább narratív előadás?

- Egyáltalán nem narratív. Narratívnak azok tarthatják, akik már narrálták, mert a befogadásuk ilyen módon működik. Hogy visszautaljak: itt nem a Frenák Palika keserű gyerekkoráról van szó. A hangsúly nem azon van, hogy kikről, hanem, hogy hogyan. Ragaszkodom az örökérvényű dolgok megjelenítéséhez, amik két kutya, egy kutya és egy macska vagy két ember közt megtörténhetnek. Érzelmeket jelenítek meg, amik bárhol, bárkivel, bármikor megtörténhetnek, hogy megosszam őket másokkal. Nem egyfajta nézői réteghez szólok, meggyőzni sem akarok senkit arról, hogy én jobban gondolkodok, mint ő. Táncosaimmal kinézünk a színpadról, magunkból, és visszanézést várunk.

- Viszont a néző gyakran bizonytalan marad: például a szólód, a darab első perceiben egyszerre idézi meg a születést és a halált.

- Én nem beszéltem elkülönítve sem a születésről, sem a halálról. Azt kerestem, ami közös bennük, ez az érdekes, nem pedig egyik vagy másik elkülönítve. A szólóban a bizonytalan tapogatózás, a keresés jelenik meg.

- A másik ellentétpár a darabban: a felöltöztetett és a meztelen test.

- Én azt gondolom, hogy a meztelenségnek döntően befolyásoló hatása van az emberi kommunikációra. Próbáld ki, hogy egy interjú készítése közben felszólítod a berszélgetőtársad, hogy vetkőzzön le meztelenre. Majd esetleg te is tedd meg ezt. Meg fogod látni, hogy a kettőtök közti kommunikáció jellege mekkora fordulatot vesz. Szerintem az egyén igazi, legmélyebb lényegéhez lehet hozzáférkőzni a meztelenség által. Nem a kiszolgáltatottság, hanem a másképp, a jobban megfigyelhetővé válás értelme itt a lényeges. Ezzel a meztelenkedéssel nem provokálni akartam, hanem csak láthatóvá tenni a meglátható dolgokat. Meg akartam mutatni a különbséget aközött, ahogyan kell léteznünk és aközött, ahogy vagyunk. Itt nem a test kultúrája, a szépsége az érdekes, bár azt sem szabad elutasítani. De én képes vagyok rá, hogy gyönyörködjek egy idős ember leromlott testében vagy egy fejletlen, kicsi gyerekében is. Szépek és érdekesek a fedetlen test mozdulatai: érdekes például az is, ahogyan te most az álladat tartod, ahogy figyelsz. Sokan vetették a szememre, hogy a táncosok nemi szervére húzott zokni provokatív: azt mindenki észreveszi, hogy a táncoson hol van vagy hol nincs zokni, de azt, hogy melyikünk mikor visel nyakkendőt és mikor nem, azt már alig valaki. Pedig az emberi test egyetlen egység. Tisztán csak provokációnak nevezni ezt a dolgot ismét csak belemagyarázás. Nem tettem mást, mint eltakartam valamit.

- Mi volt a célod ezzel a furcsa "viselettel"?

- Azt akartam megjeleníteni, hogy az ember mennyire törekszik rá, hogy meztelen legyen, megmutathassa magát, de erre egyszerűen képtelen. Mindenkit az a kérdés foglalkoztat talán a legintenzívebben: mennyire lehetek őszinte? Mennyire lehetek önmagam? Én azt az embert emelem piedesztálra, aki tárt karokkal kirohan a világba, hogy megmutassa magát. Aztán jön a rendszer, ahogy kell, a „strict” öltözködési, viselkedési kultúrájával, és letapossa. A zokni a nemi szerven a teljes szabadságtól való félelmet jeleníti meg. Az emberek különben is nagyon érzékenyek a szexualitásra, ezért nem tettem a zoknit például a fülekre: ki figyelt volna akkor oda? Ezt viszont nem lehet nem észrevenni. Ebben az értelemben talán mégiscsak provokáltam. Aztán a darabon belül ez a blokk is lefut: a játékosok próbálkoznak, letépik a ruháikat, de végül mégis visszaállnak a rendszerbe.

Mindenesetre nem akarok aprólékosan megmagyarázni semmit, és hogy őszinte legyek, magam sem tudom mindig, hogy mit is csinálok. Sok tudományos kutatóval is beszélgettem már erről az alkotási folyamatról, és az derült ki, hogy még az ő munkájukban is működik a ráérzés, hiába hogy a kettő meg kettő az négy. Van tudós, aki megtalálja, amit keres, és van háromszázezer, aki nem.

- Ez veszélyes játék is lehet.

- Igen, ez a rizikó sokszor pofonként üt vissza, sokszor viszont új dolgokkal lep meg minket. Vállaljuk a rizikót, hogy önmagunkat is meglephessük. Emiatt aztán sérülékenyek is vagyunk, meglehetősen ki vagyunk szolgáltatva e miatt a kritikának. De ezt állom, mert tudom, hogy szinte soha nem azok az emberek vitték tovább a világot, akik pontosan tudták, mit csinálnak.

- Nagy súlyt fektetsz a véletlenekre?

- Nem véletlennek mondanám, ezek a mi lehetőségeink. Előre ki nem számított lehetőségek. Kell egy indító gondolat, amelyet aztán minden alkotótársam tovább gazdagít. Mi nem azért vagyunk együtt, mert ennyi és ennyi pénzt kapunk. Lehet, hogy közhelyes, de hiszünk egymásban és abban, amit csinálunk. És az óriási dolog, hogy az egyik táncosom a premier előtt odajön hozzám, és azt mondja: ”Pali, ne idegeskedj, ha egyetlen ember sem csapja össze a tenyerét a végén, én akkor is boldog voltam, hogy megcsináltuk.” Ez nyugalmat ad, de ehhez a szellemiséghez el kell tudni jutni.

- Szerencsésnek tartod magad?

- Szerencséje annak van, aki azt észreveszi, aki akarja, vadászik rá, hogy szerencséje legyen.

- Ezt üzened az itthon maradottaknak is?

- Azt érzem, hogy a magyarországi alkotók feltűnően semlegesen (és most még finom voltam) viszonyulnak egymáshoz. Érzek egy általános negatív attitűdöt. Nem azt akarom mondani, hogy Franciaországban a szakma csókokat váltva egymás nyakába borul, de ott azért létezik dialógus. Nem tartanám normálisnak, ha otthon, miután tíz napot eltöltöttünk egy nyitott szakmai műhely próbatermében, az ott megfordulóktól még annyi érdeklődést se kapnánk, hogy kik is vagytok ti? Ez nagyon bizarr lenne.

- Szerinted miért működik ez ennyire másképp itthon?

- Az emberek nyitottabbak odakint, oda tudnak figyelni egymásra, mert oda tudnak figyelni önmagukra is. Minél tovább dolgozom koreográfusként, egyre erősebb bennem a késztetés, hogy kifejezzem: nincsen kedvem egyedül bolyongani. Ez a hozzáállás ott lappang minden mozdulatban, amit a táncosaim egymás felé tesznek, és minden szemvillanásban, ahogy egymásra néznek. Egy táncost azért rúgtam ki egyszer, mert egy meghallgatáson úgy nyúlt egy szcenikai elemhez, mint egy darab kakához.

- Milyen szempontok alapján választasz munkatársakat magad mellé?

- Először is szerintem ezt pénzért nem lehet csinálni. Erről senkivel sem szokásom vitát nyitni. Én olyan táncosokkal dolgozom, akiknek az, hogy velük dolgozom, létszükséglet, akiknek evidens, hogy nem a szavaikkal, hanem a teljes lényükkel kommunikálnak. Ez persze nagy közhely, elmondták már százezren, de mit tegyek, ha rám is igaz. A táncosaimra véletlenül szoktam rálelni, nem nagyon tartok szakmai, technikai meghallgatást. Ha találok valakit, azzal elbeszélgetek, és közben figyelem a legapróbb gesztusait. Azok a legfontosabbak. Aztán megnézem, mit tud a próbateremben, de nem a magas szintű szakmai felkészültség az érdekes, meg az iskolák. Dimitri Kruis, az egyik táncosom például akrobata és zsonglőr volt. Energiával és mondanivalóval nagyon hatékonyan fel lehet építeni egy együttest. Valami közöset keresek az emberekben. Olyan közös motivációt, ami összeköt, olyasmit, ami nem húz be vallásokba, szektákba, pártokba, mert nem megfogható általuk. Vannak emberek, akik képtelenek önmagukat szabadon kifejezni, ezért viselkednek szektariánus módon: valakire, vagy valamire tapadniuk kell. Engem ez nem érdekel. Ezért nem csatlakozom művészi irányzatokhoz, politikai és vallási eszmerendszerekhez, ami persze nem jelenti azt, hogy például Le Pen szélsőjobbos pártjától ne undorodnék. Kurvák mindig lesznek, ez nyilvánvaló, úgyhogy ezekből a csapódó, rendszerhez simuló, szolgáltató művészekből bőven megvan az utánpótlás.

- Szimbolikus, hogy az előadás négy táncosa a világ négy nagyon távoli pontjáról érkezett?

- Pascal Giordano olasz, Dimitri Kruis orosz, Raphael Kaney elefántcsontparti, én meg pesti. A multikulturalitás nem volt benne a koncepcióban, egyszerűen csak így alakult. De ez is azt mutatja, hogy arról akarok beszélni, ami közös bennünk, emberekben, ezért sem vagyok képes narratív darabokat alkotni. Térjünk vissza a gyerekkoromra: akár máig azon rágódhatnék. Ebben az esetben viszont képtelen lennék bármi érdemit csinálni, magányos agónia és maszturbáció lenne az egész életem. Én csak az akkori érzelmeimet idézem meg, hogy azokat beépítsem a mába, a történetek nem fontosak. A gyerekkorom néha kivetítődik elém, és én keresztüllépek rajta. Úgy viseltetek az életemben megtörtént dolgokkal, mint egy szita: az érdemi részt kiszűröm, majd elhelyezem egy mentális textúrában. Ez történt a Vadócok esetében is. Egy olyan táncos, aki színtisztán csak fizikailag közelítené meg ezt a darabot, az ötödik perc után belehalna. De az én táncosaim komplex adó-vevők. Nem akrobatikusak, mint Découflé táncosai: mi táncolunk a levegőben, bemozogjuk, belebegjük az egész teret, és igyekszünk tükröt tartani a nézőinknek.

08. 08. 4. | Nyomtatás |