Jogfolytonosság?

Beszélgetés Székely Gáborral és Novák Eszterrel

Székely Gábor (1944) Major Tamás rendezői osztályában szerzett diplomát 1968-ban. A főiskola után a Szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződött, melynek 1971-től főrendezője, 1972-től igazgató-főrendezője volt. 1978-ban, amikor a szolnoki és a Zsámbéki G bor vezette kaposvári társulat legjobb erői a Nemzeti Színházhoz kerültek, Székely Gábort nevezték ki főrendezővé. Bár ekkoriban több jelentős előad s is született a Nemzetiben, a régi és az új gárda viszonya egyre feszültebbé vált. Végül 1982-ben Székely és Zsámbéki lehetőséget kapott egy új társulat, a Katona megalakítására. 1989-ben Székely Gábor lemondott a Katona József Színház igazgatói posztjáról, és 1994-ig csak külföldön vállalt rendezéseket. 1973 óta tanít a Főiskolán, korábban színészmesterséget, jelenleg rendezést. Az első osztálya 1995-ben diplomázott, a mostani harmadéves. 1994-ben - amikor a Főváros Önkormányzat felkérte Székely G bor az Új Színház megszervezésére - két végzős rendezőhallgatóját is szerződtette a társulathoz. Mester és tanítványai együttműködését az szakította meg, hogy 1998 januárjában a Fővárosi Önkormányzat nem Székely Gábort választotta meg újabb három évre az Új Színház igazgatójává.

Novák Eszter (1965) a Bölcsészkar elvégzése után felvételizett Székely Gábor rendezői osztályába. 1994-ben Hargitai Ivánnal együtt az Új Színházhoz került. Az új társulat első előadását, a Csongor és Tündét Novák Eszter rendezte. Eddigi munkái alapján az egyik legtehetségesebb fiatal rendezőnek tűnik.

 

Nemzedékváltás?

 

- Időszerű ma a mester-tanítvány viszonnyal foglalkozni?

Székely Gábor: Ez rendkívül fontos kérdés, bár mostanában nem nagyon esik róla szó. Inkább a nemzdékváltásról szokás beszélni: milyen gyorsan, hogyan váltsák egymást a generációk. Például az olasz színházművészet utolsó 15-20 évének kimondva kimondatlanul az volt a legnagyobb problémája, hogy mikor hal meg végre Giorgo Strehler. Nem mintha a mester ekkor még alkotó ereje teljében lett volna, csak olyan hallatlan életművet hozott létre, amelynek nyomába sem értek - sem az epigonok, sem azok, akik egészen máshonnan közelítették meg a színházat. Igazából ez egy Julius Caesar-i probléma: meg kell-e ölni a nagy tekintélyt, az apát, s ha igen, akkor mi marad utána.

Novák Eszter: Ahhoz, hogy a nemzedékváltásról beszéljünk, rendkívül harcos állapotban kellene lennünk. De ezt egyáltalán nem érzékelem. Engem rendkívül sok minden dühödtté tesz, harcra késztet, de nem arra érzek késztetést, hogy az elődeim műveivel és esztétikájával szálljak harcba. Szerintem a nemzedékváltás szó a természet ellen való kifejezés.

Székely Gábor: Az kétségtelen szervezőerőt jelenthet, ha egy korosztály - akár esztétikailag is - úgy képes definiálni magát, hogy elutasítja azt a gondolkodásmódot, amit a tanárainak a nemzedéke képvisel. De abból csak anarchia születhet, ha nem tudna igazodni semmihez, legfeljebb csak saját mag hoz. Ez a mi életünkben úgy történt, hogy az előttünk lévő generációt nem szerettük. Nem kedveltük az ízlésüket, a kellemkedésüket, azt érzékeltük, hogy a tehetséges alkotók is gyorsan beolvadnak abba a színházba, amit mi egyáltalán nem tartottunk jónak. Viszont a nagyapáink nemzedéke, Gellért, Major, Várkonyi, Nádasdy generációja irdatlan nagy példaképként állt előttünk, még akkor is, ha már nem voltak igazán a pályájuk csúcsán. Nádasdy már nem rendezett, Majornak még volt egy-két izgalmas, de lényegét tekintve befejezetlen munkája. De a gondolataik mindenképpen lenyűgözőek voltak, és nagyon sokat lehetett belőlük tanulni.

 

Ezzel a szóval nem lehet viccelni

 

- Te mesterednek tartod Major Tamást? Az ő osztályában végeztél.

Székely Gábor: Majort kifejezetten a mesteremnek tartom. Talán azért, mert rengeteg dolgot tudott definiálni, amit én csak sejteni véltem. Amiről én csak szerettem volna beszélni, azt ő képes volt megfogalmazni. Úgyhogy nagyon sokat segített nekem, holott bizonyos értelemben a tan r úr nem volt tan r úr, mert nagyon lazán járt az órákra. Csak olyan hallatlan kisugárzása volt, hogy egyszerűen nem lehetett előle kitérni. Nagyon mély nyomokat hagyott bennünk a szakmával szembeni magas szintű morálja, holott a mindennapi életben nagyon bonyolult, talán még amorálisnak is nevezhető személyiség volt. Most, amikor a Karnyónét próbáltuk, és Hargitai Iván sokat kínlódott egy monológgal, nekem többször eszembe jutott, hogy Major hogy mondta ezt a részletet. A szöveg legmélyebb természetét volt képes megszólaltatni. És biztos vagyok benne, hogy ezt ő is az elődeitől tanulta. Számunkra, akik egy viszonylag fiatal színházi kultúrában dolgozunk, ezerszer fontosabb a jogfolytonosság, az emlék és tudásanyag átadása, mint a régi, erős színházi tradícióval rendelkező országok művészei számára.

- Az egymáshoz való viszonyotokban mesternek és tanítványnak gondoljátok egymást?

Székely Gábor: Mit csináljunk, ha benne voltam egy felvételi zsüriben, amely kiválasztott 400-500 emberből hatot, akiket felvettünk a rendezőosztályba. Köztük volt Eszter is. Ezek után mit kezdjen velem? Őt kinevezeték tantívánnyá, engem meg kineveztek - nem mesterré, hanem tanárrá.

Novák Eszter: Amikor felvételiztem, egy dolog egészen biztos volt számomra: azért jelentkeztem a főiskolára, mert Székely Gábor indított osztályt. Én nem készültem évekig arra, hogy színházrendező legyek. Viszont érdekelt, hogy kell-e az én gondolkodásom egy olyan embernek, akit több éve folyamatosan láttam megnyilvánulni az előadásaiban. Amikor az utolsó, gyakorlati fordulónak is vége volt, két dolgot tudtam biztosan: egyrészt, hogy nem bírtam volna többet mutatni magamból, másrészt hogy nem zavart volna, ha Székely Gábor nem vesz föl. Azt gondoltam ugyanis, hogy az ő szuverén joga, hogy válasszon magának 5-6 tehetségesnek gondolt tanítványt. Az már más kérdés, hogy ebből a tanár-diák viszonyból kialakult-e az évek alatt valami olyasmi, amire azt merem mondani, hogy ő a mesterem. Ez egy iszonyúan bonyolult és kemény folyamat eredménye. égy hogy nem lehet viccelni ezzel a szóval, hogy mester.

- És most hol tart ez a viszony?

Novák Eszter: Nekem mesterem ez az ember, aki itt ül mellettem.

Székely Gábor: Ez egy változó viszonyt jelölő mozgó fogalom: az elfogadást és a megtagadást egyaránt magába rejti. Ugyanakkor van a szónak valami arisztokratikus felhangja is. Nádasdy Kálmán önmagát mindenki által mesternek szólítatta. Neki ez volt a titulusa. Mester volt olyanok számára is, akik nem tanultak tőle semmit. Major Tamás mindenkinek tanár úr volt. Vagy Major elvtárs vagy Major tanár úr. Ez a megszólítás kevésbé arisztokratikus, de valahol ugyanazt fejezi ki.

 

Vallomásos helyzet

 

- A mester és tanítvány kifejezést nem arisztokratikussága, hanem személyessége miatt használom. A Főiskola alkalmas közeg arra, hogy személyes tudásátadás történjék?

Székely Gábor: A művészeti képzés - ha ilyesmi egyáltalán lehetséges, az ihletett pillanatokban talán lehetséges - csakis a személyességen alapulhat. Addig semmi nem történhet, amíg nincs igazi bizalom két ember között, amelyben nyíltan képesek megnyilvánulni a legintimebb kérdésekről is, a szerelemről, születésről, halálról. Ezekről nem lehet személytelenül vagy elvi síkokon megnyilatkozni. Egy művészeti alkotásról való beszélgetés mindig vallomásos viszony. Valamiféle szemérmetlen helyzet tanár és tanítványa között, amit nyilván nagyon nehéz létrehozni a tanárnak, és elfogadni a diáknak.

Novák Eszter: Mindez csak egy klasszikus és zárt (némileg zárkózott) helyzetben vállalható fel, amely ellentmond mindenfajta haverkodásnak és kvaterkálásnak. Rettentő sok kíméletlenség és tisztelet keveredik az efféle együtt gondolkodásban. Még hosszú évek után is néztük egymást - nem mi ketten a Gáborral, hanem mi hatan meg ő -,hogy akkor most hova lépünk, tudunk-e még beljebb menni.

Székely Gábor: Most egy másik osztályt tanítok, ahol egy fiatalember az első félévben azt mondta: most már értem, mi tulajdonképpen analízisben vagyunk. Valószínűleg nem a legpontosabb kifejezést használta, de tényleg van a kétféle helyzetnek valami köze egymáshoz.

 

Eszköz a szabadsághoz

 

- Ezt a folyamatot egyértelműen a tanár személyisége irányítja.

Székely Gábor: A tanár bizonyos stúdiumokban kénytelen kelletlen némileg valóban korlátozza a diák gondolkodásának szuverenitását. Ez egy meghatározott cél érdekében történik, amely cél nem biztos hogy azonnal egyértelmű vagy pontosan definiálható. De bizonyos feladatokat el kell végezni ahhoz, hogy a szakmaiság alapjai megteremtődjenek.

- Hogy éli meg ezt egy diák?

Novák Eszter: Én csak magamról tudok beszélni. Ez a viszony valóban hihetetlen kötöttségeket diktált legalább két évig, de ennek ellenére egy másodpercig sem éreztem, hogy korlátozva vagyok a szabadságomban. Azért nem éreztem, mert a szabadságom abban a pillanatban abból állt, hogy azt választottam, hogy ettől az embertől minél többet meg akarok tanulni a szakmáról. Ha így döntöttem, akkor vállalom az ezzel járó kötöttségeket is. Egy másodpercig sem izgultam, hogy el fogom veszíteni az alkotói szabadságomat. Sőt azt gondoltam, hogy mindent megkapok azért, hogy kiteljesíthessem.

- És mindenki egyformán tanítvánnyá kívánt válni? Nem voltak olyanok, akik tiltakoztak a tanár szavai, gondolatai ellen, másfelé akartak menni, lázadtak?

Novák Eszter: Erről a többieket kéne megkérdezned. Nem a mi feladatunk, hogy erről beszéljünk. Nyilván volt köztünk olyan is, aki úgy érezte, hogy korlátozva van a szabadságában. És lehet, hogy éveket áldozott egy harcra, aminek nulla darab értelme volt.

Székely Gábor: Minél idősebb vagyok, annál jobban érzem, hogy a rendezés szakma. Mert egyre több törvényszerűségére jön rá az ember, még a vágy is feltámad benne, hogy ezeket a felismeréseket a kollégáival, hallgatóival megossza. Természetesen nagyon sok ösztönszerű mozzanata, a művész természetéből, személyiségéből fakadó összetevője van az alkotásnak. De mindenféle művészeti tevékenységnek van valamilyen formája, technikája. Nagyon rövid ideig tanultam festészetet, ott is működik például a kocka- vagy az aktrajzolás stúdiuma. Hol itt a szabadság? A zongorista, amikor skálázik, akkor nincs szabadsága. Ez rabszolgaság - azért, hogy később legyen eszköze a szabadságát kifejezni.

 

Nem kíméletes kapcsolat

 

- Én megkülönböztetem a mestert és a tanítót. Az utóbbi a saját útját képes példaként megmutatni, a mester a tanítvány által áhított válaszokat képes megfogalmazni.

Novák Eszter: Ha már fogalmakat kezdünk definiálni, számomra a mester szó olyan embert jelent, aki a személyiségének hitelével felelősséget tud vállalni minden percben azért, amit tanít. Nagy szerencsém volt az életben, mert ilyenből nekem kettő is volt. A bölcsészkaron Balassa Péter tanított gondolkodni, úgy, hogy minden szavát elhittem, és közben állandóan érzékeltem, hogy hiteles ember. És volt nagyon sok tanárom, akik nagyon sok okos, számomra fontos dolgot tanítottak, de velük nem volt alkalmam ilyen mély és személyes viszonyba kerülni.

- Mit jelent ez a személyesség?

Novák Eszter: A tanár diák viszony szerintem egyáltalán nem kíméletes kapcsolat. Hihetetlenül sok kemény konfliktussal jár. A tanár részéről természetesen ez sokkal könnyebben felvállalható, hiszen ha tisztességes, akkor nincs más választása, mint hogy addig szapulja a tehetségesnek tartott tanítványát, amíg az a tehetségén kívül sok minden mást is képes felmutatni. Fordítva már nehezebb a feladat. De ahogy telnek az évek, egyre jobban meg tudok felelni ennek a kihívásnak is, hogy képes legyek kritikát gyakorolni a tanárommal vagy a mesteremmel szemben. Az álságosan szeretetteljes kapcsolatokban egyébként sem hiszek. Abban hiszek, hogy ennek az embernek a száját sokáig egyetlen dicséret sem hagyta el. Nyilván ez egy személyes szenvedésekkel átitatott szubjektív kijelentés, de én arra emlékszem, hogy nekem csak az első év végén mondott valami jót, ami egy olyan mondat volt, hogy utána úgy éreztem, két centivel a föld fölött járok.

- Miből fakad ez a szigorúság?

Székely Gábor: A rendetlenség, a lötyögés, az öncélúság, a felületesség, a vacakság, kellemkedés számomra kifejezetten fizikai fájdalmat okoz. Az ihletett színházi pillanatok létrejöttéhez nemcsak tehetség szükséges, hanem többletmunka is. Az, hogy 30-40 ember közös munkájának eredményeként létrejöjjön egy alkotás szintű előadás, bizonyos értelemben fanatikus létezési formát kíván. És akkor nem lehet kíméletes az ember sem magához, sem a többiekhez. Színész visszaemlékezésekből az cseng vissza, hogy hihetetlenül maximalista vagyok. Nem ez a célom, de valószínűleg mégis így működöm. Furcsa módon mindezt nem negatív, hanem inkább pozitív értelemben hallom vissza. Valószínűleg azért, mert a színész nem hajlandó elfogadni, hogy tehetségének határai vannak. Azt mondja, mindenre képes lenne, ha el akarnának vele jutni valahová...

 

Együtt vagy külön

 

- Példa nélkül álló a magyar színháztörténetben, hogy egy mester végül a tanítványaival alapított színházat.

Székely Gábor: Szerintem irritáló is. Ennek az Új Színházi történetnek ez az egyik gócpontja. Sokan, akik nagyobb gyakorlattal rendelkeztek, mint Eszterék, jogtalannak érezhették, hogy nem ők kerülnek egy gazdaságilag, anyagilag, szervezetileg jó körülmények között dolgozó színházba. Nem provokációnak szántam ezt lépést, de végül ilyen hatása lett. Meg kell azonban mondanom, hogy nagyon tudatosan döntöttem így. Mert azt a fajta művészi léptéket, amely más kollégáknál körülbelül előrelátható volt, ezeknél a fiatalembereknél a végtelennel tekintettem azonosnak. És valóban sok mindennel meg is leptek, olyan dolgokat láttam tőlük, amelyek nagy örömet szereztek.

- Sokan azt mondták, hogy nem azok a tanítványok jártak jól, akik az Új Színházhoz kerültek, és a mester állandó tekintetében dolgoztak tovább, hanem azok, akik a főiskola után a saját, független útjukra léptek.

Székely Gábor: Ez jellemző a magyar pletykaszintre: mindig egymást kizáró ellentétekben gondolkodik. Arról beszél, hogy az egyik jobb vagy a másik. Szerintem az egyik jobb, mint a másik. Honnan lehet ezt tudni? Magyarországon mindenből csak egy lehet jó. Egy művész színház, egy szimfonikus zenekar. Most hogy Kocsis Zoltán és Fischer Iván külön dolgoznak, majd elindul a pletykálkodás, hogy melyik a zenekar. Amikor Eszterékkel beszéltem, és utána az osztály elé álltunk, emberileg nagyon bonyolult szituáció alakult ki. És senki nem tudta, hogy melyik a jobb. Ma sem tudom, hogy kinek volt nagyobb szerencséje, mondjuk Bagossynak, aki független maradt, vagy Eszternek és Hargitai Ivánnak, aki hozzám csatlakozott.

Novák Eszter: Nagyon bánt, hogy a külvilág arra figyelmeztetett, hogy valami furcsa, abnormális van abban, hogy a mester a tanítványaival csinál színházat. Nem értem, hogy mi ebben a bökkenő. Nem az történt, hogy Székely G bor lehetőséget adott két kiskorúnak, hanem az, hogy mód nyílt arra, hogy különböző korosztályba tartozó, mégis hasonló ízlés- gondolatvilágot képviselő alkotók kölcsönösen hassanak egymásra. Nem értem, hogy hova lett a világból az a tudás, hogy mennyire fontosak az ilyen fajta kapcsolódások. Sokáig tudták ezt az emberek. Erre épült a történelem. Most mért nem tudjuk ezt?

- Azért kértem Novák Esztert erre a beszélgetésre, mert úgy látom, hogy az Új Színházban, a mester állandó tekintetében is képes volt megcsinálni a saját színházát, míg Hargitai Iván, aki szintén nagyon tehetséges rendező, nem tudta megfutni a saját pályáját.

Székely Gábor: Igazad van, de várjunk még. Szerintem egy-két év múlva fantasztikus dolgokkal fog meglepni Hargitai Iván. Nem azért, mert nem dolgozhat tovább az Új Színházban, hanem mert egy kicsit másképpen fogja majd látni a világot, és hangosabban lesz képes megszólalni.

Novák Eszter: És még én is meglephetlek azzal, hogy elszürkülök, elcsendesedem, és rémes dolgokat fogok csinálni.

 

Milyen is az ember?

 

- Ha az Új Színházban látható Székely Gábor- és Novák Eszter-előadásokra gondolok, akkor az a benyomásom támad, hogy a tanítvány nem folytatja a mester színházát, hanem egészen más utakat keres.

Novák Eszter: Nagyon meglep, hogy ezt mondod, mert én egészen mély világnézeti, szemléleti közösséget érzek Székely Gábor színházával. Például abban, hogy nincsen színház ember nélkül. Akárhová szárnyalok, működik a fantáziám és baromkodom (mert még azt is szoktam), ha nem ismerem az embert, és nem tudom, hogy az adott pillanatban mi a mozgatórugója, akkor kár volt elkezdenem színházzal foglalkozni.

Székely Gábor: Nagyon nagy baj lenne, ha az én zárt világot képviselő rendező habitusom valahogy génsebészetileg átöröklődött volna a tanítványokra. Akkor nagyon keserű lenne a színházba járók sorsa. Több vidámságot és játékot kívánok nekik, mint amit az én előadásaim tartalmaznak. Amiben hatottam rájuk, annak a művészi alaposságban, a kidolgozottságban, a világlátás komolyságában kell megmutatkoznia. Ebben az értelemben nem érzek különbséget sem Novákkal, sem Simon Balázssal, sem Bagossyval, sem a többiekkel. Úgy érzem, egyivásúak vagyunk. Ugyanakkor az is érthető, hogy a fiatal kollégák számtalan szabad formát keresnek, ezt én nagy élvezettel figyelem.

- Székely Gábor Don Juanja és Ivanovja egy pontosan kidolgozott, zárt színházi formának a mesterműve. Novák Eszter előadásai pedig többnyire rendkívül nyitott előadások, mintha nem lennének benne rögzített formák, át lehet sétálni az egyik fajta megközelítésmódból a másikba, sok bennük az esetlegesség.

Székely G bor: Én inkább szabad asszociációnak mondanám. Úgy tűnik, hogy ortodox tanár mivoltom ellenére én vagyok a legmegengedőbb az ilyenfajta megoldásokkal szemben. Mondok egy eklatáns példát. A Figaróban elhangzik az a szó, hogy repülősó, erre a levegőbe lőnek, és leesik a só. Az esztéták azt mondják erre, hogy posztmodern, mások, hogy hülyeség, én egyszerűen csacsiságnak nevezném. Ám semmiféle kifogásom nincs a dologgal szemben. Nem csak a lustaság okán nem vagyok hajlandó ellenesztétikákat kidolgozni, hogy mért indokolatlan a repülősó lelövése. Csak kis hülyeségnek érzem, megtörténik, és megyünk tovább. De azt látom, hogy nálam fiatalabbak az enyémnél ortodoxabb esztétikák alapján rájuk sütik a bélyeget: na, tessék, itt aztán tetten érhető az ízlésrombolás, az inkonzekvencia.

- A Novák Eszter-előadások valóban nem törekszenek arra, hogy a felmerülő ötleteket rendszerbe szervezzék. A Tréfában is elhangzik a szőnyegbombázás szó, és erre hullanak is a padlásról szőnyegek, holott az ötletnek se előzménye, se következménye nincs.

Novák Eszter: Az ilyen fajta megjegyzések megkérdőjelezik azt, hogy tisztában lennék azzal, hogy mit is csinálok. Holott például a Grabbe-előadásban - akár hiszed, akár nem - rendkívüli módon önkorlátozó voltam, és rettenetesen sok - Gábor úgy mondaná - csacsiságot dobtam ki belőle. És amiket meghagytam, azokat nagyon tudatosan tettem. Ez egyáltalán nem úgy történik, hogy viccelődünk, nagyon sok ötlet felmerül, és a legjobbakat megtartjuk. Remélem, hogy az is kiderül ebből a négy órás előadásból, hogy nemcsak a szavak jelentésével szeretek eljátszani, hanem hangsúlyokat is le tudok tenni. Nem véletlenül engedek meg például 15 percet egy patkolásnak. Úgy gondolom, hogy a jelenet tud valamit mondani a mesterség szeretetéről, a szakértelemről, az orvosnál való félelemről. Ezt jóval fontosabb részének tartom az előadásnak, mint a szőnyegbombázást. A Figaro házasságában is - bár ezt nem tartom különösebben sikerült előadásomnak - sokkal fontosabb az a pillanat, amikor kiderül az öregedő grófról, hogy egy éjszaka egy kertben ülve mégiscsak rá tud kérdezni arra, amit egész nap és egész életében hajtott. És ki meri mondani, hogy nem tudja, hogy mi is az a szerelem. És hogy fogalma sincs, tulajdonképpen mi a francot művel a kertben egy fiatal nővel. És rendkívüli módon zavarba jön, látni rajta, hogy nem akarja elvinni sehová, pedig ezért történt minden. Ezt az előadás nagyon fontos gondolatának tartom. De kizárólag csak személyes találkozásokban hallottam elemezni, kritikákban nem. Csak a repülősóval és a szőnyegbombázással foglakozik a világ. És ez nekem kurvára fáj. Vagy nem engedhetem meg, hogy a repülő só és az ennél jóval lényegesebb dolgok egyszerre legyenek benne az előadásban? Hát nem ilyen a világ, hogy egyszerre van benne mindeféle? Éhezők fordulnak föl az aluljáróban, de közben bömböl a sláger: "Csinibaba, szeress belém". Engem az izgat, hogy egy másodpercen belül és egyetlen emberen belül is hihetetlen szélsőségek tudnak megszületni. Én ezt a fajta szélsőségességet látom a Gábor előadásaiban is. Mindig is az az alapvetően szépséges bonyolultság izgatott az ő színházában, amellyel az emberi természetet nézte. Sosem kaptam tőle végleges, sarkított, szájba rágott választ arra, hogy milyen is az ember. Inkább arra ösztönzött, hogy ezt a kérdést újra és újra föltegyem. Én ugyanerről hajlamos vagyok nagyon harsányan és szélsőségesen beszélni, miközben megfogalmazásukra formai kísérleteket is teszek. Ugyanis engem kifejezetten izgat a hatás problémája is, hogy el tudom-e azt érni, hogy az egyik pillanatban hahotázzon valamin a közönség, és utána egy másodperc múlva ott üljön döbbent csendben és szégyellje el magát, hogy milyen jól szórakozott azon, ami végül is tragikus. Például hogy megölnek 13 szabólegényt.

 

Színházi korszakváltás?

 

- A színházi korszakváltás problémáját abban látom - és most szélsőségesen fogalmazok -, hogy Székely Gábor előadásairól azt mondják, hogy racionálisak, lassúak, bizonyos értelemben idejét múlt formákat használnak, Novák Eszteréről meg, hogy zavarosak, formátlanok. Arra, amire már kidolgozott színháznézői szokásaink vannak, azt mondjuk, hogy unalmas, amire meg még nincsenek kidolgozott kódjaink, arra meg azt mondjuk, érthetetlenek...

Székely Gábor: Hadd szóljak közbe! Azt hiszem, te a kritikusokról beszélsz. De ha én a közönségről beszélek, akkor azt kell mondanom, hogy a hosszú, most 10 óra 15-kor befejeződő Ivanov esetében a nézők nem sürgetik az időt. Lehet, hogy némileg dacból - nem tudom - én szerettem volna még jobban megállítani az időt. Azért, hogy a részletek még fontosabbak lehessenek. A második felvonásban például, amikor 30-an vannak a színpadon, azt szeretném, ha mind a harmincnak valamiféle külön sorsa lenne. Ismerd fel, vedd észre, hogy a 6. statisztának van valamilyen élete, és van következménye az életében annak a szituációnak, amiben most itt részt vesz. Ugyanis nem főhősöket és mellékszereplőket figyelünk, hanem sorsokat. És az alkotó kötelessége, hogy mindegyiket képviselje. Mert ebből alakulhat ki olyan egész, amikor a néző úgy érzi dönthet: választhat és megtagadhat lehetőségeket. Mert valami köze ennek van ahhoz az élethez, amit élünk. És lehet, hogy ennek kifejezéséhez a lassít s a megfelelő forma.

Novák Eszter: Azt tudni kell, hogy nem formákat teremt az ember, hanem bizonyos szövegek, matériák tulajdonképpen kikövetelik a maguk formáját. A Vérnász és a Grabbe nem azért nem hasonlít egymásra, mert egyszer megalkuvó vagyok, és szeretnék hasonlítani Székely Gáborra, és meg akarom mutatni a világnak, hogy tudok konzervatív lenni. Máskor meg vad vagyok és szabad, hanem azért nem, mert a Vérnász szuverén személyiség által teremtett zárt formáját nem lehet összehasonlítani Grabbe Tréfa, szatíra, irónia és mélyebb értelem című hihetetlen lázadással és személyes szenvedéssel teli delíriumos agyszüleményével. És természetes, hogy a két anyag nem ugyanazt a formát fogja létrehívni. Én soha nem azon gondolkodom, hogy milyen legyen a forma, hanem azon, hogy mi, miért és hogyan fontos nekem abból, amit színpadra állítok. És azok az emberi és szakmai értékek, amelyek benne vannak, azok nem változnak, azok hasonlóak a kettőben.

- Szerintem az Ú Színház elmúlt három és fél éve azért volt jelentős, mert egyszerre érzékeltette a korszak- és ízlésváltozásból következő újfajta színházi gondolkodásmódot, és az előző nagy színházi korszak továbbélését.

Székely Gábor: Szerintem mindig differenciák és azonosságok képesek színházakat létrehozni. Amikor mi hárman, a Zsámbéki, az Ascher és én együtt dogoztunk a Katonában, akkor ott három egészen különböző rendező világ jelent meg. Én akkor is az általad racionálisnak mondott színházat csináltam. Szerintem nem az, még csak a szakszerűségében sem mondanám túlzottan racionálisnak. Inkább túlságosan keserű világot képviseltem. A Zsámbéki viszont hihetetlenül játékos dolgokat engedett meg magának, az Ascher meg furcsa figurákat tett a színpadra, majdnem kicsit karikatúraszerű alakokat. Nálam meg csupa szent lépett a színpadra, aztán az egyik elveszett, a másik diadalmaskodott, vagy épp az ellenkezőleg, gonosszá vált. De a Katona arculata mégiscsak a hármunk együttes munkájából állt össze. És így alakulhatnak ki igazi színházi műhelyek: ha minél változatosabbak a különbségek, mégis egyértelműek az összetartozások. A legnagyobb bűnt azzal követték el az Új Színház ellen, hogy ezt az egyre biztatóbb eredményeket produkáló műhelyt tönkretették.

 

Harc a megőrzésért

 

- Amíg Székely Gábornak viszonylag töretlen pályája volt (Szolnokról indulva a Nemzetin keresztül a Katonáig majd néhány év kihagyás után az Új Színházig ívelt a pályája), addig a fiatalabb nemzedék előtt nincsenek hasonló lehetőségek. A színházigazgatói kinevezések körüli anomáliák is erre utalnak: folyamatok szüntelenül megszakadnak, a lehetőségek egyre szűkülnek.

Székely Gábor: Szerintem felelőtlen a politika. Mondom ezt abban a politikai rendszerben, amelyre én is szavaztam, tehát nem ellenszenvvel viseltetem azok iránt, akik most kormányoznak. És mégis azt kell mondanom, hogy például a kultúra területén megengedhetetlen hibák sorozatát követik el. A döntések egyre kevésbé tükrözik azt, hogy átgondolnák ennek a kis országnak a sajátos problémáit, feladatait, illetve hogy igazi dialógus kialakítására törekednének a szakmával. Ehelyett egyre inkább egyfajta klientúra kezd kialakulni a politika körül és ennek nagyobb a hangja és a befolyása, mint a szakembereknek. Ezt ijesztőnek érzem. Ugyanakkor - a kérdésedre visszautalva - azt kell mondjam, a fenét volt töretlen az én pályám. Természetesen visszatekintve mondhatom azt, hogy jogfolytonosság érvényesült benne, de lehetetlenül nehéz élet volt, irdatlan kötöttségek és szabadságok közepette. De az egésznek mégiscsak megvolt az értelme. És az a félelmem, hogy a fiatal kollegáimnak majd nem lesz ennyi szenvedésre és boldogságra lehetősége. És nem lesz annyi fórumuk sem, ahol megkínlódhatnának a sikerükért. A fővárosi önkormányzat előtt dadogva próbáltam elmondani, hogy az én életemen már nem sokat fog változtatni, hogy az Új Színháznak folyamatosan az igazgatója vagyok-e vagy sem. De a következő generációnak egyáltalán nem mindegy, hogy milyen helyzetbe kerül. Ijedten nézem, hogy mi történik velük. Nem csak az alkotókkal, hanem a közönséggel is. Ennek az országnak mindig az volt a speciális átka és áldása, hogy nekünk itt elzárva Közép-Európában, nyelvileg lokalizálva, mindent kellet tudnunk a világról. Mára viszont a megszerezhető tudás elvesztette azt a tekintélyét, ami korábban megvolt. Mintha egyszerre nem lennének igazi célok és irányok. Tanárok tanítanak, akik nem szeretik a diákokat, orvosok gyógyítanak, akik nem értenek az emberhez, politikusok döntenek, akik látszólag a nép képviseletében lépnek fel...

Novák Eszter: De se nem szeretik őket, és nem értik a dolguk...

Székely Gábor: Hát igen.

Novák Eszter. És látod, itt lehet visszatérni arra, hogy mi a hasonlóság Gábornak és tanítványainak előadásai között. Azért nincs szó nemzdékváltásról, mert azok, akik az én generációmból izgatnak téged mint színházi alkotók, semmi mást nem csinálnak, csak valamiféle hihetetlen dühvel és energiával bizonyos számukra fontos, megőrzendő értékekről akarnak beszélni -vadul, formabontóan vagy formatartóan, de egyértelműen az eleven színház nyelvén. Ebben nem különbözünk sem Székely Gábortól, sem Zsámbéki Gábortól, sem Ascher Tamástól és még sorolhatnék három vagy négy nevet. Itt nincs különbség. Egyet tudok, ha lesz esztétikai és világnézeti harc a következő években, akkor ennek a harcnak számomra a tárgya a megőrzés lesz. Hogy bizonyos alapvető humánus, művészi értékeket minden áron meg kell őriznünk, és az előadásokban megmutatni, amíg lesz olyan, akit érdekel ez.

- Mindenképpen meg kell kérdeznem Esztertől mint tanítványtól, hogy miképp alakul a pályája az Új Színház után.

Novák Eszter: Nem tudom. Annak ellenére, hogy az elmúlt évek alatt sokat vitatkoztam magamban ezzel a furcsa és anomáliákkal teli, zárt intézményi struktúrával, amit kőszínháznak nevezünk, mégis mélységes mély tudást szereztem benne arról, hogy mennyire fontos a társulati forma. Szerintem elengedhetetlen feltétele a színházcsinálásnak az, hogy létezzen valamiféle közös gondolkodására és vitára képes érzékeny gondolati közösség. Nagyon nagy szerencsémnek érzem, hogy ezt az Új Színházban megtapasztalhattam, mert így talán picit több dologra tudtam rájönni, mintha sokfelé, sokféle emberrel kellett volna dolgoznom. Az itt készített előadásaim egy gondolkodási folyamatnak az egyes állomásai voltak. Gondolat helyett inkább kérdést mondanék, mert nekem elsősorban kérdésfeltevéseim voltak. És hogy ezt az utat végig tudtam járni, az elsősorban azoknak köszönhető, akikkel együtt dolgoztunk. Ilyen értelemben nemcsak a saját munkáimban, hanem az Új Színház történetében is látok egy egyre erősödő tendenciát, amiről én úgy gondolom, hogy az egyetlen lehetséges színházcsinálói állapot, amit el tudok fogadni. És ettől tulajdonképpen nem tudok a kérdésedre válaszolni, hogy mit fogok csinálni. Valószínűleg hasonló helyeket kellene találni, pedig úgy gondolom, hogy nem nagyon vannak ilyenek. Nyilván fogok majd dolgozni, de most inkább gondolkodni szeretnék. Nagyon nagy rombolásnak tartom én is, ami történt - ez nyilván kiderült a szavaimból. És szeretném, ha az is kiderülne belőlük, hogy nem izgulok a személyes sorsom miatt. És nem is az a kérdés, hogy velem mi lesz, hanem az, hogy mit kezdünk ezzel a tendenciával, ami egyre riasztóbb válik.

 

"Nehéz emberek"

 

- Én azért tartom veszélyesnek mindazt, ami a színházigazgató vált sok körül történik, mert egyre inkább az derül ki belőlük, hogy nem a tehetséges tanítványok kerülhetnek majd színházvezetői helyzetbe, hanem az ügyeskedő, politikailag jól helyezkedő középszerűek.

Novák Eszter: Én is így gondolom. Határozottan ki merem mondani, s ez nemcsak a színházra érvényes - ezért mondtam tendenciát -, hogy egész egyszerűen az ügyeskedés és a középszer diadala fog elkövetkezni.

Székely Gábor: Lehet persze erre azt mondani, hogy esendő a politika: hiú, megkörnyékezhető, hozzá nem értő. Ha csak ilyen egyszerű lenne, ami történik, megnyugodhatnánk: az ember végül is esendő, nem mindig a legjobb formáját mutatja. De én egy mélyebb tendenciát is sejtek mindebben. Mintha a "nehéz emberek" - egy régi Kovács András-filmre utalok - már nem lennének fontosak a politika számára, sőt mintha egyértelművé vált volna az is, hogy zavarják a működésüket. Megkockáztatom, hogy minden szakma nagyon pontosan tudja a maga hierarchiáját. Dacára annak, hogy rendkívül különbözőek vagyunk, hogy a tehetségnek számtalan arca van, mégis pontosan tudjuk, hogy ki az első három-öt legjobb színész, rendező, pianista, filmes, nem tudom ki. Tehát létezik egy belső értékhierarchia, és úgy tűnik, hogy a politika egyre határozottabban és egyre tudatosabban választ ennek ellenében. Nincs szükségük a sokféle problémát felmutató művészekre, már nem igénylik a szuverén alkotók kritikáját. Egyszerűen azért nem, mert ezek a "nehéz emberek" sok gondot okoznak.

Novák Eszter: Tudod, mi jutott eszembe, miközben hallgattalak? Tulajdonképen a szakmának is gondot okoznak ezek a nehéz emberek. A robosztus személyiségű színészeket vagy akár rendezőket nemigen képes bevállalni egy üzemszerűen termelő színház, hisz a jelenlétük állandó vitát jelent a dolgok természetével. Olyan helyek viszont, ahol az igényes, hosszan tartó gondolkodás feltételei megteremthetőek lennének, nem nagyon képesek létrejönni, megszilárdulni.

08. 08. 4. | Nyomtatás |