Visszahozni a pillanatokat

Beszélgetés Lukács Gabriellával

Tizenhét évesen került az Arvisura Színházhoz. Két év stúdiómunka után, miközben felvételizett két ízben is a Színművészeti Főiskolára, ösztöndíjas lett (állandó fizetést kapott), ezzel elkötelezte magát a társulatnak. Hét év közös munka után megvált a társulattól, és a Kerekasztal színész-drámatanára lett.
Csépe Kriszta


- Véleményed szerint a tizennyolc éve fennálló Arvisura mivel vívta ki vezető szerepét az alternatív társulatok között?
- Azzal, hogy repertoárt alakított ki, és rendszeresen játssza akár évekig is azokat az előadásokat, amelyek telt házzal mennek, állandó közönséget biztosít magának. A Mester és Margaritára, a Piszkos Fredre nem lehet bejutni, viszont érdeklődés hiányában például a Hamletet le kellett venni a műsorról. A Szkénében játszunk, amely befogadó színházként él egy réteg tudatában. Ha nem keltik hírét az előadásnak, ez a réteg hamar elfogy.
- Hét évet töltöttél el ugyanabban a közösségben, felnőtté válásod idejét. Mégis úgy döntöttél, megválsz a csapattól.
- Négy-öt évig igazán jól éreztem magam. Szinte minden előadásban játszottam. Azután egyre kevesebb lett a bemutatók száma, nem kaphatott mindenki újabb és újabb szerepeket. Belegondoltam, mi lesz velem az Arvisuránál tíz év múlva. Meg kellett várnom mindenféle belső-külső siettetés nélkül, hogy megérjen a helyzet a továbblépésre. Ez a bizonyos pillanat tavaly áprilisban jött el, amikor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a társulat vezetője sem számít rám olyan mértékben, mint azelőtt. Úgy éreztem, ki kell mozdulnom a már megszokottá vált közegből: új társaságot akartam megismerni, új helyzetre vágytam.
- Nem féltél a bizonytalanságtól? Nem hiszem, hogy kapkodnának az alternatív színészek után.
- Egy hónapig fogalmam sem volt, mihez kezdek. Ez nagyon izgalmas helyzet: eddig nem ismert szabadság érzése és a félelem a jövőtől. Tavaly szeptemberben jelentkeztem Kaposi László drámapedagógia tanfolyamára, mivel régóta szerettem volna gyerekekkel dolgozni. Fesztiválokról már ismertem a kerekasztalosokat, és előfordult, hogy a két társulat tagjai cserélődtek egymással. Az alternatív színházak nagy családot alkotnak. Ők attól, hogy Gödöllőn működtek, kevésbé voltak porondon, pedig szakmailag nem voltak soha rosszabbak nálunk.
- Mennyibe kínált a Kerekasztal más jellegű munkát a megszokottnál?
- A hosszabb-rövidebb előadások mellett részt veszek a foglalkozásokban is. Az előbbit megszoktam, ismerem. A gyerekekkel való kiscsoportos munka több nehézséget okoz. Figyelni kell rájuk, beépíteni ötleteiket a közös játékba. Minden foglalkozás beszámolóval ér véget, amikor a kiscsoportok bemutatják egymásnak az általuk elkészített jeleneteket. Ekkor vissza kell hozni azokat a pillanatokat, amelyeket a foglalkozás során sikerült megteremtenünk. Ez az összetett munka nagyfokú improvizációs készséget igényel. Sajnos az Arvisurában nem foglalkoztunk ennyire reális és hétköznapi helyzetekkel, ott elvontabb és szélsőségesebb állapotokat kerestünk.
- Nem lehet könnyű egyszerre színésznek, tanárnak, játszótársnak lenned.
- Valóban, mert ha valaki a szerepben is tanárként viselkedik, nem születik meg az alakítás mélysége. A játékból a reális szituációba való visszaváltozás a gyerekeknek okozhat több nehézséget. Ezen azzal segíthetünk, hogy pontosan megfogalmazzuk, mikor mit várunk el tőlük, mikor játszunk, mikor beszélgetünk. A gyors ráhangolódást a csoport által diktált tempóra, rendezőként, dramaturgként működni a színész és drámatanár szerep mellett - gyakorlat kérdése.
08. 08. 4. | Nyomtatás |