Régi Shakespeare és új Shakespeare

Kerekasztal Színházi Társulás: Lear király

A Kerekasztal Színházi Társulás tizenegy játszó személlyel adja elő Shakespeare Lear-királyát két emelvény, két lépcső, egy szék, néhány egyszerű kellék és különböző bábok segítségével. A színészek, mintha csak szerepjátszó szakmunkások volnának, egyenszürke színpadi munkaruhát viselnek, amelyet néhány vonása alapján akár XII. századi udvari viseletnek is nézhetnénk. Az előadás nem törekszik a dráma cselekményének, értelmének radikális átalakítására, sőt azt mondhatjuk, fő vonulatában teljesen hagyományos szövegközpontú Shakespeare-adaptációt látunk, melyet a bábok felhasználása vezet a kifejezés új útjai felé.
A színpadképek a két dobogó és a hozzájuk kapcsolódó lépcsők variálásával váltakoznak. Ezek alkotják a palota helyszíneit: ha kell, asztalnak használják őket, a lépcsőből lesz Kent kalodája, az egyik dobogóból pedig a tönkretett Lear barlangja. Az egyszerű elemeket meglepő változatossággal rendezik el a színen, és a konkrét utalások mellett ezek jelzik itt-ott a cselekmény alapmotívumait is: a kettéosztott birodalmat, az alá-fölérendeltségi viszonyokat. A színváltozásokat kísérő zene a mai tipikus Shakespeare-zenék közé tartozik. Jól ismerjük ezt a reneszánsz dallamokon alapuló baljós hangulatú elektromos zenét.
Joób Sándor

A tizenegy színész miatt néhol óhatatlanul szükség van szerepkettőzésekre. Mivel a Lear király cselekménye amúgy is elég bonyodalmas, ezek kisebb zökkenőket okoznak a történések megértésében. Ezt még az is tetőzi, hogy a színpadi egyenruha miatt az elején alig lehet azonosítani a különböző szerepekben megjelenő színészeket. Az egyik jelenetben Cornwallt játszó színész a következő színben már mint Lear udvaronca jelenik - statisztaként. Az sem érthető az elején, hogy az amúgy pozitív szerepet játszó frank király, Cordélia kérőjének bábját miért pont az egy jelenettel előbb még a rókalelkű nővért alakító Lipták Ildikó mozgatja. A néző először hajlamos ebben valamiféle koncepciót vagy értelmezést látni, de hamar kiderül, hogy a szerepkettőzéseket a legtöbb esetben nem valami különleges dramaturgiai logika irányítja. A fő szempont az, hogy ki ér rá, kinek nincsen szövege éppen a színpadon. Elég hosszú idő telik el, mire a néző előtt is világossá válik, hogy a szerepkettőzések nagy része csupán a rendelkezésre álló színészgárda korlátozott számával van összefüggésben. Persze tudjuk, a játék lényege éppen az, hogy valaki egyszer ennek, másszor annak a bőrében-személyiségében jelenjen meg a színen, itt azonban ez túl sokszor és túl sokféleképpen történik meg - a néző rovására, akiről azért színházban nem illik megfeledkezni.
Dramaturgiai indokoltság egyedül Cordélia és a Bolond alakjának összefűzésébeen fedezhető fel (mindkettőt Scholtz Anna játssza). Lear kitagadott lánya így Bolondként továbbra is apja mellett marad, mint a szeretett gyermeket helyettesítő képmás. A megtébolyodni látszó Lear egyedül vele hajlandó társalogni, tőle kér és fogad el tanácsot, így a Bolond figuráját ebben a felfogásban a király vívódó lelkiismeretének kivetítéseként is értelmezhetjük.
A Kerekasztal Lear-előadásának a hagyományos adaptációtól eltérő vonása az, hogy a nagyobb színpadi akciókat - kardozásokat, csetepatékat - marionettbábokkal valósítják meg. A helyzeteket a színészek viszik el a verbális összecsapások forrpontjáig, a harcot azonban már a bábok vívják meg. Ez a megoldás több szempontból is kiszélesíti a szituációk értelmezési és kifejezési lehetőségeit. A vékony hangon sipítozó, egymást püfölő bábok nevetségessé teszik a gyilkos helyzeteket, s ezzel az iróniával utalnak a hagyományban kialakult „véreskezű Shakespeare”- képre. A marionettek komikus szerepeltetése illeszkedik a Shakespeare darabok ismert utóéletéhez, amikor a híres történetek bábjáték formájában kerültek a széles közönség elé a vásárokon, parodisztikus, tiszteletlen formában. A bábok használatával leginkább a klasszikus drámai helyzetek értelmezését lehetne kiszélesíteni, a marionettek viaskodása közben ugyanis szabadon mozog a két korábban beszélő színész. Nem világos, hogy mozgásukkal mit is képviselnek a kardozások közben.
A bábok alkalmazása az előadásban leginkább test és lélek kapcsolatának felbontására alkalmas, s ezáltal hozhat új kifejezési lehetőségeket a Shakespeare-előadások számára. A Kerekasztal egész előadása inkább ötleteket, új utakat felmutató kísérletnek tűnik, amelyhez egyszer talán a „hivatalos” színház is veszi magának a bátorságot. A Kerekasztal társulata leginkább a hagyományos színjátszás terén mutat fel gyengeséget. Mészöly Dezső bonyolult shakespeare-i szövegét ugyanis alig sikerül a nézők felé közvetíteni. A szövegmondás mögül általában hiányzik az értelmező hozzáállás, csak az indulatok szűk skáláját eleveníti fel egy-egy megszólaló. A lépten-nyomon előforduló rossz hangsúlyok, a sztereotip üvöltések, suttogások, az indokolatlan gyorsítások-lassítások a legrosszabb és legelavultabb Shakespeare-színjátszást idézik. Az előadás felemásságát éppen az okozza, hogy a formai kísérletek mellett a továbbra is döntően szövegre alapozó feldolgozásban ez a verbális gerinc nem tölti be feladatát kellő súllyal. Annak nyomait pedig nem fedezhetjük fel, hogy ez a gyengeség szándékoltan az értelmezés részét képezné. Ebben a tekintetben tehát a Kerekasztal Lear királya nem paródia, csak lelkes amatőrizmus.



Rendezte: Kaposi László
Zene: Lukács László, Bezeczky Erzsébet
Bábok: Szabó Zsuzsa, Somogyi Kati
Szereplők: Szabó Attyla, Romankovics Edit, Lipták Ildikó, Takács Gábor, Egervári György, Gyombolai Gábor, Sereglei András, Pecsovszky Tamás, Nyári Arnold, Scholtz Anna, Bethlenfalfy Ádám
08. 08. 4. | Nyomtatás |