Útközben rajzolt térképek

Beszélgetés Csányi Jánossal


Csányi János (1966) Székely Gábor és Zsámbéki Gábor színészosztályának tagjaként szerzett diplomát 1990-ben. Egy évig a Katona József Színház tagja volt, majd szabadfoglalkozású lett. 1993-ban a Merlinben mutatták be színészi improvizációkra épülő előadását, A játékot. Másfél évig készítette a végeredményében szintén kollektív alkotásnak tekinthető Szentivánéji álmot, amely 1995-ben több díjat is nyert. A siker nyomán fogalmazódott meg a társaság Bárka-koncepciója, mellyel végül a Józsefvárosban, a hajdani Ludovika egykori vívótermében találtak maguknak helyet, de a tervezett átépítést a Műemlékfelügyelet a kerületben érvényes részletes rendezési tervvel való ellentmondása miatt megvétózta. Októbertől az ideiglenesen átalakított épületben mégis elindult a Bárka. Az igazgatóval december végén, a három első bemutató után, a Lorca-bemutató előtt beszélgettünk.

Sándor L. István

- A Bárka különféle szekcióinak nevében egyaránt a műhely szó szerepel. Tehát műhelyként működik a Bárka?

- Még nem, de minden törekvésünk arra irányul, hogy műhellyé váljon. Még nem juthattunk el idáig, hiszen most, amikor beszélgetünk, még csak két és fél hónapja működünk.

- Mit jelent számodra a műhely fogalma?

- Szellemi és munkatársi közösséget. Olyan színházi közeget, ahol a munkafolyamat minden fázisában - az ötlet megszületésétől a közönséggel való találkozás különböző formájáig - az alkotók együttgondolkodás, a közösség szerepe a meghatározó.

- A műhelymunkának csak egyik összetevője a közösség, fontos lehet a mester jelenléte is.

- Ilyennel valóban nem rendelkezik a Bárka. Mint igazgató, elsősorban én vagyok az, aki embereket hoztam ide, de az életkorom és a tapasztalataim okán nem lehetek olyan tudás birtokában, amely mesterré tehetne. Mi tehát speciális helyzetben dolgozunk: sokan vagyunk itt hasonló életkorúak, és elképzelhető, hogy a későbbiekben sem lesz szükségünk mesterre. De az is lehet, hogy a társulatból kinőnek majd a meghatározó, irányító személyiségek...

- Miben különbözik a műhelyszerűen működő színház az egyszemélyi vezető által irányított társulattól?

- A színház ebből a szempontból ellentmondásos hely, mert csakis közösségi elveken működhet, de a benne zajló munkafolyamat természete olyan, hogy adott pillanatokban csak egyszemélyi döntések hozhatók. Nem lehet mindent közösen eldönteni, de bizonyos döntések csak közösek lehetnek. Ebből születhet ugyanis kollektív szándék és felelősség. Nálunk például a hosszú távú, koncepcionális kérdésekben vagy a lényegi számonkérésekben a színházi tanács (mi úgy nevezzük: szita) a tényleges döntéshozó szerv, ahol a színészektől kezdve a szervezésen át egészen a műszaki gárdáig minden terület képviselteti magát.

- Sok színházban működnek ehhez hasonló művészeti tanácsok.

- De mindenütt formális a szerepük. Az üzemszerűen működő színházakban egyébként is teljesen elképzelhetetlen a közösségi szemlélet megteremtése. Nálunk is csak annyiban valósítható meg, amennyiben elmozdulunk az üzemszerű működéstől.

- Milyen elmozdulásra gondolsz?

- Bár nem akarunk szokványos kőszínházi társulatként működni, nem válhatunk zárt, belterjes műhellyé sem. Nekünk a kettő közötti szűk peremen kell egyensúlyoznunk. Az elmozdulás leginkább a nyitottabb szellemiségben és az ebből következő működésmódban érhető majd tetten. A társulat is jóval kisebb létszámú és más szervezeti felépítésű, mint az önkormányzati intézmények esetében. Kht-ként természetesen a jogi szabályozottságunk is más.

- Két és fél hónap alatt már a negyedik bemutatóra készültök, mintha épp egy repertoár kialakításán dolgoznátok.

- Nem azért tartottunk eddig ilyen sok bemutatót, mert repertoárt akarunk építeni. A most látható programot úgy háromnegyed éve arra a helyzetre terveztük meg, hogy mialatt ebben az épületben az átépítés folyik, mi különböző vidéki városokban szétszórva dolgozunk. Két szempontunk volt csupán: hogy egyeztethetőek legyenek a színészek és hogy mindenki teljes leterheltséggel dolgozzon. Koncepcionális és művészeti szempontjaink csak másodlagosak voltak. Így bátrabbak lehettünk a darabválasztásban is. Inkább csak arra figyeltünk, hogy kis létszámú produkciókat tervezzünk, amelyek az épületen kívüli működést tökéletesen megoldják. A helyzet azonban gyakorlatilag három nap alatt gyökeresen megváltozott, amikor eldőlt, hogy az októbertől tervezett rekonstrukció halasztódik. Így hát azt a programot, amit az átépítés idejére terveztünk, be kellett hoznunk az épületbe. És innentől kezdve már valóban számon lehet kérni rajtunk, hogy miért ez az évad koncepciója, miért épp ezekkel a darabokkal nyitottunk. És számon lehet kérni az előadások kivitelét is, hiszen azt senkinek nem kell tudnia, hogy a produkcióktól voltunk kénytelenek jelentős összegeket elvonni ahhoz, hogy az épület mostani állapotában is megkezdhessük a működést. Ezen nem siránkozunk: így sikerült indulnunk, a folytatásnak másképp kell történnie.

- Hogyan?

- Például kizárt, hogy ilyen tempó mellett (ami kívülről azt a benyomást kelti, mintha repertoárt építenénk) meg tudjuk valósítani a szándékainkat...

- Nincs szükségetek repertoárra?

- Olyan bűvös szó ez, ami arra való, hogy elfedje azt, ami magától értetődő. Egyszerű a dolog: azokat az előadásokat, melyek jól sikerültek, repertoáron kell tartani, azokat pedig, amelyek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, le kell játszani néhányszor, és gyorsan el kell felejteni. Nem kell őket 3-4 éven keresztül műsoron tartani, ahogy ez a legtöbb pesti színházban történik, mert ez rengeteg pénzt emészt fel.

- A Shakespeare-királydrámák gyorsan le is került a műsorról.

- Igen. Ez a győri Padlásszínházzal közös produkciónk volt, és bár nagyon tanulságos volt a munka, a színészek szerettek benne dolgozni, igazán mégsem sikerült az előadás. Úgy gondolom, hogy ebben az is közrejátszott, hogy az írói műhelyünk korai állapotában még nem működött igazán hatásosan: hagytunk egy véglegesen el nem készült anyagot elindítani, pedig pontosan tudtuk, hogy a rendezőnek négy hét próbaidő áll rendelkezésére, egy nappal sem több. Kár érte, mert az előadás alapötlete, a benne megjelenő gondolat nagyon izgalmas volt. Lehet, hogy fél évig kellett volna dolgoznunk rajta, hogy a darab is, az előadás is arra a szintre jusson, amit mi elvárunk magunktól.

- Ha nem volt kész a darab, akkor miért vágtatok bele?

- Kiss Csaba már máskor is csinált hasonlót: elindított egy félig kész alapanyagot s nagyszerű előadást hozott létre belőle. Tudtuk, hogy nagyon rövid idő alatt nagyon intenzív munkát tud végezni. Könnyelműek voltunk.

- Az írói műhely beleszólhat az alapanyagba?

- Ez az egyik feladata. Döntő szerepet szánunk neki a darabválasztásban és az alapanyag elfogadásában. Ezt máshol a rendezői kar végzi. Mi azonban azt szeretnénk, ha a hangsúly a rendezőről az íróra s végeredményben a színészre kerülne. Ezért nem is szerződtettünk az első évben állandó rendezőket, csak vendégekkel dolgozunk, mert azt szeretnénk, ha előbb az írói műhely erősödne meg, hogy ennek a csapatnak a kezébe kerüljenek a Bárka szellemiségét hosszabb távon meghatározó döntések. Ugyanakkor a szokásosnál több saját darabot akarunk bemutatni, szerződtettük a fiatalabb korosztály kiemelkedően tehetséges drámaíróit, akiktől azt reméljük, hogy a folyamatos színházi működés keretében át tudják lépni azokat a korlátokat, amire az íróasztala mellett dolgozó drámaíró nem biztos, hogy képes.

- Te magad nevezted kudarcnak a Shakespeare-királydrámákat, de talán hasonlóképpen kudarc a Thomas Bernhard-elôadás is, amely annak a rendkívül szűk közönségnek szól csupán, amely a nagypolgári életformához mint saját világához képes ironikus viszonyulni.

- Valóban rétegelőadás a Ritte, Dene, Voss, de nem kudarc. Ez szakmai szempontból teljességgel vállalható előadás. Talán a főpróba időszakát kellett volna egy kicsit hosszabbra nyújtani, de nem csúszhatott a bemutató, mert Lázár Kati máshol kezdett el dolgozni. Az azonban igaz, hogy a jövőben inkább olyan darabokat szeretnénk bemutatni, amelyek jóval szélesebb közönségnek szólnak. Összességében valóban plebejusabb színházat szeretnénk csinálni. A további bemutatóink sok tekintetben más képet fognak mutatni.

- Első három bemutatótok kifejezetten intellektuális alapanyagra épült. A Díszelôadás is két összetevôjére válik szét: a magvas Kárpáti Péter-szövegek elôadására és a hozzájuk kapcsolódó szellemes színpadi ötletekre, humoros színházi játékokra.

- Úgy érzem, hogy tartalmas munka született, ami sajnos csak a 3-4. előadás után kezdte elérni a megfelelô hosszúságot, körülbelül 40 perccel lett rövidebb. A bemutatóra még ez az előadás sem volt kész, hisz a premier előtt csak egyetlen összpróbát tudtunk tartani, miközben a feltételeink: az épület, a munkakörülmények meg sem közelítették a professzionális működésmódot. Ebben az előadásban ennek ellenére meg tudtunk mutatni valamit abból, hogy milyen irányban szeretnénk haladni.

- Olyan lesz végre a Bárka, amilyennek szeretnétek?

- Remélem, igen. Bár indulás után mindig nehezebb navigálni, mint előre tervezni, különösen akkor, ha a térképeket is menet közben rajzoljuk. A következő bemutatónk Tasnádi Titanic vízirevűje lesz - jókora önirónia van a címválasztásban -, ebben végre mindenki szerepelni fog, hisz a társulat létrehozása szempontjából alapvető fontosságú a közös munka, amire - az eredetileg tervezett megosztott működés miatt - eddig nem kerülhetett sor.

- Ezzel mintha azt is mondanád, hogy a Bárka szellemisége az eddigi bemutatókból nem derülhetett ki.

- Nem tudom, hogy így van-e. De azt tény, hogy nem egészen arról és úgy beszélünk, amiről és ahogyan szeretnénk. Egy színház létrehozása éveket vesz igénybe. Remélhetőleg a Bárka szellemisége később előadásokban is meg tud majd nyilatkozni. Ha nem így történik, akkor a szándékunk megbukott. Azért hoztunk létre ezt a színházat, hogy el tudjunk mozdulni attól a színjátszástól, amit magunk körül látunk.

- Mondanál konkrétumokat?

- Úgy érzem, a színháznak nem abból az individuális megközelítésmódból kell kiindulnia, amelyre a mai, rendezőt középpontba állító színjátszás épül: rendszerint ő maga választja a darabot, amelyet önmaga egyéniségén átszűrve, saját személyes látomását kifejezve visz közönség elé. Engem az a színház érdekel, amely nem egyéni nézőpontokat közvetít, hanem közösségi szándékokat és élményeket fejez ki. Ahol több ember közös munkája, együttgondolkodása alapján született előadások láthatók. Ilyen a Don Qijote című darab is, amelynek ötlete a két leendő főszereplőtől származik. Az író, Tasnádi István csak véletlenül került bele a munkába, és én sem rendezőként működtem - legalábbis eddig nem -, hanem a munkafolyamat általános szellemi koordinátoraként. Az is érdekel, hogy a próbafolyamatot miképp lehet improvizációkra építeni, hiszen végeredményében ez sokkal elevenebb, nyersebb, az adott pillanatban fényesebb játékmódhoz vezethet, amely a nézőkre is jóval intenzívebben hat. De az is érdekel, hogy miképp lehet a közönség és az előadás közti viszonyon változtatni. Hogyan lehet például a teret úgy átalakítani, hogy a nézők a megszokottól eltérő helyzetbe kerüljenek. Már főiskolás korunkban is voltak olyan terveink, amelyek végül a Szentivánéji álomban valósultak meg, ahol maguk a nézők teremtették meg az előadás játékterét. De hogyha a szellemiségre gondolok, akkor a színháznak a társadalomban betöltött szerepén is gondolkodnunk kell. Vajon érdemes-e ma színházat alapítani? Szerintem olyan helyet kell teremteni, amely lehetőséget ad arra, hogy emberek a saját jövőjükről, pillanatnyi helyzetükről gondolkodjanak - ha a színház érdekli őket, akkor a színházon keresztül is. Épp ezért a Bárkára rengeteg nem színházi eseményt, gyerekprogramot, irodalmi és zenei kávézót, középiskolai filmklubot terveztünk, bár a menetközbeni manőverekkel a kiegészítő programok számát is csökkentenünk kellett, hiszen a jelenlegi hely háromszoros kihasználtságával sem tudjuk megvalósítani mindazt, amit a kész épületre terveztünk. Némi ellentmondás is van abban, hogy egyszerre próbálunk hosszú távon fejlődőképes színházi közösséggé válni - ami egyfajta zártságot feltételez -, ugyanakkor igyekszünk egy nyitott helyet is teremteni. Ha másokat kérdeznél meg, biztosan mást emelnének ki, számomra azonban ezek a problémák a legfontosabbak abból, amit némi nagyképűséggel a Bárka szellemiségének nevezhetnénk. És ez a szemlélet, amit itt kimondva, kimondatlanul megpróbálunk képviselni, igencsak különbözik azoknak az embereknek a gondolkodásmódjától, akiktől én a szakmát tanultam.

- Most a mestereiddel vitatkozol?

- Rendkívül sokat tanultam Székelytôl, Zsámbékitól. Ők voltak a főiskolán azok, akiktől egyáltalán lehetett valamit tanulni. De ők máshová helyezték a hangsúlyokat. Én azt gondolom, hogy a közönséget el kell ragadni, tudni kell őket szórakoztatni, a szó nemes értelmében is. Abban is eltér a véleményünk, hogy szerintem nem a próba a legfontosabb, hanem az előadás, mert a színház sosem feledkezhet el arról, hogy mégiscsak a közönségért jön létre, a közösséggel való találkozás pillanatában születik.

- Szóval nincsenek igazán mestereid?

- Azt hiszem nincsenek, bár rendkívüli módon érzem ennek a hiányát. Nagyon nagy kárára van a magyar színjátszásnak, hogy a néhány meghatározó személyisége hasonlóan gondolkodik, és végeredményben hasonlóképpen működő színházakat és előadásokat hoz létre. Ennek következtében nincsenek nálunk jelentős irányzatok és eltérő szemléletű mesterek sem, akik hosszú is következetesen képviselnék a saját különféle törekvéseiket. Ez azért baj, mert emiatt az egymást követő nemzedékek egyformák lesznek, hiszen az a sokszínűség, ami lehetőségként fiatal korában mindenkiben benne van, nagyon kevés külső bátorítást kap. Néhány erős egyéniség nyilván mindig áttöri a falakat, de ez kevés ahhoz, hogy igazán sokszínű színjátszás alakuljon ki Magyarországon.

- Mitől ennyire egynemű nálunk a színjátszás?

- Különféle okok miatt. Egyrészt magyarázható Magyarország lélekszámával. Nem elég nagy ahhoz az ország, hogy a különböző szakmákban - beleértve a színházi területet is - egészséges, inspiráló versenyhelyzet alakulhasson ki. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a különböző fontos városokban különféle irányzatok képviselői létre tudják hozni a maguk jelentős színházait, amelyek különféle alternatívákat kínálnak az alkotók számára. Túl kicsi ehhez az ország. De nem elég kicsi ahhoz, hogy igazán provinciálisak, belterjesek és személyesek lehessünk - megintcsak a szavak pozitív értelmében, ahol is egyfajta családias közeg határozná meg a viszonyokat. Ezen az adottságon nem lehet változtatni, legfeljebb azzal, ha valóban átjárhatóvá válnak a határok, és a közös kulturális gyökerekre támaszkodva erősebb együttműködés alakul ki a régió országai között. Az elkésett polgári fejlődés sem kedvezett a sokféleség kialakulásának. Az alig 200 évre visszatekintő magyar színháztörténetnek a legfényesebb időszaka az előző 40 év volt, a szocializmus időszaka, ahol állandó támogatottsággal bíró állandó társulatok jöhettek létre. Ezenközben kialakulhattak jelentős színházi műhelyek is, Kaposvárott, Szolnokon, Miskolcon, később a Katonában. Mégis rendkívül ellentmondásos volt ez az időszak, hiszen végeredményben egy bürokratikus intézményrendszer, egy szocialista gyármodell sajátosságait erőltették rá magára a színházra is. Ez észrevétlenül egy történelmileg meghatározott gondolkodásmódot is rákényszerített a magyar színjátszásra, amit általában szocialista realizmusnak neveztek. Ez egyúttal ízlésdiktatúrát is jelentett, bár ennek egy igencsak hatékony gondolkodásmódot jelentő realista változata is megteremtődött a korszak legjobb teljesítményeiben, Székely, Zsámbéki, Ascher előadásaiban.

- A bürokratikus gondolkodásmód egyúttal zárt struktúrát is teremtett.

- A mai színházi struktúrával nem az a baj, hogy zárt, hiszen mostanában már elég sokféle kezdeményezés kezd kibújni a beton alól, inkább az, hogy igencsak ellentmondásos. A jelenlegi struktúra egyszerre hordoz nagyon fontos értékeket - gondolok itt a társulati létezés lehetőségére, amely a leginkább távlattal bíró, fejlődési lehetőséget kínáló színházi forma. Ugyanakkor a repertoárrendszerű állandó társulatoknak csak a színházi struktúra gerincét kellene alkotniuk, és emellett hagyni kellene, hogy többféle működési elvet képviselő színházak jöhessenek létre, mint például Prágában. Ezt azonban megakadályozza az ipari modellként felépített, szabványosított struktúra.

- Milyen irányban kellene változnia?

- A változtatásoknak mindig a lehetőségek felbukkanásával összhangban kellene megtörténniük. Erre kell tudatosan felkészülni. Nem egy központi politikai vagy gazdasági elképzelés szerint kellene átalakítani a struktúrát, mert akkor majd másképp lesz minden egyforma. De ha felbukkan valami, ami tehetségesnek, életképesnek tűnik, hagyni kell kibontakozni, még akkor is, ha némileg kockázatos a vállalkozást jelent. Vagyis szerintem elsősorban a fiataloktól várhatunk életképes kezdeményezéseket. Hagyni kell őket, hogy elinduljanak, még akkor is ha járatlan útra lépnek, és nem rendelkeznek annyi tapasztalattal, hogy biztosak lehessünk abban, hogy célba érnek.

- A fiatal tehetségek többsége is inkább a struktúrán belüli működést választja, mert egzisztenciális és működési biztonságot csak ott találhat.

- Ez abból következik, hogy az előző politikai rendszer mesterségesen visszatartotta azt a természetes folyamatot, hogy nagyon jelentős amatőr majd alternatív kezdeményezésekbôl állandó műhelyek alakuljanak ki. Micsoda képtelenség például, hogy az Arvisura társulata nem tudott jelentősebb támogatottságot élvező hivatásos színházzá válni, és így nem volt képes megvalósítani azokat a lehetőségeket, amelyeket potencionálisan magában hordozott. És mondhatnék több hasonló sorsú társulatot is. Ki vannak utasítva a hivatásos szakmából olyan irányok, amelyek egyébként a színház természetes fejlődési útját jelenthetnék. És teljesen elsorvadt az amatőr színjátszás is, holott meggyőződésem, hogy nem lehet jelentős és nagy formátumú színházat csinálni - mint ahogy profi futballt sem -, anélkül, hogy ne rúgnák lelkesen minden grundon a labdát. Az amatőr színjátszás felélesztésére és támogatására tudatosan kellene törekedni. Ki kellene dolgozni egy olyan koncepciót, amely az újonnan megjelenő kezdeményezésekre is nyitott, számukra is terepet biztosít. A színház létrejöttének ez a természetes folyamata, s nem az, hogy a hatalom létrehozza őket, kinevezi, esetleg leváltja a vezetőit. Sokkal magától értetődőbb az, ha összeállnak néhányan, akik még akarnak csinálni valamit, és megpróbálják megvalósítani azt, amit elterveztek.

08. 08. 4. | Nyomtatás |