Új társulat Szolnokról

A pokol színei – Szigligeti Tánctársulat

Ritkaság: vezető egyéniség „támadt” a magyar táncszakma soraiban. Utoljára - mintegy 6 éve - Juronics Tamás berobbanása sejtette ennyire az önkényes, ám társakat magával ragadni és vezetni tudó egyéniséget. Ritkaság, melyre igen nagy szükség van, hiszen hiába is ambicionáljuk alkotóközösségek, stabil műhelyek, valódi társulatok létrejöttét, domináns alkotó személyiség nélkül ezek kérészéletűek.

Román Sándor a Honvéd Táncszínház soraiból függetlenítette magát, miután egy szintén igencsak domináns, jelentékeny vezető személyiség, Novák Ferenc védnöksége alatt már többszörösen is kipróbálhatta, bizonyíthatta alkotói tehetségét. A Honvéd táncosaival készítette el először A kertész álma című művét is, melyet aztán az 1997 januárjában alapított szolnoki társulatának is betanított. Ez a darab nyitotta meg azt az estét, melyen ez a fiatal csapat 1997. november 24-én a Nemzeti Színházban bemutatkozott. De a „bohókás virágkertész víziói” mellett láthatott a pesti közönség egy ősbemutatót is, A pokol színei című új, kifejezetten e társulat számára készített művet.
Lőrinc Katalin


Erős, megdöbbenteni szándékozó látvány (föntről belógatott bútorok, kirakatbábuk, árnyképek, agresszív vörös árnyak, éles fények), szélsőségesen extravagáns, a célnak (ördögi hatás) megfelelő jelmezek és sminkek, szarkasztikus humor, s végül, ám elsősorban: a fergetegesnél is „olyanabb” tánc mutatja: a pokolban vagyunk, cél a cilinderes, „cool” főnöknek megfelelni. Javában áll a bál, mikor ellenpontként megjelenik egy ártatlan pár, igazán nem a pokolba valók. Aztán mintha Ádám és Éva megkísértése és bűnbeesése ismétlődne meg. Ám hadd ne bogozzam a történéseket, nem is kötött le a mű epikus oldala: a mozgás, a látvány fogott meg, s én hagytam magam. Iszonyatos tempót diktált a főnök, a táncosok közel egy órán át szinte meg sem álltak. Felpörgetett néptánc-nyelv, észbontó tempók, sűrítés, itt-ott a jazz szintén bravúros elemeivel igen szervesen ötvözve (a jazz is néptánc!). Ehhez jöttek még kontakt-tánc elemek, melyek nem csupán frissítették a páros táncokat, de rögtön dramatizálták is. E fergetegből egy dolog hiányzott csak: a mérték. A szünet nélküli gyorsaság és bravúr egy idő után éppoly monoton egyhangúságnak tűnhet, mint egy lassú és unalmas lépéssor. Jó adag húzással 30-35 perc alatt ugyanazt el lehetett volna mondani. Nem mintha nem élveztem volna e fiatalok remek tánctudását. A társaság részben a BM Duna Művészegyüttes, részben volt néptánc tagozatos, honvédos táncosokból rekrutálódott. Olyan helyekről tehát, ahol eleve vagy széleskörű szakmai képzésben vagy igen sokszínű szakmai gyakorlatban volt részük. Így azután, annak ellenére, hogy átlagéletkoruk nem lehet jóval több 22 évnél, nemcsak tánctechnikájuk, de színpadi jelenlétük is igen profi, magabiztos. S bár háttereik igen különbözőek, Román Sándor „kiverte” belőlük az egységes stílust, az óraműszerű egyöntetűséget ott, ahol a darab ezt megkívánta.

Maga Román lélegzetelállítóan táncol, és ezt tudja is magáról. A darab végén (nagy ötlet a pezsgős-tortás fellegekbeli orgiából egyenként, csámcsogva kitántorogni a tapshoz) ő, a főnök hűvös nyugalommal, lassan fordul felénk, kimérten megemeli kalapját, és finoman, alig láthatóa meghajtja a fejét. Felsőbbrendűsége vitathatatlan. Román Sándor ezzel a kívülről hűvös, ám a mélységben végletekig szenvedélyes erővel nemcsak előad, de egy társulatot fog össze. Ez nagyszerű és fontos akkor is, ha darabjai egyelőre talán kicsit bőbeszédűek, túlburjánzik benne az epika. Aki így tud táncolni és táncoltatni, az nyugodtan hagyatkozhat erre a képességére.





A kertész álma / A pokol színei

Szigligeti Tánctársulat, Szolnok

Jelmez, látvány: Major Ákos

Koreográfus: Román Sándor

Előadják: Horváth Mónika, Nádas Judit, Pálmaffy Barbara, Pintér Ágnes, Sátori Júlia, Szent-Ivány Kinga, Boda János, Görög Zoltán, Hámor József, Kinczel József, Román Sándor, Torma Zsolt, Vári Bertalan



08. 08. 4. | Nyomtatás |