Összetalálkozások

Beszélgetés Bánki Gergellyel

Bánki Gergely (1973) a középiskola elvégzése után az Új színház stúdiósa volt két évig. Többszöri kísérlet után felvették a színművészeti főiskolára, de még az első félévben abbahagyta tanulmányait. 1994 és 1996 között a Stúdió „K” tagja volt. Jelenleg különböző társulatok (Krétakör Színház, Pinceszínház, Hattyúgárda) előadásaiban játszik.

Both Benedek

- Kik hozták létre a Kicsi előadását?

- Közös gondolkodású emberek, akik alapvetően elfogadják egymást, és jól érzik magukat ebben a társaságban. Értik egymás nyelvét, és nyitottak egymásra. Olyan alkotóközösség ez, ahol a munka során kialakulnak viták is, ahol meg kell győznünk egymást.

- Mennyire tekinthető állandó társulatnak a Krétakör?

- Állandónak nem nevezhető, bár van olyan törekvés, hogy állandó társulattá váljon. De azt hiszem, alapvetően mindig nyitott marad az új emberekre és a velük együtt érkező új irányokra, új módszerekre.

- Miben különbözik az itteni munka más színházcsináló élményeidtől?

- Ez a fajta munka az önmegvalósítást teszi lehetővé számomra. Jóval szabadabb itt a légkör, mint egy állandó társulatnál. Megvan az ideje, a tere, a lehetősége annak, hogy kiderüljön, hogy mit gondolok az adott helyzetről, figuráról, és azt hogyan csinálnám meg. Mindez pont az ellenkezője annak, amit például a főiskolán tapasztaltam. Az ott folyó képzésnek van valami katonai jellege: arra tanítja meg az embert, hogy engedelmesen végezze a dolgát. Persze azt gondolom, hogy erre azért valamennyire szükség is van, ez az alternatív színházakból hiányzik valamennyire.

- Te játszod a Kicsi főszerepét. Mennyire tudtál azonosulni a figurával?

- Az első pillanattól fogva, hogy hallottam róla, úgy éreztem, ez a történet rólam szól, az én lelkem van benne. Aztán az eredeti elképzelésből szinte semmi sem maradt. Munka közben elég hamar eljutottunk oda, hogy az önmagában nem elég, hogy egy 23 éves fiatalember, akit mindenki Kicsinek hív, az egymást követő jelenetekben elmesél egy történetet a nézőknek arról, hogy miképp ment tönkre az élete. Ekkor Tasnádi Istvánnak támadt az az ötlete (és ez volt, ami engem végképp megfogott), hogy legyen az alaptörténet az, hogy Kicsi a körülötte lévő zűrzavarból, a körülötte élő emberek ilyen-olyan elrontott, tönkrement sorsából miképp épít föl önmaga számára egy hatalmas nagy álomképet (vagy inkább egy hatalmas nagy hazugságot) - afféle magyarázatképpen, védekezésképpen, hogy tovább élhessen. Ezt kell tennie, mert nem fogadhatja el magát olyannak, amilyen valójában.

- Miért, milyen ember Kicsi, Aranyos János?

- Olyan gyerek, akit a szülei igazából nem akartak. 0Az a fajta ember, akivel már az óvodában is mindig kiszúrnak valamiért. Később ő lesz az osztály bolondja, akit mindig lehet ugratni, bántani. De pechére alapvetően befogadó ember, minden befolyásolja, ami a külvilágból az ő kis világába bejut. Szerintem mégis ő az egyetlen, aki tiszta marad ebben az egész zűrzavarban, szerencsétlenségben, ami körülötte zajlik. Bár nincs hozzá lelkiereje, hogy szembehelyezze magát a külső impulzusokkal, mégis valahogy be kell bizonyítania, hogy nem olyan szerencsétlen, amilyennek a többiek gondolják. Így hát egymás mellé rakja a felé irányuló információkat, és ebből egy csodás világot épít fel. Gyerekkoromban az édesanyám gyakran kifakadt, hogy „fiam, te nem vagy normális”. Ezt persze csak úgy mondta, de egy idő után valahogy gyökeret vert bennem. Aztán egyszer valahol hallottam, hogy minden évszázadban születik egy zseni, minden évtizedben egy nagyember... Minden évszázadban egy zseni - ezt megjegyeztem. Mert arra, hogy „fiam, te nem vagy normális”, mégsem mondhattam, hogy jó, akkor bevonulok a gyogyóba, hanem megpróbáltam egyezkedni magammal. Azon kezdtem gondolkozni, hogy lehet, hogy valamilyen jó értelemben vett nem normális vagyok, lehet, hogy zseni? Mindig nagyon rossz tanuló voltam, de aztán megtudtam, hogy az Einstein is megbukott fizikából. Ilyesmivel mentheti az ember saját eredménytelenségét.

- Hogyan készült az előadás?

- Improvizációs technikával dolgoztunk. Adott volt az alaptörténet, és hogy ebben milyen emberek jelenhetnek meg. Ez alapján megpróbálunk jeleneteket kitalálni, aztán improvizálni rájuk akár egy-másfél-két órán át is. Ebben az a fantasztikus, hogy bármi megtörténhet. Az a szabadság, hogy tényleg önmagát adhatja az ember. Éppen csak annyi korlát van, amennyi ahhoz kell, hogy végképp el ne tévedjünk.

- A legigazabb megoldást kerestétek?

- Inkább a legizgalmasabbat, a legérdekesebbet, ami a legtöbb feszültséget hordozza - a néző számára is. Itt a Kicsiben a szó szoros értelmében is meg van szólítva a néző. Nekem ez a színház. Felmutat egy világot, de nem elhitetni akarja a nézővel, hanem arra készteti, hogy a fantáziájával magában megteremtse azt. Ugyanazt az aktivitást kívánja a színház a nézőtől, mint az anya a gyermekétől, amikor mesél neki.

- Azért vannak a buktatói is az improvizációnak.

- Igen, ebben a nagy szabadságban könnyen el is tévedhet az ember. Az improvizációban az a becsapós, hogy ha valami az adott pillanatban megszületik, pontosan azért, mert improvizáció, mert véletlen, már önmagában bravúros. Aztán amikor elkezdjük kiemelni ezeket a részeket, összetenni a jeleneteket, akkor hirtelen elvész belőlük a varázs. A legnehezebb ebben a munkában az, hogy meg tudjuk tartani azt, amit egyszer már megtaláltunk. Ezért nagyon fontos a rendező jelenléte.

- Más élmény egy veled egykorú rendezővel dolgozni, mint egy idősebbel?

- Feltétlenül. A Stúdió „K”-ban Fodor Tamás olyan tapasztalatot, tudást képviselt, amire biztonsággal lehetett támaszkodni. Amire mi a Krétakörben rájövünk, amihez eljutunk, az nála már kész van. Ez hátránya is lehet a vele való munkának, mert ellustulhat az ember.

- Fodor Tamás személye vonzott a Stúdió „K”-ba?

- Véletlenül hallottam, hogy nyílt tréninget szervez a Stúdió „K”. Puszta kíváncsiságból elmentem, hogy kipróbáljam, és aztán teljesen magával ragadott, ami az alatt az egy hét alatt történt.

- Miben különböztek ezek a gyakorlatok azoktól, amelyeket addig csináltál?

- Sokkal jobban megmozgatták, igénybe vették a kreativitásomat. Éppen az volt a lényeg, hogy szakadjunk el a kliséktől, a hagyományos utaktól, a reális színjátszástól, és valami olyasmit csináljunk, ami szokatlan. Fodor Tamás mindig azt mondta, hogy az a munka érdekli, ami olyan, mint ahogy a gyerek elkezd rajzolni. Nem tudja, hogy mit rajzol, csak firkál, és amikor egy idő után rájön, hogy ez esetleg ház, akkor tényleg ház lesz belőle. Úgy érzem, hogy az improvizációs technika is ilyen irányba mutat.

- Mennyire működött műhelyként a Stúdió „K”?

- A Stúdió „K”-ban azt éreztem, hogy senkinek nincs köze a másikhoz. Éppen az az összehangoltság és nyitottság hiányzott belőle, amely igazi alkotóközösséggé tehette volna. Azt láttam, hogy van egy rendkívül termékeny, nagy tudású, elkápráztató ember, aki a maga elképzelései szerint mozgatja azokat, akik kényelmes biztonságban „ellegelésznek” körülötte. Aki ennél többet akar, annak el kell jönnie. Egy idő után azon kaptam magam, hogy a nagy lelkesedés és kreativitás ellenére is el tudok aludni a próbán. Hiába éreztem, hogy nem lenne szabad, mégis egyre kevesebb felelősséggel vettem részt a munkában. Ugyanis azt láttam, hogy eleve fölöslegesnek bizonyul minden ötlet, minden próbálkozás, mert Tamásból alapvetően hiányzik a kíváncsiság, mindig csak a saját világán belül gondolkodik. Nála is sokat improvizáltunk, de soha nem teljesen szabadon, ő mindig azt a megoldást várta, amit előre elképzelt.

- Nem mond ez ellent annak, amit a gyermeki rajzként születő alkotásról tanított, és amit te is átéltél azon a nyílt tréningen?

- De igen, meglehetősen. De az csak tréning volt. Akkor tényleg minket figyelt, mert a társulatba keresett tagokat, nem pedig egy készülő előadáshoz improvizáltunk. Később már mindig pontosan tudta, hogy milyen házat akar. Mindebből nyilvánvalóvá vált, hogy végső soron Fodor Tamás a Stúdió „K”, és ez aztán előbb-utóbb makacsságot váltott ki belőlem. Nem jó szó, hogy makacsságot: inkább leválasztódtam róla. Miközben valahol nagyon odafigyeltem arra, amit mond, kifelé folyamatosan azt mutattam, hogy nem érdekel.

- Találkoztál olyan emberrel, akit mesterednek tekintesz?

- Igen, Ascher Tamással a zalaszentgróti nyári színjátszó táborban. Nála azt éreztem, hogy maximálisan nyitott, kíváncsi ránk. Nem ismereteket, módszereket tanultam tőle, hanem a lelkesedése ragadott magával, amellyel magyarázta, elemezte Csehovot. Nem is magyarázta, tanárosan, hanem egyszerűen élvezte. Irdatlan jókat tudott röhögni egy-egy résznél. Miközben olvasta a Cseresznyéskertet, ott helyben lejátszódott előttünk az egész előadás.

- Mi tehet a szemedben mesterré valakit?

- A személyisége. És mindaz, amit ez magába foglal: a tapasztalata, a gondolkodásmódja, tudása, tehetsége. Hogy mindezt képes is legyen átadni, az szükséges, hogy nyitott legyen arra, akit tanít. De azt hiszem, hogy a klasszikus mester-tanítvány viszony nem is annyira fontos. Mert ha megvan valakiben a megfelelő érzékenység és rátermettség, akkor innen-onnan előbb-utóbb úgyis kiszívja magának mindazt, amire szüksége van ahhoz, hogy előbbre jusson. Azt is el tudom képzelhető, hogy mindezt önmagából szüli meg. Számomra azok az utak, amelyeket én találok meg, amelyeken - buktatókon, csalódásokon vagy sikereken keresztül - egyedül jutok el valameddig, mindig fontosabbak, valóságosabbak, mint azok, amelyeket más mutat meg nekem. Azt hiszem, eddig nagyjából mindig jó helyre kerültem. De ez nem egyszerűen szerencse kérdése, az én érzékenységem is kellett hozzá, hogy kiválasszam, felismerjem, hogy mi a jó nekem. Mindenhol voltak olyan emberek, akik rengeteget tudtak nekem adni. De találkoztam olyan „mesterekkel” is, akiket soha nem tudtam elfogadni. Úgy érzem, nem a tanítvány a kiválasztott, hanem a mester az, akit választanak, és az igazi érték kiválasztása a tanítvány érdeme is.

- Sokféle társasággal dolgozol. Hogyan látod, mi kell ahhoz, hogy valódi alkotóközösség jöjjön létre?

- Azt hiszem, valamiféle összetalálkozás. Aztán... Az a furcsa, hogy azok a közösségek, amelyekben én megfordultam, legyenek bár nagyon jók vagy kevésbé izgalmasak, idővel majdnem mind széthullottak.

- Miért ennyire bomlékonyak ezek a társaságok?

- Nem tudom, ezen már nagyon sokat gondolkodtam. Talán azért, mert nem igazán erős emberi kapcsolatokra épülnek. Inkább az összetalálkozás az, ami azt az élményt adja, hogy ott és akkor valami fontos születik meg belőle.

- Nem hagy benned hiányérzetet, hogy az összetalálkozások öröméből megszületik ugyan egy-két produkció, de aztán mégis mindenki járja tovább a saját útját egyedül?

- Én valamiért nem hívom fel a másikat, valamiért ő sem hív engem. Inkább az a kellemetlen, amikor összetalálkozunk az utcán. Azon kapom magam, hogy megörülök ugyan neki, hiszen abban a pillanatban visszaidéződik az a bizonyos egy-két hét, ami akkor tényleg nagyon jó volt, közben meg tényleg nem tudok neki mit mondani. Persze szerintem ez valahol természetes, egyáltalán nem baj... Az a fontos hogy volt egyszer valami, ami össze tudott egy időre hozni minket.

- A Krétakör is ilyen élményt jelent?

- Nem. A Teatro Godot készítésekor azt éreztem, hogy valami egészen mély emberi közösség jött létre köztünk. Szeretetszínház. Egyszerűen szerettük egymást. De bármennyire is ideálisnak tűnik az olyan közösség, ahol mindenki egyenlő, mégis azt gondolom, hogy magában rejti azt a veszélyt, hogy feloldódnak benne az egyéniségek. Talán ez is vitt szét végül egy időre bennünket: mindenki elkezdett akarni valami mást. Nem tudom, hogy lehetséges-e, de azt a pontot kellene egy társaságnak megtalálni, ahol már van vezető, de még nincs mester. Úgy érzem, mintha a Krétakör errefelé tartana.

 

08. 08. 4. | Nyomtatás |