Csak dolgozni kell

Beszélgetés Láng Annamáriával

Láng Annamária (1975) a Kerekasztal Színházi Társulás tagjaként 1992-től részt vett az I. Erzsébet, a Hősének és A cigányok királya című előadásokban, dolgozott drámatanárként. 1994-től kezdve két éven át az Új Színház stúdiósa volt. Azóta több helyen, társulatoktól függetlenül vesz részt különböző produkciókban (Krétakör, Utolsó Vonal).

 

Szűcs Mónika

 

- Nem először dolgozol a Krétakör Színházzal. Miért érdekes számodra ez a munka?

- A Teatro Godot volt az első előadásunk. Akkor azt éreztem, hogy végre tényleg csinálunk valamit, a semmiből alkotunk valami olyat, amiben maximálisan benne vagyok. A Kicsi is hasonló élmény. Nem egy precízen megírt szövegpéldányt kaptam, amivel már csak annyi lett volna a dolgom, hogy megkeressem benne, mi közöm is van ahhoz az emberhez, akit játszom, hanem csak egy-két mondatos jelzésekben voltak meg a szituációk, a történet, és a helyzetekre improvizáltunk. Furcsa élmény az improvizációkban, hogy - mivel a szövegeket magunkból hozzuk - valamelyest úgy érzi az ember, hogy ami akkor és ott elhangzik, abban van valami. Igaz rá, hogy csúnya, hogy fejletlen, biztos igaz rá, mert a partnerének ez jut eszébe róla. A munka során folyamatosan bővült, változott, egyre inkább a sajátunkká vált a történet. Nagyon sok apró dolog van – megfelelések az életemmel –, ami miatt fontos lett ez az előadás.

- Mi az, ami benneteket, a Krétakör tagjait összeköt?

- Nem beszélhetünk tagokról, a Krétakörnek nincsenek tagjai. Produkciók vannak. Ez a negyedik előadás, ebből én kettőben voltam benne. Nem tudom azt mondani magamról, hogy én a Krétakörben játszom, mert nem játszom ott: a Kicsiben játszom. Biztosan jó érzés lenne, ha tartozna az ember valahová - így igazából tartozik is, meg nem is. A Krétakör: Schilling Árpád. Ő hívja az embereket, akikkel dolgozni akar.

- Van szó a Kicsi folytatásáról? A szórólap – Taigetosz csecsemőotthon 1. rész – mintha ezt ígérné.

- Én is csak olvastam, hogy ez egy trilógia része. Az biztos, hogy vannak a Süsünek tervei, de hát minden olyan pénzfüggő... Nehéz, mert nincsenek meg a feltételek ahhoz, hogy legyen egy állandó társulat. Ha lenne hely és lenne pénz, és nem kellene még öt helyen játszani mindenkinek, hanem csak mondjuk itt, akkor egészen más lenne a helyzet.

- Műhelyteremtő személyiség volna Schilling Árpád?

- Azt nem tudom, hogy mester-e. Én félek a mesterektől, Süsütől meg nem kell félni, és mégis úgy érzem, hogy igen, valahol - nem a hagyományos értelemben - betöltheti a mester szerepét. Nagyon szeretek vele dolgozni.

- Tanítványnak érzed magad?

- Nem. Vannak, akiktől sokat lehet tanulni, de nem keresek embereket, nem keresek egy embert. Bizonyára kényelmes, ha a tanítvány bátran rábízhatja magát a mesterére, de ugyanez be is zárja. És ebből a helyzetből aztán csak vadul, nagy szakításokkal lehet szabadulni. Sok ilyet láttam az ismerőseim között. Jelenleg nincs senki, akit mesterként tisztelhetnék. És olyan emberről sem tudok, akinek feltétel nélkül tudnék hinni.

- A Kerekasztalnál sokáig dolgoztál együtt Kaposi Lászlóval. Mennyire mondható mesterednek?

- Rengeteget lehetett tanulni tőle színházról, drámapedagógiáról, szakmai hozzáállásról. Ha ő nincs, akkor ma egyáltalán nem biztos, hogy színházzal foglalkozom. Ő volt az első ember, aki igazán figyelt rám, tett értem, segített, talán több ilyen nem is volt. A többiekhez képest elég későn, tizenhét évesen kerültem a csoportjába. Egy táborban voltam velük először, akkor kezdtünk el foglalkozni az I. Erzsébettel, és mindaz, amit ott csináltunk, óriási élmény volt. Rögtön kivételezett helyzetbe kerültem, kivételes bizalmat, bátorítást kaptam. De más volt a tábor, és aztán más volt, amikor már hazatérve konkrétan az előadást kezdtük próbálni. Nagyon fegyelmezett, kitartó, alapos munka folyt, de gyakoriak voltak Laci kitörései, heves számonkérései. Ez utóbbit nehezen viseltem, nemigen bírtam az alárendelést. Nekem azért is volt nehezebb, mert a többiek már gyerekkoruk óta beleszoktak ebbe a fajta munkastílusba, nekem viszont teljesen új volt. Mintha hirtelen megváltozott volna minden, folyamatosan azt éreztem, hogy elvesztem az irántam megnyilvánult addigi bizalmat, és egy idő után már nem volt kedvem küzdeni érte.

- Amikor elhagytad a Kerekasztalt, milyen elképzeléseid voltak?

- Nagyon csúnyán jöttem el. Elmentem azon a nyáron Zalaszentgrótra, ahol két hétig Ascher Tamás csoportjában az Ivanovval foglalkoztunk. Ascher az egyik próbán azt mondta (nem tudom már, pontosan minek kapcsán), hogy az ember csinálja azt, amit szeret. Ne menjen bele mindenféle kényszermegoldásokba, hanem azt csinálja, amit akar. Bátran. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy eljövök a Kerekasztaltól.

- Miért lehetett ekkora hatással rád Ascher Tamás?

- Kivételes ember, nem éreztette velünk, fiatalokkal, kezdőkkel, hogy ő a nagy mágus. Amellett, hogy rendkívül szuggesztív személyiség, éleslátóan és pontosan fogalmaz. Ő például mester. De nem olyan mester, akitől félni kell ... tényleg, mégis van olyan mester, akitől nem kell félni. Tud dicsérni, ami ritka, de nagyon fontos. Ő az az ember, akinek ittam a szavait, soha nem jutott eszembe megkérdőjelezni, amit mond.

- Arra buzdít, hogy azt találd meg, amit te akarsz?

- Nem buzdít ő semmire. De ott Zalaszentgróton az nem is olyan munka volt, aminek meghatározott koncepciója lett volna, hanem egyszerűen jeleneteket csináltunk az Ivanovból, ki amilyet akart. Voltak, akik mozgásszínházi etűdöt készítettek, voltak, akik realista jelenetet. Ascher aztán mindig ahhoz szólt hozzá, azt értékelte, amit látott, és nem mutatott olyan mintát, aminek mindenáron meg kellett felelni - bármit lehetett csinálni. És mégis valami miatt iszonyú hajtás volt, mindenki dolgozott, mint az őrült. Hatalmas energiákat szabadít fel mindenkiben egy ilyen tábor. Én abból éltem utána két évig.

- A Kerekasztallal való szakítás után bekerültél az Új Színház stúdiójába. Műhelymunka volt, amiben ott részt vettél?

- Az a hely nagyon érdekes, mert egészen másképp működik, mint általában a színházi stúdiók. Nagy volt a szabadságunk, a pincétől a padlásig mindenütt próbálhattunk, ahol éppen nem zavartunk. Számtalan kiváló emberrel dolgozhattunk, amellett persze, hogy senkik voltunk... Itt találkoztam például Kamondy Ágival, aki zenél, énekel és mindenfélét csinál. Györgyfalvay Katalin mozgásórákat tartott nekünk. Foglalkozott velünk Lázár Kati, aki a kaposvári műhely szellemét éreztette meg velünk. De tanultunk klasszikus versmondást is a főiskola egyik tanárától. Két évig voltam az Új Színháznál, aztán eljöttem.

- A drámatanári munkát sosem akartad folytatni?

- Amikor úgy döntöttem, hogy eljövök a Kerekasztaltól, akkor a színész és a drámatanár között is döntöttem. Nem a Kerekasztaltól akartam mindenáron eljönni, hanem arra ébredtem rá, hogy csak a színházzal akarok foglalkozni, és ebben a drámatanári munka gátolt. De nagyon sokat tanultam a Lacitól ilyen téren is, az biztos, mert ebben az országban ő csinálja ezt a legjobban. De hát nekem fontosabb volt a színház.

- Beszéltél arról, hogy szeretnél valahová tartozni. Mi az, ami igazán fontossá tehet számodra egy közösséget?

- Nyilván az, hogyha tudunk dolgozni, van lehetőség rá. Onnantól kezdve jön a többi magától, csak dolgozni kell.

- Milyen lehetőségeket látsz magad előtt?

- Én nem látok semmit, élek egyik napról a másikra... Nagyon szeretném, ha a Krétakör életben maradna, és dolgozhatnánk. De semmiféle perspektíva nincsen, nem tudok bízni semmiben. Amíg előfordul az, hogy nekünk kell fizetni, hogy aznap este eljátszhassunk egy előadást (mint ahogy ez a Kicsi esetében is megtörtént már), addig nem lehet előre gondolkodni. Nem tudok bízni abban, hogy egyik napról a másikra ezek a körülmények gyökeresen megváltoznának. De ez mind nem fontos egyébként. Az a fontos, hogy legyen munka, jöjjenek a nézők, és hát fiatalok vagyunk még, van időnk...

08. 08. 4. | Nyomtatás |