Ellenfény Offline - Archívum - 1998 - 1998/2. - Áttűnések - Színház és Nevelés - Tanítsunk Színházat Nézni!

Tanítsunk színházat nézni!

A szomorú királyfi

Egy délelőtt a színház bűvöletében. Ezt kapják azok a kilenc-tíz­éves gyerekek, akik egy hétköznap iskola helyett a Kerekasztal rendezvényén vesznek részt.

Sötét és színházszag: az atmoszféra igazi, nem úgy, mint a rengeteg, különféle művelődési házakban ledarált hakni alkalmá­val, amikor a fészkelődő, fecsegő és cukroszacskót zörgető gye­reksereget harsánysággal és ripacskodással próbálják túljátszani a színpadról.

Csáki Judit


Hosszan kitartott néma jelenet: ezzel indul A szomorú ki­rályfi, a Szép Ernő mesejátékának felhasználásával írott színpadi mű. A játék terében hatásos képkompozíciót alkotnak a színészek - ők a látvány is, hiszen díszlet szinte semmi, a jelmez is csak jelzésszerű. Néhány függöny: mögöttük zajlik a minimális átöltö­zés és a maximális átalakulás. Vannak még bábok és maszkok - ezek feltűnően szépek a maguk kézműves kidolgozottságában (készítette Szabó Zsuzsa és Balaskó Attila).

De a főszerep a játszó személyeké és a történeté. Rövid ke­retjáték után máris egy királyi udvarban találjuk magunkat - olyan családias királyság lehet ez, mint például Büchner Leonce és Lénájában: ha a királyfi kitekint szobája ablakán, alighanem belátja az egész birodalmat.

Király, királyné, királyfi, királylány. A négy színész: Egervári György, Lukács Gabriella, Nyári Arnold és Takáts Rita fegyelmezetten játssza el a jelenet koreográfiáját, markáns, mondhatni, túlhangsúlyos gesztusokkal és intonációval rajzolják meg az alakokat. Nem a finom lélektani ábrázolás, hanem az erő­teljes hatás, a dinamikus helyzetábrázolás színháza ez. A gondo­san kiemelt és középpontba helyezett „mondandó” egyetlen pilla­natra sem veszhet szem elől: a sorjázó fordulatok, egymást követő kalandok mind-mind köré csoportosulnak.

A királyfi mélabús - mert meg kell halni. Az „udvar” vigasz­talni próbálja, kibillenteni melankóliájából, kínál mindenfélét, munkát, pénzt, szerelmet, de a királyfi szomorúsága nem enyhül. Az örök élet kell neki.

Az alapmotívumok még a mesékből ismerősek a gyerekeknek. A halál-tematika középpontba állítása első pillantásra kockázatos­nak látszik: nem mintha a mesékben nem ölnének-halnának eleget, inkább azért, mert a probléma lényege kevéssé transzparens. A lé­tet a nem-léttől való félelemben tölteni, vagy a nem-léttől mene­külve a lét örömeit kutatni - azt hiszem, ezen az alternatíván épül és színesedik a világ drámairodalma.

Kaposi Lászlóék előadása a Peer Gynt, Az ember tragédiája, a Faust ontológiai kérdésfelvetését imitálja - persze csak nekem, az egyetlen felnőtt nézőnek. Akit ijeszt a királyfi nyughatatlan vándorlásának depresszív tónusa - amihez nyúl, minden „elsötétül” körülötte -, és aki rácsodálkozik azokra a harmonikus, egyenként kerekre komponált - a pikareszk regény szerkezetétől kölcsönzött - epizódokra, melyek egyenként az élet megannyi szépségéről és öröméről, együtt pedig a reménytelen végről szólnak.

A gyerekközönség - más. Külön-külön éli meg az epizódokat, természetesen fogadja a színészek gyors alakváltozásait; alig hi­szem, hogy lett volna egyetlen gyerek is, aki közben azon törte volna a fejét, hogy „minek is, ha úgyis meg kell halni”.

Ezen ugyanis maga a királyfi törte a fejét. Vándorlásának, küzdelmeinek és örömeinek hajtóereje nem lankad - és már üldözi is a Halál, aki maga is esendő emberi lénynek látszik, csak éppen halhatatlan. Aztán a másik oldalon megjelenik a Tündérkirálynő, az örök lét honának úrnője, és egy újabb közismert felállás szer­vezi a játékot tovább: ők ketten küzdenek a szomorú királyfiért.

Zene, fények és sötét - a tehetséges, „célra szervezett” színészi játék mellett Kaposi László rendező ezekkel „operál”, a szó eredeti értelmében vett intenzív hatáskeltés érdekében. A já­ték sodró és lendületes, megrendítő és mulatságos - a gyerekkö­zönség szinte észrevétlenül találkozik a befogadói reakció sokfé­le változatával.

Noha - mert úgy nézem - a dramaturgiai munkától kezdve a ritmuson át a kellékek használatáig minden elemben tetten tudom érni azt a pedagógiai szándékot, amely az alkotókat vezérli, didakszisnak nyoma sincs a műben. Az majd az előadás után jön. Egyelőre - követve Szép Ernő meséjét - a királyfi elidőz röpke ezer évet az örök élet birodalmában, majd visszaindul a halandók közé. Az életbe.

Szünet - utána foglalkozás. Kaposi bevezetőjét követően - gondolom, lazításképpen - néhány tánclépést tanulnak meg a gyere­kek az előadásból, majd kisebb csoportokra osztva, a négy színész vezetésével dramaturgiai és szituációs játékokat játszanak.

„Elképzelem, hogy...”, „úgy csinálok, mintha...”, „mi lett volna, ha...”, „hogyan is történhetett” - ezekre keresnek közösen választ, kiragadnak egy-egy momentumot a darabból, és kiegészítik a saját fantáziájuk szerint.

Kétszer néztem végig egy-egy foglalkozást, de elsőre is ki­található: van bizonyos séma ezekben a fantázia-játékokban, hi­szen a gyerekek - bármily különbözőek is - ugyanabban a világban élnek. Gondolom, a színésztanárok találkoztak már azért meglepő fordulatokkal, s azokat is simán beépítették a közös játékba. (Kaposi odafigyel például arra, hogy van-e a gyerekek közt olyan, aki „igaziból” találkozott már a halál-élménnyel.)

Szóval a séma - a szocializáció egyik alapeleme. És ha szín­házról van szó, akkor a jelenet környezetén való töprengés, a konkrét történés kiegészítése - képpel, szöveggel, tevékenységgel - a befogadásra való szocializáció eszköze. Ez a nagyon fontos ebben a délelőttnyi produkcióban, és alighanem a Kerekasztal egész tevékenységében: nem színházat csinálni, hanem érteni, érezni és értelmezni tanulnak itt a gyerekek.

Kérdés persze, hogy a színházhoz még alig szokott közönség előtt a színháznak ez a „demitizálása” hogyan változtatja meg a gyerekek viszonyát magához az előadáshoz. Az az egyszerű tény, hogy aki néhány perccel korábban még királyfi volt, most pedig a nevüket tanulja és együtt játszik velük, csökkenti a „varázslat” erejét, konkrétabban az érzéki-érzelmi hatások tudati utórezgé­seit.

Gondolom, ezzel „számolnak” Kaposi Lászlóék akkor, amikor így építik fel ezeket a színházi délelőttöket. És nyilván azt „számolták ki”, hogy a színházi előadás megértéséhez, a nézővé neveléshez nyújtott segítség megéri ezt a valószínűleg átmeneti „érzéki” veszteséget. A befogadás taníthatósága számukra éppoly evidencia, mint az irodalomtanároknak az értve-olvasni tanítás szükségessége.

A második rész felszabadult játék, a gyerekek egyre aktívab­bak és felszabadultabbak, konkrét jelenetekben képzelik el a ki­rályfi által hátrahagyott királyi udvar életét, népét és ünnepeit - aztán az elkészült produkciókat bemutatják egymásnak.

Bár nem kötelező tantárgy oktatása folyik itt, és az atmosz­féra is kötetlenebb az iskolainál, mégis intenzíven tanulnak a gyerekek. A dráma- és színházpedagógia manapság nemcsak remek szakemberek és hivatott színházi személyek terrénuma, hanem meg­annyi kókler, bulista, a gyermekekben a kritikátlan fo­gyasztót megszálló dilettánsok kedvenc hakniterülete is. A jókon nincs áruvédjegy, a rosszakon nincs bélyeg. Legalább az előbbiig el kellene jutni - éppen a Kerekasztal és mások védelmében.

Van a színházi délelőttnek levezetése is: a rendező-pedagó­gus, Kaposi László ül a gyerekek elé a földre, és az előadásról beszélget velük, kérdéseikre válaszol. Ezt a dialógust talán jó volna közvetlenül a szünet után lefolytatni - tudom, több, pusz­tán pedagógiai érv is szól ellene -, mert az előadás utáni megé­rintettség, az ideális befogadói érzékenység bizonyosan szerte­foszlik a közös játék alatt.







A szomorú királyfi

Kerekasztal Színházi Nevelési Központ

 

Szöveg: Szép Ernő

Báb: Balaskó Attila, Szabó Zsuzsa

Rendező: Kaposi László

Szereplők: Egervári György, Lukács Gabriella, Nyári Arnold, Takáts Rita

08. 08. 4. | Nyomtatás |