A magunk útján járni

Beszélgetés Takács Gáborra

Takács Gábor (1970) egy gyermekszínjátszó rendezői tanfolyamon találkozott Kaposi Lászlóval, majd csatlakozott a Kerekasztal társulatához. 1997 szeptemberében néhány társával együtt kivált az együttesből, és megalakította a Káva Kulturális Műhelyt.
- A mesterednek tekinted Kaposi Lászlót?
- Igen. Amit a színházi nevelésről, egyáltalán a színházról tudok, azt mind tőle tanultam.
- Tehát szakmai tudást kaptál tőle?
Hernádi Ákos

- A hatásának nyilvánvalóan vannak a személyiséget érintő, emberi összetevői is, de elsősorban valóban a szakmai mesteremnek tekintem őt.
- Te viszonylag későn kerültél kapcsolatba vele, de a kávások többsége gyerekkoruk óta vele dolgozott. Ők hogy gondolkodnak róla, a mesterüknek tartják?
- Biztos vagyok benne, hogy igen, bár azt nem tudhatom, hogy a személyes hatás és a szakmai viszony náluk mennyire válik szét.
- Nekem úgy tűnik, hogy a színházi nevelés elsősorban arra épít, hogy a színházi élmény és a személyes hatás ne váljon el egymástól. Olyan ez, mintha néhány órára a foglalkozásokra érkező gyerekek mestereivé válnátok: az iskola által közvetített racionális tudással szemben ti arra vállalkoztok, hogy személyes tudást közvetítsetek: a gyerekek élményeiből indultok ki, amit a játékban tapasztalatként tudatosíthatnak. Minderre szerintem a drámatanárokkal való személyes kapcsolat inspirálja leginkább a gyerekeket.
- Ez a viszony számomra is rettenetesen fontos. Azt szeretném, ha a gyerekek úgy mennének el a foglakozás után, hogy nem csak arra emlékezzenek, ami itt történt velük, hanem valahogy én is megmaradjak nekik. akkor vagyok elégedett, ha azt érzem, voltam rájuk valamilyen hatással. Ez talán azzal is összefügg, hogy nekem személy szerint rettenetesen hiányzik egy olyan ember, akihez úgy mehetek oda, mint a mesteremhez.
- A Kaposi nem ilyen?
- Már nem. Szakmailag még mindig támpontot, segítséget jelent számomra, bár egyre inkább úgy érzem, hogy mindazt, amit ő tud, én is megtudom csinálni, csak sokkal lassabban. Abban biztos vagyok, hogy azt a hihetetlen tempót, ahogyan ő dolgozik, én soha nem fogom utolérni. Emberileg azért nem tartom most már a mesteremnek, mert szerintem egy idő után már maga sem vállalta föl ezt a szerepet. Talán úgy érezte, hogy felnőtt emberekkel már nem igazán működhet ez a kapcsolat.
- Személyes lázadás volt, hogy a Káva tagjai elhagyták a mester műhelyét?
- Lehet, hogy valóban szabadulni akartunk attól az embertől, aki évekig szinte mindenben meghatározta a gondolkodásunkat. Bennem évekig érlelődött az elhatározás. A Laci mellett ugyanis folyamatosan azt éreztem, hogy képes is vagyok meg nem is az önállóságra. Ebből a szempontból ő borzasztóan ellentmondásosan működik: engedi is az embert a maga útján járni meg nem is. Ha fel akartunk volna ellen lázadni, akkor már előbb eljöttünk volna. Az azonban, ahogy a Káva létrejött, teljesen természetes folyamat volt: előbb a Kerekasztal szervezeti keretein belül működtünk, majd szervezetileg is önállósodtunk. Az elválás nem okozott egyikünknek sem különösebb megrázkódtatást: mindkét csoport nyugodtan tud tovább dolgozni.
- Mik az eddigi tapasztalataitok?
- Amit először akartunk a magunk számára bizonyítani, az sikerült: tudunk a Laci nélkül is előadásokat, foglalkozásokat készíteni. Beálltunk egy normális működésrendre. Szerintem most kell majd leülnünk és megbeszélnünk, hogy tulajdonképpen mit is akarunk mi öten egymástól. Egyáltalán mit is jelent számunkra a nevünkben is szereplő műhely szó. Végig kell gondolnunk azt, hogy miképp tudunk előrelépni a közös munkában, mert azt azért be kell látnunk, hogy eddig még semmi újat nem csináltunk.
- Úgy érzem, hogy a TIE-ban is fenyeget a rutin, ha a témaválasztás és a feldolgozásmód mindig ugyanazt a sémát követei: mitikus epikus anyagból indul ki, jelentős erkölcsi problémát jár körbe, amit rendszerint kibont a foglalkozás során. Az előadást többnyire a tablószerű térszervezés, az erős állapotokat közvetítő játékmód jellemzi.
- Azt gondolom, hogy ezt a formát is meg lehet újítani. Eddig azonban még nem kerestük elég intenzíven a továbblépés lehetőségeit. Egyáltalán nem biztos például, hogy epikus anyagból kell kiindulnunk. Lehet, hogy izgalmasabb, ha eleve drámai az alapanyag. Egyre inkább látszik az is, hogy mennyi minden nem fér bele a három órás foglalkozásba. Lehet, hogy egész napos együttléteket kellene törekednünk. Ekkor azonban nem lenne szabad 50-es, 100-as szériákat játszani. Könnyen lehet, hogy magának a foglalkozásnak a stílusán is változtatni kell.
- A Kaposi-iskolától való eltávolodást leginkább az utcaszínházi előadásotokon, a Take Five Csillán érzem. Használtok itt is mozgásszínházi elemeket és rituális gesztusokat, de a megszokottnál hangsúlyosabb, kidolgozottabb a produkció vizuális rétege. A furcsa szövegkollázsok bizarr beállításokban, pimasz gesztusok kíséretében hangoznak el. Ez ironikusabbá teszi a színészi játékokat is. Az előadás egyetlen jelenete emlékeztet, a TIE-módszerre: a figurákban tartott szereplők különféle válaszokat improvizálnak arról, hogy mit is tudnak az eltűnt Csilláról.
- Valóban nemcsak TIE-csoportként, hanem alternatív színházi együttesként is szeretnénk működni. A Take Five Csilla rendezőjével, Forgács Péterrel (aki most harmadéves a Székely-osztályban) továbbra is szeretnénk együttdolgozni. Nekünk borzasztóan fontos volt a közös munka. Nagyon sokféle véleményt hallottunk az előadásról. Voltak, akik régebbi munkáinkhoz viszonyították és értetlenkedve fogadták. Mások pedig épp az újszerűségét szerették. Számunkra is azért volt izgalmas, mert teljesen új helyzetekben próbálhattuk ki magunkat.
08. 08. 4. | Nyomtatás |