Színházi ajándékok

Schilling Árpáddal beszélget Perényi Balázs

- Mielőtt rendezni kezdtél, több alternatív színházi és „profi” rendezővel dolgoztál együtt. El tudnád mondani, mit csináltál az Alulról az Ibolyáig bemutatójáig?
- A Vérnásszal kezdődött.
- A Vérnász volt az első találkozásod a színházzal?
- Nem. Az első rendezői próbálkozásom egy önálló dramaturgiai munka volt. Vácon még gimnazistaként játszottam egy Soyinka-drámában. Bűn rossz előadás volt. Elvittük egy fesztiválra. Nagyon ciki volt, de engem elkezdett érdekelni. Hazamentem, és életemben először meghúztam egy darabot. Sőt, életemben először föl is cseréltem jeleneteket. Szerintem jobb lett, egyébként pocsék darab volt. Összegyűlt a csoport, hogy feloszlassuk magunkat, de én ezt nem tudtam, vittem a változatomat. Így kezdődött.
Perényi Balázs


„Ne nevess! Ne mosolyogj! Ne játssz!”

- Aztán több nyári diákszínjátszó táborban voltál.
- Voltam Gaál Erzsinél, Kerényi Miklós Gábornál, Várhidinél és végül jött Kaposi .
- Gaál Erzsinél kétszer is voltál, nem? Akkor szedte össze azt a társulatot, akikkel a József Attila Színház Aluljárójában dolgozott.
- Lehet, hogy kétszer voltam. Csak az egyikre emlékszem, amikor találkoztam veled, és elsírtam a bánatomat.
- Mi volt a gondod?
- Hogy hülyére vett az Erzsi. Van ez a furcsa színháza, ehhez keresett furcsa embereket, akik emellett nagyon tehetségesek is voltak. Én ezekhez képest nemcsak, hogy rutintalan voltam, hanem tehetségtelen is. Szarul csináltam. Nem voltak ötleteim, alapvetően nem tudtam az ő színházára reagálni. Ez borzasztóan frusztrált. Azok után, hogy láttam az előadásait, már tudom, hogy miért. Értem. Nekem nem ez a világom. Valószínűleg ő egy különös arcot keres, egy furcsa lényt egy néhol aberrált, néhol groteszk játékba. Én azt gondolom, hogy Gaál Erzsinek én túl érzelmes, túl emberi vagyok. Őt nem érdekli, hogy két ember egymásra nézzen, és egyszerűen mondjon egy-egy mondatot a másiknak. Sokkal fontosabb számára például az, hogy mozgássorokban, végrehajtott gesztusokban tudjanak gondolkodni. Ezt akkor értettem meg, amikor a Hajdu Szabival dolgoztam. Láttam, hogyan játszik a Szabi, és megértettem, miért tetszett ez az Erzsinek. Szabi például képtelen az egyszerű improvizációra. Képtelen volt tizenöt percig úgy koncentrálni egy emberre, hogy érdekelje és kíváncsi legyen rá. Vagy kitalálta a jelenetet, vagy mozgásban beszélte el.
- Mire használható az a koncentrációs technika, amit ott tanultál?
- Szövegtanulásra. Illetve, hogy a színész figyeljen a partnerére, de ez eléggé izzadtságszagú figyelem. Három ember összekapaszkodik, és borzasztóan figyelnek egymásra. Majd kiguvad a színész szeme, remeg a feje, és közben hihetetlen intenzíven mond mondatokat. Én meg majd meghalok az unalomtól. Számomra hiányzik a szellemesség. De akkor még úgy néztem őket, mint az isteneket.
- Ki tudta ezt a színészetet a legjobban?
- Szabi.
- Nem a Groszman ?
- Úgy gondolom, Groszmant Gaál Erzsi vitte félre, már színészileg. Groszman elképesztően tehetséges, energikus figura volt. Zseniális. Átütő humora volt, saját képére formálta a gyakorlatokat. Erzsi meg állandóan hajtogatta neki: „Ne nevess!”, „Ne mosolyogj!”, „Ne játssz!”
- Várhidinél történt veled valami.
- Erre nem bírok visszaemlékezni. Pontosabban: nincs mire. Ott is egy ilyen füttyfassz voltam. Neki is megvoltak a kedvencei. Nem érdekeltem.
- És a színház , amit csinált?
- Nagyon furcsa, de én ezt legtöbbször nem is tudtam. Szerintem egy színész képtelen megállapítani, hogy miről szól, amit csinál. Végiggondolom, hogy dolgoztam hat-hét rendezővel., meg nem tudnám mondani, milyen színházat csináltak. Csak később, amikor kívülről néztem őket.
- Két tábor közt meg helyet kerestél, ahol játszhatnál.
- Próbálkoztam. Volt a Harlekin. Az szörnyű volt, bár nem is annyira. Játszottunk egy Antigonét, ahol Kreón voltam. Játszottuk egy fesztiválon, Kaposi zsűrizte. Nagyon érdekes volt, mert azt az Antigonét csupa fekete ruhában játszottuk; tárgyakat, tereket jelenítettünk meg a testünkkel. Volt egy jelenet, amelyben keresztülmentem a színjátszók közt: ez volt az erdő. Nem tudom, ismerősek-e ezek a dolgok. Laci borzalmasan lehúzta az előadást. Rá fél évre elkezdtük csinálni a Lovagsereget, ahol ránk adta a fekete ruhát, és mezítláb kellett átmennem az „erdőn”. Ezt csak úgy zárójelben.

„Nagyon hősies srác, de színészileg...”

- Tehát jött Kaposi csoportja.
- A lovagsereg éneke meg az I. Erzsébet. Körülbelül két, két és fél évig tartott. Kilencvenegytől kilencvenháromig.
- Mennyire érzed fontosnak ezt a két évet.
- Először dolgoztam igazán komolyan. Másrészt Kaposi lehengerlő személyiség volt, akivel én szerencsésen kerültem össze. Nem voltam saját nevelése, ezért másként kezelt, mint a többieket. Velem már az elején sok mindent megbeszélt, így szeretett meg. Később, amikor a Kerekasztallal próbáltunk, „rendezői” feladatokat is rám bízott. Például, hogy hozzam olyan állapotba Szabó Attilát, hogy el tudja játszani a győztes csatából hazatérő Arthus királyt. Bementünk egy terembe őrjöngeni. Ez nagyon jó volt. Be is indult az Attila.
- Ebben a próbafolyamatban te is megőrültél egy kicsit.
- Még előtte Fóton, a táborban, ott őrültem meg. Volt egy lány, ¬ akinek egy évig udvaroltam. Szóval, ott összejöttem vele. Ráadásul a partnerem, akivel játszottam, szintén belém szeretett. Hihetetlen állapotba kerültem. Ez teljesen új volt. Két nő! Mellesleg a szerelem lovagja voltam a szerepem szerint. Bármit meg mertem volna csinálni. Volt egy jelenet, amelyben azt találtam ki, hogy Lancelot nekirohan a falnak, és összeesik. Kaposi meg hagyta. Tízszer-tizenötször nekimentem. Tele voltam foltokkal, rekedtre üvöltöttem magam. Zokogtam minden próbán. Persze mindez túlzás volt. Ha most látnám magamat, azt mondanám, nagyon hősies srác, de színészileg ebben nem volt semmi. Nagy energia volt, egyéb semmi.
- Hogy jöttél ki ebből a pörgésből?
- Nagyon egyszerűen. Egyrészt ez egyre inkább pózzá vált. Én voltam az őrült. Rohangáltam, földhöz vertem magam, megragadtam a többieket. Voltaképpen nem őrület volt ez, hanem szabadság. Kiadhattam magam. És ezt megköszönöm az istennek, hogy volt benne részem. Lacinak volt egy gyakorlata, amelyben egyenként mutatni kellett valamit, amit a többiek leutánoztak. Én súlyemelőt játszottam. Annyira intenzíven emeltem a semmit, hogy valószínűleg túllélegeztem magam. Elvesztettem az eszméletemet. De közben végig bennem volt - és ezt soha nem fogom elfelejteni -, hogy mentenem kell a helyzetet. Őrületes kontroll volt bennem. Kitaláltam, hogy ezt fogom eljátszani, és remegni kezdtem. Közben zuhantam a sötétbe. Utána kinyitottam a szemem, és mindenki ezt csinálta. (Mutatja) Remegtek. Én öntudatlan állapotban remegtem, ők pedig leutánozták. A megelőző évben volt az én nagy szerelmi Canossa-járásom. Elkezdtem inni, ami persze ilyen kamaszos alkoholizmus volt, de úgy éreztem, hogy nagyon a mélyén vagyok. Úgy gondoltam, tudok a szenvedésről, tudok az őrületről, tudok az önfeláldozásról. Mindenről tudok. Mindezt egy kiáltásba tudom sűríteni. Mindent kiadok, széthasítom magam. Ennyi. Ez tetszett a Lacinak, aki hihetetlen agyas emberként látott valakit fetrengeni. Végre. A többiek nagyon ügyes színjátszók voltak, színesek. Aztán jött valaki, aki úgy pörgött, mint egy mágus. Neki ezért semmit sem kell csinálnia, csak mintha benyomna egy gombot. Szerette volna, ha ezt át tudom adni a többieknek.
- Mennyire köszönhetted ezt a felszabadulást Kaposi Laci tréningjének?
- Laci adott egy főszerepet, amelyben sokat voltam a színpadon, sokat őrjönghettem. Közben persze rengeteget beszélgettünk, és a beszélgetéseink túlmutattak ezen az állapoton. Ez a vezető hely megmaradt egy kicsit az I. Erzsébetnél is.

„A színész, ugyanolyan komolyan veszi, mint a rendező”

- Színészként az I. Erzsébet újat hozott, sokkal játékosabb volt.
- Igen. Bacon más volt. Életemben először csinálhattam színes, vicces dolgokat.
- Ez egy érzékeny, homoszexuális figura.
- Ha ma csinálnám, sokkal színesebb, érzékenyebb lenne. Akkor már volt az Arvisura, és kezdtem tudatosan készülni a szerepeimre. Gondosan bekészítettem a kellékeimet, ráhangolódtam a játékra.
- Rendezéstechnikailag mit tanultál a Lacitól?
- Kiadott jeleneteket, hogy a színészek csinálják meg. Ezt átvettem. Nagyon jó volt, hogy erőskezű rendező volt, akinek volt egy koncepciója, és végig is vitte. Teret szervezni tanított. Leginkább mégis az volt fontos, ahogy az embereket fanatizálta, és a társulatot összetartotta.
- Ellestél tőle trükköket, amivel hatni tudott az emberekre?
- Nem. Egyetlen ember van, akiről azt gondolom, hogy ellestem tőle ilyen trükköket: Ascher Tamás. Tőle egy az egyben. Egyet tanultam a Lacitól, de azt ellenpéldaként. Soha nem szerettem, ahogy le tudta baszni a színészeit. Ugyanis én azt gondolom, hogy egy színész, ha játszik, és igazán színésznek tekinti magát, ugyanolyan komolyan veszi az előadást, mint a rendező. Élete-halála. Játszik, ahogy tud. Ha elront valamit, azt nem direkt csinálja. Ezért nem lehet őt lebaszni. Meg lehet mondani neki, hogy ez így nem jó.
- Miért lehet leszúrni egy színészt?
- Ha nem csinálja, ha lusta, ha trehány, ha nem figyel a másikra.
- És te megteszed?
- Ha lassan eljutok odáig, igen. Ez egy erő, ami valakinél született erő. Vagy arrogancia. Képes rá, mert nem érdekli. Nekem meg kell érte küzdenem. Laci született intelligenciájából, távolságtartásából eredően volt arrogáns.
- Belőled kiváltott eredményt, ha bántottak?
- Igen, mert én sportolóként csinálom a színházat, sokáig eveztem versenyszerűen. Ha legyőztek, úgy éreztem, hogy még jobbnak kell lennem. De egy színész nem ilyen. Azt mondhatja: „Nekem ez a művészetem, és ha ez ennyit ér, akkor nem érdemes csinálnom.” A rendező dühkitörésének tényleg van ereje, de csak ha jó helyen van. Akkor tovább lendítheti a dolgot.
- Hogyan ért véget a közös munkátok a Lacival?
- Egyszerűen abbamaradt az I.Erzsébet. Még csak nem is miattam, egyszerűen nem lehetett egyeztetni. A Laci hagyta abba, dühből. Én meg mondtam, hogy akkor megyek az Arvisurába. Persze lehet, hogy mehettem volna a TIE-ba, de nekem az nem volt pálya. Nem érdekelt.

„Egy legenda halála”

- Akkor jött az arvisurás korszak.
- Egy ideig stúdióztam, majd bekerültem a Suryakantába, aztán jött a Szávitri, majd a Hamlet. Legvégül beugrottam a Mester és Margaritába.
- Hatott rád Somogyi István személyisége, színháza?
- Az egy nagy kaland volt... Arvisura... Egy legenda halála. Megnéztem a Magyar Elektrát lehengerelt, a Mester és Margarita szintén, a Szentivánéji álom nagyon tetszett. Aztán kiderült, hogy ezek öt-hat évvel ezelőtt készültek. Megnéztem a Piszkos Fredet, és röhögtem mint tag. Beugrottam a Suryakantába, azt gondoltam, hogy ez (mutatja a zászlók lengetését, ami az előadás jellemző jegye volt) valami vicc, aztán jött a Szávitri , és kiderült, hogy nem vicc, ez már valóság. Közben észrevettem, hogy a Somogyi-féle gyakorlatoknál, amit én iszonyú lelkesen csináltam, a háttérben röhögnek. Hogy párba kerülök egy öreggel, aki mímel.
- Mi taszított leginkább az Arvisurában?
- Kaposinál is voltak dumák a háttérben, de mindenki tisztelte. Mindenki megcsinált mindent, amit mondott. Somogyit senki nem tisztelte már. Egy különös ember - aki nem véletlenül hozott létre három jelentős előadást egymás után - szerepelt le. Pedig igenis tudott valamit, még akkor is, ha a rendezés legfontosabb oldalát, a színészek instruálását, nem értette. De kitalálni valamit, és végigcsinálni: ezt tudta. Szóval nem tetszett, hogy valakit a háta mögött kiröhögnek, és hogy ez az ember ezt nem veszi észre. Nem kezeli. Nem hall meg dolgokat. Istvánt elárulta a társulat, mindenki érezte, hogy rossz irányba megy, mégsem beszélt vele senki. Csak a háta mögött mondták.

„Várj még egy kicsit, akkor beszélhetünk”

- Mi szakított ki az Arvisurából?
- Volt egy helyzet, amikor azt mondtam, hogy én végeztem ezzel az emberrel. A Hamlet-próbák alatt volt egy ötletem, és elmondtam. Rám nézett és azt mondta: „Süsükém! Nagyon örülök, hogy ilyen lelkes vagy, de te még friss ember vagy itt. Én azt gondolom, hogy várjál még egy kicsit! Akkor majd beszélhetünk.” Így. Gyógyító szándékkal mondtam, és így reagált. Akkor tudtam, hogy nincs kedvem öreg emberré válni itt.
- Használsz ott látott gyakorlatokat?
- Biztos, de ezeket én mind átalakítottam. Vannak olyanok, például az állatgyakorlatok, amelyekkel nem mernék emberek elé állni. Képzeld el: megy a dob. Legyél béka. (Játszik, dobol) Békából beszélsz. Hamlet monológot - anélkül , hogy mondatról mondatra végigelemeztük volna -, ahogy a béka mondja. Ez őrültség. Nem pont a béka, lehet szamár is, csacsi. Az már Székelynek a nagyon erős hatása, hogy azt gondolom, lehetetlenség egy drámai szöveget csak így, elemzés nélkül bedobni egy gyakorlatba. Egy igazi színész ezt nem is engedi meg. Ráadásul Somogyi minden gyakorlatot csukott szemmel csináltatott.
- Te csinálsz csukott szemmel gyakorlatokat?
- Nem.
- Mennyire kellett komolyan vennetek Somogyi szakrális világlátását? Hinnetek kellett a sámánizmusban?
- Én nagyon sok mindent elhittem, hisz játszhattam. Istvánnak iszonyatosan nagy aurája volt. Egy ideig mindenkit le tudott nyűgözni, és valóban kibontja a személyiségét. Főleg ezeket a kiszolgáltatott fiatal embereket, akik játszani szeretnének. Én is elhittem. Tűzön jártam. Nagyon jó volt, elsőnek akartam menni. Háromszor voltam gőzkunyhóban, de soha nem bírtam végigülni. Szégyelltem magam, hogy ezért nem lesz belőlem jó színész. Aztán észrevettem, hogy mintha éppen azok lennének a legizgalmasabb színészek, akik nem csinálják ezt komolyan. Mintha Somogyi maga is ezekre az emberekre építené a színházát.

„Több, mint az erő színháza”

- Hogyan váltottál?
- 93-ban elmentem Zalaszentgrótra táborba Ascher Tamáshoz. Ő leült, elővette a Cseresznyéskertet. Három órán keresztül elemezte, én írtam végig. Azt éreztem, hogy itt komoly színházi erők vannak. Elejétől végéig lát egy darabot, gondolkodik benne. Igazán nem nagyon rendezett minket, hanem csak engedte, hogy a dolgok történjenek. Mégis tudott egy-két olyan dolgot mondani, amitől azt éreztem, hogy ez több, mint a Somogyi-féle erő- vagy állapotszínház. Nagyon jó társaság jött össze, rengetegen vannak közülük most a főiskolán: Kovács Eszter, Gryllus Dorka, Rába Roland, Mudruczó Kornél, Elek Feri. Ott volt Szani, Yvette . Nagy-nagy találkozások voltak. Ott kaptam az első biztatást is. Egy jelenetet próbáltunk önállóan, és elkezdtem Szanit instruálni. Megpróbáltam rávenni, hogy be tudjon lépni a színpadra. Elindult bennem, hogy egy megoldhatatlannak tűnő helyzetre megoldást keressek. Ascher meg időközben beült hátra. Amikor vége volt a jelenetnek, odajött hozzám, és azt mondta: rendezzél. Ennyit. Lendületet adott. Ha ő nincs, nem tudom mitől kezdtem volna el rendezni.

„Ideális állapotban találkoztam a színházzal”

- Rögtön lehetőséget kaptál, rendezhettél.
- Megcsinálhattam a Vérnászt, ami egy az egyben leképezte az akkori helyzetemet. Szakall Judit hívott a Marczibányi térre, a csoportjához, hogy rendezzek. valamit. Lehetett elemezgetni, lehetett másféle színházat csinálni. Fiatalok voltak a csoport tagjai, tele energiával, idejük is volt még akkor. Mindent elhittek, közösen játszottunk, terem is volt, és ami nagyon kellett, azt meg is vehettük. Ideális állapotban találkozhatttam a színházzal, azzal, ami számomra a legfontosabb benne, hogy felelőséget kell vállalni másokért. Ez nekem nagyon feküdt.
- Miért hasonlított a Vérnász formanyelve a Somogyi-féle színházhoz?
Én arra azóta is úgy emlékszem, hogy a legjobb rendezésem volt. Ez így félreérthető: a legjobb hangulatú munka volt, amiben részt vettem. Nagyon jó volt csinálni. Találkozás volt. Úgy éreztem, jót mondok a színészeknek, ők jól csinálják, és a néző jól reagál. Olyan fantasztikus dolog volt, amit színészként nem élhettem meg. Hogy hasonlított a Somogyihoz. Igen, például élőzene volt. Úgy lopunk egymástól, ahogy Somogyi lopta a Szentivánéji hintáját Brooktól. Ez nem tudatos. Az a lényeges, hogy érvényessé válik-e a lopás. A Vérnászban érvényes volt a zene, a magyar elektrás tér, érvényes volt a színészek önálló munkája (Kaposi). Erősebb volt a Somogyi-hatás, hiszen Lacinak nagy élményei voltak az Arvisurás előadások. A Lovagseregben sok minden eleve arvisurás volt. Gondoljunk csak a mozgásszínházi elemek használatára.

„Megújult minden, és szabaddá vált”

- A Vérnász és a Cocteau rendezése között játszottál Tóth Miklósnál .
- Az nagyon jó volt. Nagyon jó színészi munka. Tőle lestem el azt azokat az improvizációs formákat, amelyeket a mai napig használok. Ez nekem fölszabadító volt. Megújult minden, és szabaddá vált. Sajnálom, hogy rosszul lett vége.
- Miért?
- Kazincbarcikán tudtam meg, hogy nem játszunk a fesztiválon, személyes okokból.
- Közben dolgoztál az Egyetenmi Színpadon is a Figaróban.
- Az Egyetemi Színpadon játszottak, ezért azt gondoltam, hogy ez valami komoly társulat, ide be kell kerülni. Végigcsináltuk, de hát borzasztó volt. Hülyeségeket csináltunk Józsa Istvánnal . Misi (Szabados) belevetette magát, én megpróbáltam valami ironikus eltartást a figurával. Ez működött. Ascher azt mondta, hogy ez az eltartás tette valamiért érdekessé a játékot.

„Színházrendező mint olyan”

- Közben volt a két szereplős játékotok Horgas Ádámmal .
- Igen, és azt jó munkának éreztem: együtt játszottunk. Kísérleteztünk. Ezért hívott a Fernutti cirkuszba, de én ott elváltam tőle örökre. Horgas átment a Pinceszínházba, és felszedett magára egy olyan pózt, hogy a színházrendező mint olyan. Úgy kezdődött, hogy odaadta a szöveget, és felmentünk a lakására. A lakására! Nem lehet színházat csinálni egy lakásban. Mondatonként kellett mondani a szöveget, ő meg elkezdte rendezni. Ilyen mondatokat: „Hogy vagy John?” Átéléssel. Aztán behunyt szemmel. Majd öt másodperc szünetet tartva a mondatok közt. Aztán jött maga a munka. Elkezdett rendelkező próbát tartani a Szkénében. De így: „Jöttök be jobbról, lépés, ballal lépsz.” (feláll és mutatja)
- Túlzol.
- Abszolút így volt. Azt mondta, hogy ez egy bevonulás lesz zenére, de még nincs zene. „Jöttök be. Lassan. Most hátranézel. Meglököd őt. Igen. És most összenevettek.” Ötször-hatszor kellett ezt megismételni. Mi a Deák Tamással elkezdtünk improvizálni. Rögtön ránk szólt: „Mit csináltok ott?” „Játszunk”- mondtuk. „Nem játszotok, hülyéskedtek.” A végén pedig: „odavágjak egy széket, baszd meg?” Húha. Próba végén beszéltem vele, hogy ez így nem jó. Mindent beállít, meg se nézzük, milyen lehetne még. „Meg kell csinálni jól”-¬ és elment. Második próba, ugyanez. Mondtam, hogy én nem csinálom. „Jó, szóval nem akarod csinálni”- és elment. Én, ha odajön hozzám egy színész, hogy nem tud velem dolgozni, legalább beülök vele egy sörre, és megkérdezem, hogy miért.

„Önmagunkat játsszuk már évek óta, viccesek vagyunk”

- Létrejött az előadás?
- Igen. Játszották vagy kétszer. De az egész alternatív átlag elkeserítő. Rengetegen vannak, akik azt hiszik, hogy nekik színházat kell csinálni. Harmincnyolc évesen is azt gondolják, hogy most majd beindul. Ez tragédia, pedig lehet, hogy az élet más területén sikeresek lehetnének. Közben önmaguk unalmas világát pörgetve csinálnak dilettáns előadásokat. Dilettáns hülyéskedések egymásnak, önmagunkat játsszuk már évek óta, viccesek vagyunk. Értéktelen. Éppen, hogy össze nem ütközünk a színpadon. Felrúgunk minden szabályt, és nem adunk helyette semmit. Legalapvetőbb, amit Székelytől tanultam, hogy van egy szint, ami alá nem szabad menni. Nincs értelme. A Toronykút ez alatt a szint alatt volt, ezért hagytuk abba. Pedig a Toronykutat bőven lehetett volna játszani, eljött volna az a tizenkét néző, aki az ilyen előadásokat megnézi.
- Mit jelent neked a főiskola?

„Esélyed van”

- Egy alapvető különbség van az alternatív létezés és a főiskola között: itt helyzetbe tudsz kerülni. Esélyed van a pályán maradásra. Ha tehetséges vagy (de sokszor az is elegendő, ha elég ügyesen csinálod meg magad), elteheted magad egy helyre, ahol dolgozni tudsz.
- Ez ugye nem csak a karrierre vonatkozik.
- Nem. Találkozhatsz rendezőkkel, színészekkel, beszélhetsz velük. Egy vizsgámat több szakmai ember látta, mint az összes krétakörös előadást.
- Mitől vált számodra mesterré Székely Gábor?
- Azt éreztem, hogy ez az ember azt csinálja, amit mond. Belehal a rendezéseibe. Munkájában megkérdőjelezhetetlen, egyenes és egyértelmű. Tisztelem a tudásáért, az egyenességéért és a mániájáért.
- Mi ez a mánia?
- Maga a színház. Én még nem láttam ilyen embert.
- Pedig eddig is „mániás” emberekről beszéltél.
- Nem, ilyet még nem láttam.

„Székely filmje”

- Mit érzel a legjellegzetesebbnek Székely Gábor rendezéseiben?
- Van egy filmje. Elejétől a végéig ezt nézi, miközben rendez. Ő azt akarja a színpadon látni, ami ezen a filmen van., és ezt végig is veri. Az ő kezei közül nem szabadulhatsz úgy, hogy ne azt csináld, amit ő akar. Őrületbe kerget mindenkit., iszonyú feszültséget tud teremteni a színészekben. Folyamatosan beszél, minden mondatot újra megismételtet. (Játszik) „Nem jó! Még egyszer! Még egyszer! Nem jó! Ide állj! Nyomja! Mert mennyi minden van benne.... ez kevés...Közhelyes.... Általános....Nem szenvedsz... Nem elég... Széttépi, neki esik...” Az agya szétrobban. Belekerget egy olyan állapotba, amikor már nincs időd gondolkodni.
- Mennyire más, ahogy te dolgozol? Mennyiben gondolkodsz másként a színházról?
- Én azt gondolom, hogy a nézőt az érdekli, hogy milyen az az ember, aki játszik. Azzal a kíváncsisággal ülnek be, hátha látnak, megleshetnek valakit. Nekem az apróságok, az oldott játékok fontosabbak, az esetlegességek. De megmaradtak a Somogyi-féle képek vagy a Kaposi-féle groteszk játékosság. Székelynél kimarad minden, ami nem az ő filmje. Nem is róla van szó, hanem erről a filmről. Közben pedig iszonyatosan élvezi azt az oldottságot, ahogy én dolgozom. Röhögünk, és együtt röhög velünk, elmegy négy-öt poén: „Tanár úr nem áll be?” Nagyon érdekes Székellyel találkozni, és látni, hogy tud ő nevetni. Van humora, van benne emberi. Utána viszont félrehív: „Na jó, félre a tréfával, Árpád.”
- Fontosakat mond.
- Végig kell csinálni. Hat rám. Elkezdtem hinni az apró, kicsi mozdulatokban, ezek szervezettségében. Székely hatása, hogy mindennek két oldala van. Mindenkinek igaza van, és igazolható. A rendezőnek mindenkit egyaránt kell képviselnie. István (Somogyi) egyértelműen megnevezett rosszakat. A világ ennél, úgy gondolom, bonyolultabb. Az előadásnak ezt a bonyolult hálót kell megrajzolnia.
- Össze tudod foglalni volt és jelenlegi mestereid hatását egy-egy mondatban?
- Lacinál volt egy játékosság, megismertem, hogy milyen együtt játszani, együtt létezni egy csoportban. Istvánnál rájött erre egy nagyon erős állapot, ami természetesen egyszínűséget, színtelenséget okoz. Ascher megajándékozott egy olyan érzéssel, hogy milyen bájos maga az ember, milyen fantasztikusan sokszínű a világ. Székelynél megéreztem, hogy ezek az emberek nemcsak szépek, hanem mélyek is, és mindegyik velőből szenved.
- Meg tudnád mondani, melyek voltak azok a színházi előadások, amelyek a legnagyobb hatással voltak rád?
- Pontosan tudom. A Gaydeámus, amelynél letaglózott a közös játék. A Magyar Elektrában a hihetetlenül megkomponált képi világ hatott nagyon erősen. Volt egy előadás a Szkénében, egy odinos színésznő játéka. A végén kivonult egy csontvázszerű bábbal, és én tudtam, hogy nem fog visszajönni. A halálba ment, és én tudtam, hogy ebből nem lehet visszajönni. És nem jött vissza. Pedig a nézők tapsoltak.
08. 08. 4. | Nyomtatás |