Képeskönyv-színház

Garcia Lorca: Don Cristobal és Donna Rosita tragikomédiája

 

Szegény lány, aki férjhez menne. Jönnek a kérők, közülük az egyikkel szeretik egymást, a másik meg őt szereti, a harmadik meg gazdag, így azt a lány apja szereti. Szenvedélyes összeütközések, viadalok, csalódások, félreértések - s nincs megoldás, ködbe vész a heppiend.

Szép kis mese, szép kis spanyol mese, szép színes lapozgatós képeskönyvből. Ez a képeskönyv tényleg fantasztikus, igazi és mégsem. Kihajthatós, behajthatós, összelapul és kinyílik. Ez mindig izgatott gyerekkoromban, hova lesznek a tárgyak, emberek, mikor a következő oldalra lapozok. Most még rejtélyesebb, mert igazi emberek jelennek meg bennük. Hisz ez a leporelló ezúttal csupán (csupán?) díszlet a Bárkán, Murányi Tündéé és Valcz Gáboré, a Don Cristobal és Donna Rosita tragikomédiájához.

Keller Márk

Titokzatos, szerelmes történet, amolyan balladai homályba vesző - és úgy tűnik, hogy a megvalósításnak épp ez a nehézsége. Mert itt nem lehet aprólékos kisrealista stílusban játszani, föl kell tölteni a lyukakat, a helyeket, ahol a titkok lapulnak. Rendezőileg és színészileg nyilván ez az érdekes, de nézőileg ez az, ami vitatható. A föltöltés hogyanja. A Kaszás Gergő rendezte előadásban a remek kezdés, a látvány, a színészi játék ellenére sok az öncélú gegezés, az ide nem illő rögtönzés. Van például egy kocsmai jelenet, amikor is a közönség jókat derül, de kérdés, mennyire szervül az egészbe. Vagy egy utcajelentnél. Kétségtelen, hogy kiváló színészeket látunk, mégis ott a kérdés: hol a rendező? Mintha egy diákszínjátszó fesztiválon a legtehetségesebb csoport bemutatóját látnánk, akik azért még nincsenek fölkészülve arra, hogy egységbe foglalják rengeteg jó ötletüket. Garcia Lorca kifinomult, bonyolult világát mintha nem sikerülne megfejteni, kitárni. Pedig sok minden biztató. Először is a már említett látvány, melybe nemcsak a leporelló-díszlet tartozik, hanem az ehhez jól illeszkedő, stilizált jelmez is, mely bábukhoz teszi hasonlóvá a szereplőket. Igaz, a színekhez a szerző maga is adott útmutatást, de a megvalósításhoz bátor fantázia kellett. Papp János jelmezei groteszkül fejezik ki a szereplők jellemeit, átmenetet teremtve ember és bábu mivoltuk közt.

Szóval az ember szívesen nézné ezt a játékot, mert sok minden a kedvére van benne. Ám nem ő tehet róla, hogy aztán mégsem teljes a lelkesedése. Egy-egy drámában nyilvánvaló, hogy különféle jellemek léteznek, hiszen az ő összecsapásaikból keletkezik a feszültség. De ezeknek a különféle jellemeknek a játékstílusban mégiscsak valamiféle egységes világot kellene teremteniük, s ez itt nem megy. Vasvári Emese Donna Rositaként kedves, kelekótya marionettfigurát játszik. Derzsi János Don Cristobitaként a Vitéz János ördögfigurája, Széles László Curritoként mintha egy szürreális festményből lépett volna elénk. Ez még akár rendben is lenne, talán a rendezői szándék is ez volt. De az utcanépe, a többiek, Tóth József Cocolichéje, Scherer Péter több szerepben valódi hús-vér figurák, poénjaikban is hétköznapi emberek, s ezzel igen erősen kilógnak a költői játéból. Még akár ez is lehet rendezői szándék, ám arányaiban mindenképpen túlnő a többieken, néhol már tényleg több lesz belőle, mint amennyit ér, elveszítvén a légiességet, könnyedséget, varázslatot. Mintha másik előadásból kavarodtak volna ide.

Cseh Tamás dalai, amelyekre nem mondhatni, hogy rosszak, mégsem mindenhol tökéletesek.

Akárhogy is, az egység, az átívelő gondolati híd hiányzik ebből a bájos, megnevettetős, ám mégiscsak hepehupás játékból, melyet azonban csodálatos játéktere, látványvilága mégis sokáig emlékezetessé fog tenni.

 

 

 

F. Garcia Lorca: Don Cristobal és Donna Rosita tragikomédiája Bárka

 

Díszlet: Murányi Tünde, Valcz János m.v.

Jelmez: Papp János m.v.

Dalok: Cseh Tamás m.v.

Mozgás: Stubnya Béla m.v.

Rendező: Kaszás Gergő

Szereplők: Vasvári Emese, Derzsi János m.v., Tóth József, Széles László, Scherer Péter, Felhőfi Kiss László m.v., Kaszás Gergő

08. 08. 4. | Nyomtatás |