Megszólítani a gyerekeket

Beszélgetés Lipták Ildikóval

Ha arról kérdezik, mi a foglalkozása, a színész-drámatanár kifejezést használja, annak ellenére, hogy semmiféle hivatalos színészvizsgát nem tett. Viszont a munkájának egy része gyermekeknek szóló színjátszás.

Csépe Kriszta


- Hogyan kerültél kapcsolatba a színjátszással?

- A színjátszást Kaposi Lászlónál kezdtem általános iskola ötödik osztályában. Egy szavalóversenyen találkoztunk, és meghívott az egyik csoportjába, ami a Versmondó Stúdió névre hallgatott. A véletlen művének tulajdonítom, hogy ma is itt vagyok, mert egy körülbelül kétéves kihagyás után a testvérem helyett mentem el a diákszínpad próbájára. Ennek több mint tíz éve.

- Hogyan fogadtad tizenévesként a kőszínházi nyelvezettől eltérő stílust első komoly színházi előadásotokban, A lovagsereg énekében?

- Ez az előadás számomra az első - tudatosan vállalt- jóízű színházi kísérlet volt. Korom és hiányos színházi műveltségem miatt addig nem láttam olyan produkciókat, amelyek ehhez hasonló formanyelven szólaltak volna meg. Magunkra zártuk egy vidéki művelődési ház ajtaját, és végre úgy dolgoztunk, hogy semmi mással nem foglalkoztunk, csak a darabbal. Úgy éreztük, sikerült újjáélesztenünk valamit, amit már elfeledtek. Az előadást annak ellenére nagyon szerettem, hogy nem éreztem magam jó színésznek benne. Amatőr múltunkból egyébként is kevés olyan emléket őrzök, amikor jó színjátszónak véltem magam. Ma sem igazán, de a hétköznapokban érdekes módon segít, biztonságot ad, hogy nem műkedvelő színjátszást folytatunk, hanem ez a munkám.

- Megváltozott az előadásaitok stílusa, amióta a közönségetek elsősorban gyerekekből áll?

- Nem. Szem előtt kell tartanunk, milyen foglalkozásba illesztjük az előadásokat, de nem az vezérli a színházi munkát, hogy felnőtt vagy gyerekelőadást hozzunk létre. Nem az a fontos elsősorban, hogy kit akarunk megszólítani az előadással, talán inkább az a lényeg, hogy meg akarjunk szólítani őket...

- A gyerekekre gyakorolt hatást le tudjátok mérni?

- Hivatalos hatásvizsgálat nincs a gyerekszínházi területen. Ennek talán az is az oka, hogy nincs mit vizsgálni. Sajnos számunkra is csak az elsődleges visszajelzések mutatnak valamit: látjuk hogyan jönnek be és mennek ki a gyerekek. Amikor először jön hozzánk egy csoport, sokszor fedezünk fel bennük a színházzal szemben ellenállást. Hamar észreveszik azonban, hogy nem gügyögünk nekik, nem hívjuk fel őket statisztálni a színpadra (ahogyan időnként szokás „bevonni” a gyereknézőt), valóban érdekel a véleményük, számítunk a közös munkában a segítségükre. A foglalkozás végén a gyerektől hallunk olyanokat, hogy „Nem tudtam, hogy ez ilyen jó nekem, meg még nem volt kedvem eljönni; amikor innen elmegyünk, mindig jobban összerázódik az osztály, jobb lesz a közösség!” stb. Ezek a visszajelzések persze jól esnek, de az, hogy mi játszódik le a gyerekekben a játék után, a pedagógusok tudnák igazán megállapítani. Biztos, hogy van olyan helyzet, amikor nem zárul le egy folyamat és a gyerekekben tovább folytatódik, ami itt elkezdődött.

- A gyerekeket sokféle hatás éri. Milyen helyet foglalhatnak el a TIE-foglalkozások az életükben?

- A gyerekek szeretik azt a kettős színházi élményt, amit mi tudunk nyújtani nekik: az előadásokat vagy a foglalkozást összefűző jeleneteket és a közös színházi játékot - együtt. A megjelenítés módjában és a problémamegoldó kísérleteikben jól meg lehet figyelni, mennyire állnak pozitív vagy negatív hatások alatt. Azt hiszem, a gyerekek számára vagyunk csak igazán alternatív színház: a nálunk látott és így általuk is alkalmazott formanyelv, módszer újszerű, de követhető és vonzó számukra. Lehet, hogy lesz közöttük utánpótlás... Több olyan gyerekről tudok, aki a szobájában egy nagy dobozban őrzi és gyűjti a kerekasztalos relikviákat: velünk vagy rólunk készült riportokat, kerekasztalos foglalkozásokon - közösen - alkotott írásokat, gyertyacsonkot stb.

- Milyen irányba lehet a TIE-ból továbblépni? Lesz következő lépcsőfok az életedben?

- Remélem lesz. Szerencsére nem vagyok olyan koravén, hogy bármivel is készen lennék. Itt két út találkozik: a színház és a drámapedagógia. Ha választani kellene, mert azt mondanák, hogy mostantól csak az egyiket csinálhatom, nem tudom, mit tennék. Nehezen tudnék kizárólag színészként megfelelni, rendezői ambícióim sincsenek - egyelőre. Talán a gyerekkel való munkát választanám, és igyekeznék nem megfeledkezni arról, hogy mit tanultam a színházi nevelés kapcsán.

- Jelenleg te vagy a társulat vezetője, a Kerekasztal hivatalos elnöke.

- A társulatot a Laci vezeti - ő a művészeti vezető. Én az egyesület elnöke vagyok: ez adminisztratív és pénzügyi felelősséget jelent. Nem vagyok túl rossz szervező, ez nem esik nehezemre. Laci azt akarta, hogy észrevegyük, már nem vagyunk gyerekek, meg kell tanulnunk, milyen egy társulatot életben tartani. Ez is az utódnevelési programjához tartozik. Azt viszont be kell látnunk, hogy a Kerekasztal - Kaposi László. Ha ő hipp-hopp abbahagyná a munkáját, a Kerekasztal lehet, hogy megszűnne. Ha minden színész-drámatanárt lecserélne, a Kerekasztal tovább működne.
08. 08. 4. | Nyomtatás |