Kérdések egy gentlemanhez

Christopher Bruce

Rókás László interjúja a Rambert Dance Company művészeti vezetőjével

Január végén vörös plakátok jelentek meg a hirdetőoszlopokon. Anglia vezető táncegyüttese, a Rambert Dance Company vendégjátékát hirdették Győrben és Budapesten. A társulat másodszor járt Magyarországon. Első vendégszereplésükre 1975 októberében került sor, akkor még Rambert Ballet néven. Christopher Bruce egyik vezető táncosa volt az együttesnek. Akkortájt én még a közelítő érettségi gondolatával foglalkoztam, no meg azzal, mikor láthatnék végre egy meztelen nőt. Huszonhárom évvel később, azaz most januárban, Ramberték mostani vendégjátéka alkalmából az immáron megszerzett érettségivel, tapasztalt férfiként elballagtam a Vígszínház társalgójába. Cipőmön ragyogott a fény, vállamat súlyos riportermagnó húzta. Hej, most én benyomom a gombot, hogy az együttes művészeti vezetője, Christopher Bruce szavait rögzítsem..! Hiszen alig jönnek gyakrabban, mint a Halley-üstökös.
Rókás László

Úgy is történt. Miközben cipőmön ragyogott a fény, én benyomtam a gombot. ...És Christopher, aki olyan keresetlen szerénységgel beszélt, mintha nem is lenne Mr. Bruce, aki egy világhírű társulatot művészetileg gondoz és hagyományilag ápol, a repülőút fáradalmaitól gyötörten, türelemmel beszélt. Csendesen, választékosan és modorosságtól mentesen. Egyszerű farmeringben és nagyon éhesen ült három tévéinterjú és négy újságíró után egy piros plüssszéken velem szemben. Rossz angolsággal föltett, féltett kérdéseimre szép sorban válaszolt. Őszintén elgondolkodva, szívből felelgetett. Semmi betanult rutin; bizony, egy igazi gentlemanhez volt szerencsém! Emlékeit Imre Zoltánról, aki szólistaként öt évig a Rambert-ben táncolt, legalább öt percig ecsetelte. ...Hogy Zoli, ez a szőke magyar, amikor vacsorára a házukba látogatott, hogyan csippentette meg Christopher lányának orcáját, "ó, Molly, Molly!", mondta. Még az ujjával is megmutatta, hogyan.

...Micsoda remek anyag! Micsoda ritka anyagot rögzítettem! - csettintettem elégedetten, amikor odahaza visszajátszottam a felvételt. És a kazetta üres volt. Tök üres, csöndesebb csöndet nem is sugározhatott volna. Bizony, azt a gombot jobban meg kellett volna nyomnom! Elröpült a beszélgetés.

Úgyhogy másnap egy kocsival leröpültem Győrbe, és az egészet megismételtük. De más kérdésekkel. Íme:

 

- Christopher, Ön nagyon közvetlen ember. Ilyen pozícióban ez egészen ritka. Hogyan őrizte meg ezt a képességét?

- Egyetlen érvényes igazság van, a személyiség igazsága. Lehet, hogy magyarázkodom, de én már az 55. évemben járok. Családos ember vagyok, már unokám is van. Ez segít nekem, hogy érezzem az együttes vezetésének felelősségét, különösen ha ilyen nagy hagyományokkal rendelkező társulatról van szó, mint a Rambert. Ez az együttes 72 éve működik. Én különösen felelősnek érzem magam az itteni munkáért, hiszen Marie Rambert nyomdokain járok. Azt hiszem, az emberek többsége úgy véli, hogy az én táncaim nagyon emberszerűek. A műveimben gyakorta foglalkozom az emberi tényezőkkel. Talán ez az oka, hogy én az együttesnek inkább valamiféle apja, mintsem vezetője kívánok lenni. Közeli kapcsolatban állok a táncosaimmal. Huszonketten táncolnak az irányításommal, tudják, mit várok tőlük. Nagyon keményen dolgoznak, és nem kell állandóan a körmükre néznem.

- Hogyan emlékszik Ön a társulat alapítójára, Marie Rambert-re?

- Ő teljesen a munkájának, a táncnak szentelte hosszú életét. Miután a családja meghalt, minden energiáját az együttesre áldozta. Valósággal új családja lettünk. Mesésen szelíd természete volt, mégsem volt könnyű vele. Rengeteget követelt tőlünk a napi balettgyakorlatokon, de az előadásokon is. Utolérhetetlen érzékkel fedezte föl a koreográfusi tehetséget. Csodálatos személyiségeket nevelt a táncnak. Tévedhetetlen ösztönnel megérezte, kiben mi lakozik. Jól ismerte a művészeteket, nemcsak a saját területét, a táncot. Festményeket, kisplasztikákat, különféle műtárgyakat gyűjtött kiváló ízléssel. Én egyike vagyok az utolsóknak, akik az ő keze alatt bontakoztak ki. Mindig pártomat fogta, segített, mögöttem állt. Imádtam a balettóráira járni. Iszonyú kemény tréningeket vezetett. Mindvégig rúd mellett gyakoroltunk, csak az utolsó öt percet töltöttük középen. Bár fiatal táncos voltam, az órái után úgy éreztem, hogy a fáradtságtól nem tudok lábra állni. És a technikán túl azt is megtanította, hogyan legyél személyiség. Mit kell tudnod, hogy másokat vezessél, hogyan álld meg a helyed előttük. Sokat gondolok rá ma is. Hosszú és gyümölcsöző életet élt. Kilencvennégy éves korában halt meg. Olyan neveket adott a tánc művészetének, mint Frederick Ashton, Antony Tudor és John Cranko.

- A Rambert Ballet neve 1987-ben Rambert Dance Company-ra változott. Miért?

- Az előző igazgató, Richard Alston túlságosan is hagyománytisztelően folytatta e nagynevű társulat tradícióit. Nem mert újítani, csak biztosra ment, és azt tűzte műsorra, ami a múltat idézte. Ez kifejeződött a műsorpolitikában is. A klasszikus balett állt a repertoár fő helyén. Én modernizáltam ezt a szemléletet. Újító szellemű darabokat tűztem műsorra. Más, kortárs koreográfusok alkotásainak is helyet adok a magam darabjai mellett. Kyliant például azért választottam, mert erősen neoklasszikus alapokra épül, és tiszta, ízléses formáival invenciózusan lényegíti át a balett megszokott nyelvezetét új esztétikába. A névváltoztatás jelzi, hogy a Rambert megőrzi fennállása 72 évének tánchagyományait, de eközben modern együttes is kíván lenni. A közönség lassan megszokja ezt a névváltoztatást. Elfogadják, hogy ez nem a Rambert Balett 1966-ból, hanem egy frissebb, befogadó szemléletű társulat.

- Hogyan választ témát a koreográfiáihoz? Mi a legfontosabb elem, amely köré a koreográfiát építi? Zene? Tér? Dinamika? Mit tart a legfontosabbnak?

- Sok bajom fakad a kész mű elkereszteléséből. Mindig az utolsó pillanatban kerítek címet a táncnak. Az én kiindulópontom a téma, soha nem a forma oldaláról közelítek. Valamilyen szavakban is leírható témából vagy érzésből indulok el. Táncaimnak nincsenek történetei, de mégis vannak bennük események. Emberi kapcsolatokról próbálok beszélni, melyek változnak a darab előrehaladtában. Fontos még a darab üzenete, hogy mit ad útravalóul a büfébe igyekvőknek. A zene, a tér, a dinamika csak ezeknek a következménye.

- Szereti Ön a Rolling Stones-t? A Kakas című koreográfiáját 1991-ben Genfben az ő zenéikre készítette.

- Természetesen imádom ezt a zenét! Nagyszerű dalok. Élő klasszikusai az én nemzedékemnek. Na persze, szeretnem is kellett, ha már kiválasztottam a munkára. Próba közben ötvenszer végighallgatod, akkor pedig szeretni kell a dalokat, különben megunod. Én harminc éve együtt élek ezekkel a dalokkal. Fiatal fiúként is erre táncoltam a házibulikon. Csupa bolond ötlet jutott már akkor az eszembe, miként is lehetne ezekre a dalokra komolyan táncolni. De veszélyes is lehet, ha az ember ilyen népszerű zenéket választ. Csak tökéletesen tiszta elképzeléssel és kicsiszolt formával lehet kiállni az ilyen közismert dalokra. De amilyen nehéz, olyan hálás is, mert nagyon szórakoztatja az embereket.

- Előtáncol a többieknek?

- Néha igen.

- Szokott álmodni a mozdulatokról?

- Igen. Vannak olyan éjszakáim, amikor kifejezetten gyötrődöm. Reggelre kelve egész nap munkál bennem a dolog.

- Ön egykorú Imre Zoltánnal, a tavaly elhunyt koreográfussal. 1974-ben Ön hívta Imre Zoltánt a Rambert Ballet-be táncolni.

- Első emlékem Zoltánról, hogy mennyire nyílt és magával ragadó egyénisége volt. Kiváló technikával táncolt. Nagyon jól megértettük egymást, pedig rengeteget vitatkoztunk a próbateremben. Zoli mindig egyenesen megmondta a véleményét. Igazi szellemi párbeszéd volt köztünk, holott nem mindenben értettünk egyet. Nagyon jól emlékszem arra a szerepre, amit Zoli az én koreográfiámban, a Black Angel-ben alakított. Kettős főszerep volt, az Istent és az Ördögöt egyszerre táncolta. Zoli felejthetetlenül szerepelt a Kék kertben is, amit a Lindsay Kemp társulattal közösen mutattunk be. ...És a BBC táncfilmjeiben is ragyog! Az egyikben egy bikát alakított, aki végül fölkoncolja a hőst, egy költőt. Én játszottam ezt a szerepet. Szóval én haltam meg a filmben. Zoli lelke nagyobb volt a nagyobbnál. Finom és művelt embernek ismertem. Tiszteltem és szerettem őt.

- Ön szólistaként több emlékezetes szerepet táncolt. Glen Tetley Pierrot Lunaire-jét és Vaclav Nizsinszkij Egy faun délutánját. Nehéz szívvel jött le a színpadról?

- Nem. Az én életemben világosan és félreérthetetlenül eljött a pillanat, amikor megéreztem, hogy itt a vége. Ültem egy öltözőben előadás után valahol Angliában, és azt éreztem, hogy már nincs szükségem arra, hogy a nézők elé álljak. És kész.

- Mondana néhány nevet a világkultúrából, melyek valamiféle mércét jelentenek az Ön számára?

- Sok nevet említhetnék, pl. Mozartot vagy Csajkovszkijt, vagy írókat, zenészeket és szobrászokat, akik hatottak rám. Mégis, akik a legjobban hatnak rám, az két ember: a feleségem és a lányom. Nekem nagyon fontos a családom. Vidéken élünk a saját házunkban, és ez nagyon alkalmas arra, hogy elzárkózhassam a világtól, ha úgy tartja kedvem. Teszek-veszek a kertben, gondozgatom a fáimat, néha még kőműveskedem is. Az egyik kedvenc foglalatosságom, hogy szobrokat készítek kőből vagy fából. A magánéletemet teljesen függetlenítem a munkámtól.

08. 08. 4. | Nyomtatás |