A szivacsból csavarni

Beszélgetés Péntek Katával

 

Az Állami Balett Intézet néptánc tagozatán végzett 1987-ben. Öt évig a Szegedi Balett tagja, szólistája, majd a Budapest Baletthez szerződik. 1994-től Bozsik Yvette-tel dolgozik, majd 1997-től önálló alkotó, előadóművész. Imre Zoltán, Roberto Galvan, Yorma Uotinen, Kovács Gerzson Péter darabjaiban lép fel, televíziós produkciókhoz tervez táncot. Első egész estés koreográfiaája a Por, melyet a Szabadság és az Eső követ. Legutóbbi munkái a Magamban, melyet a Gravitáció Szólótánc fesztivál számára készít, valamint a Kazohinia című előadás koreográfiája.

 

Halász Tamás

- Érdekesen indult táncos pályád.

- Igen. Felvettek a Balettintézet előkészítőjébe, aztán kirúgtak: eltanácsoltak erről a pályáról. A nővérem később, tizennégy éves koromban beíratott a néptánc tagozat felvételijére anélkül, hogy erről én tudtam volna. Ide felvettek, és - bár engem a néptánc akkor igazán nem érdekelt - a tagozatot nagyon megszerettem. Mindenesetre egyre inkább erősödött bennem az az érzés, hogy számomra a néptánc szerepe nem több, mint amire eredetileg hivatott: eszköz az öröm kifejezésére a szociális élet keretein belül. Nyelvezete számomra művészileg túlságosan korlátozott. De ugyanezt érzem a klasszikus balettel kapcsolatban is. Mindenesetre lediplomáztam, aztán felvételiztem az egyetemre.

- Ennyire komolyan felmerült benned a pályamódosítás lehetősége?

- Nem, nem akartam elhagyni a szakmát. A Balettintézetben annyi azért kiderült, hogy engem az Isten is táncosnak teremtett. Egyedül a néptánccal szemben léteztek a már említett averzióim. Végül nagy szerencse ért: tanulmányaim vége felé eljutott hozzám a hír, hogy Szegeden egy teljesen új kortárs társulat indul Bokor Roland és Imre Zoltán vezetésével. Kieszközöltem, hogy - még diplomaosztás előtt - egy nyílt napon lemehessünk hozzájuk szétnézni. Rögtön nagyon szimpatikusak lettek, és beadtam hozzájuk a jelentkezésemet. Ugyanígy tett Fekete Hedvig, Juronics Tamás, Kovács Anita, Sárközy Attila is - az osztályunk krémje.

- Milyen volt az első találkozás Imre Zoltánnal?

- Furcsa. Mi olyan intézetből érkeztünk, ahol a legnagyobb hangsúly a technikai képzésen volt. Innen kikerülve különös volt találkozni ezzel a rendkívüli személyiséggel, aki hihetetlen műveltséggel rendelkezett, óriási kitekintése volt a világra, másrészről igencsak liberális módon szemlélte az őt körülvevő közeget. Zoli nagyon természetesen fejezte ki önmagát, mindent a nevén nevezett, és ez nekem, a tizennyolc évemmel eleinte felettébbb különös volt, a mai eszemmel viszont egészen fantasztikus. Voltak nagy kiborulásaink is, mivel az akkori gyakorlat szerint az új társulat főszerepekre a hazai balett csillagait kérte fel, mi pedig döbbenten lestük, hogy hová is kellene majd idővel felnőnünk. Ezek a találkozások óriási hatással voltak ránk, kezdőkre.

- Meddig tartott ez a szorongás?

- Az első bemutató után oldódott fel. 1987 augusztusában kezdtünk együtt dolgozni, és októberben debütáltunk. Zoli ösztönzésére aztán egyre inkább úgy alakult, hogy a társaság önmaga soraiból kezdte kiállítani az új előadások szereplőit, és leszokott arról, hogy meghívott táncosokkal dolgozzon. Társulattá kezdtünk szerveződni, mindannyian vállaltuk, hogy Szegedre költözünk, és együtt dolgozunk.

- Hogyan folyt a munka a szegedi műhelyben?

- Zoli használta a nyugati múltját: a lábában, testében, fejében rengeteg új, idehaza ismeretlen dolog lappangott. Például magával hozta a Graham-technikát, amely ekkor alig volt ismert Magyarországon. Minden nap volt klasszikus balett-óránk, gyakran voltak Graham-foglalkozásaink, és ez utóbbin keresztül kezdtük a modern táncot kóstolgatni. Amikor pedig megismertetett mindennel, amit fontosnak ítélt átadni, akkor tanárokat kezdett hívni, akik olyasmiket tanítottak nekünk, amiben ő kevésbé volt otthon. Rendkívül jellemző volt rá, hogy a minőség előtt alázattal nyitotta meg a kaput. Különös volt nekem például, hogy milyen nyíltan és egyszerűen engedte át Juronics Tamásnak a terepet. Számára igazi sikerélményt jelentett más tehetségének felismerése. Neki mint igazi mesternek birtokában volt az a képesség, hogy mást is elfogadjon maga körül, anélkül, hogy egyeduralomra szándékozott volna törni. Zoli egyszer beszélt nekem arról, hogy pályája előző szakaszaiban ha kapott is lehetőséget, az igazán nagy lehetőségeket soha nem kaphatta meg: ennek hatására döntötte el, hogy egyszer majd, ha a keze alatt megérez egy tehetséget, annak ő szó nélkül szabad utat enged.

- Mi tette a Szegedi Balettet műhellyé?

- Az a kiváló légkör, amit Zoli megteremtett. Soha nem próbált direkt módon vezetni: megosztotta velünk a társulat összes problémáját, de magára vállalta a felelősségteljes döntéseket. Problémánk pedig bőven volt. Szegeden régóta nem létezett balett, így először is el kellett magunkat fogadtatni a helyi - meglehetősen konzervatív - közönséggel. Annak idején például középiskolákba jártunk, és nyílt balettórákat tartottunk a diákoknak. Többek közt ezért is kezdtek el érdeklődni irántunk, és lassan saját rajongótábort tudhattunk magunk mögött. Az, hogy mára a város büszke a társulatra, elsősorban Zolinak köszönhető, Juronics Tamásék már egy kész, bejáratott struktúrát vettek át. Öt évig dúltak a belső harcaink a színházzal és magával a várossal, de győztesen kerültünk ki belőlük. Zoli ekkorra fáradt el. Mikor aztán lemondott, én is eljöttem: az új vezetéssel nem láttam biztosítottnak a korábbi, nagyon haladó szellemiség fenntartását. Egy műhely akkor tud működni, ha az olyan mester köré csoportosul, aki évekre előre meg tudja határozni a koncepciót, az irányt, és olyan személyiséggel rendelkezik, amelyhez tapadnak az emberek. Zoli ilyen volt: némelyik, évekkel ezelőtti beszélgetésünket még a mai napig sem dolgoztam fel teljesen. A humánuma és tudása mágnesként vonzott magához. Demokratikus vezetési stílusa pedig a minőségi munkánk alapfeltétele volt. Általában a legtöbb társulatból elmennek azok az emberek, akik maguk is alkotóvá akarnak válni - Zoli mellett felnőhettek, és lehetőséget kaptak.

- Mesterként tekintettetek rá?

- Erre nem volt alkalmunk, hiszen soha nem emelte magát a társulat fölé, ezért bennem ilyenformán nem tudatosult akkoriban, hogy ő a Mester. (Nem véletlen, hogy a társulat nem Imre Zoltán Műhelye néven, hanem Szegedi Balettként működött.) Hogy mégis az volt, arra akkor jöttem rá, amikor elmentem a Szegedi Balettől, és új helyzetekben, új emberekkel dolgoztam: ekkor vált világossá számomra, hogy az egész szakmát tőle tanultam. Ő tanított meg jelen lenni a színpadon. Zoli nem tolta magát soha előtérbe, mindig belőlünk próbálta meg kihozni a maximumot, bár nem volt könnyű feladata, hiszen nagyon sokféle helyről érkeztünk a társulatba. Ebben a munkában nagyon nagy segítséget jelentett számára az a képessége, hogy képes volt tisztán csak színházban is gondolkodni: így sikerült igazán testre szabott feladatokat találni a számunkra, bár ezáltal egy kicsit be is skatulyázta a táncosait.

- Ő volt az egyetlen mester az életedben?

- Igen, és most, hogy nincs, iszonyatosan hiányzik. A legszomorúbb az, hogy pont most akart újból velünk dolgozni, mert szándékában állt visszatérni a tánchoz az után a hosszú szünet után, mikor csak opera, operett és színházi táncbetétek rendezésével foglalkozott. Most érezte elérkezettnek az időt, hogy újból műhelymunkát kezdjen velünk. Nagyon hirtelen ment el: annyi minden volt még benne és a kapcsolatunkban.

- A Mester elment, és ti már minden értelemben örökösei vagytok. Mit hagyott rád?

- Amikor együtt dolgoztunk, nem éreztem őt olyan nagyságnak, mint azóta. Mindig észleltük, hogy különleges személyiség, akihez jó tartozni, akivel jó együtt lenni, de ahhoz, hogy világossá váljon számomra, mennyire meghatározó ember volt a pályámon, hogy mesteremnek nevezzem, kellett egy kis távolság. Csak távolság - a szemünkben nem a halál tette őt naggyá, hanem a múló idő és a felismeréseink. Amikor már tudtam, hogy a mesterem volt, akkor sem mertem ezt soha elmondani neki. De ez fordítva is így volt: mindig is éreztem a figyelmét, de csak utólag, az édesanyjától tudtam meg, hogy mennyire szeretett minket, és mennyire tanítványainak tekintett bennünket, akikben nem csalódott.

Mérhetetlen szakmai szigort tanulhattunk tőle, az előadások szentségét. Emlékszem például egy esetre, amikor ő maga ugrott be, hogy ne maradjon el előadás - épp a partnerem szerepébe, így elmondhatom, hogy színpadon utoljára velem táncolt. Tőle tanultam meg azt, hogy akkor is színházban gondolkodjak, amikor a táncé a főszerep. Ezért nem nagyon tudok absztrakt művekkel azonosulni. Én úgy szeretek megjelenni és - amióta koreografálok - megjeleníteni, hogy szóljak is valamiről. Zoli a saját darabjaiba állandóan belecsempészte a képzőművészetet. Ez a tendencia Hédinél és nálam is erősen érezhető, nem véletlen, hogy ennyire intenzíven dolgozom együtt Sárkány Sándorral.

- Gondolkodtál már azon, hogy egyszer te is embereket gyűjts magad köré, és továbbadd a tudásod?

- Igen, mostanában egyre inkább. Az, hogy koreografálni kezdtem, már egy lépés ebben az irányban. Nem véletlen, hogy nem kezdtem el, vagy nem mertem hamarabb darabokat készíteni, hiszen Zoli hihetetlen képességű koreográfusokat hozott annak idején nekünk. Csak most, hogy ezeknek a találkozásoknak az emléke halványodik, és én, a későn érő típus, lassan megállok a lábamon, érzem egyre inkább szükségét annak, hogy csak olyasmivel foglalkozzak, ami énbennem születik meg. Lassan szeretném elkezdeni az átadást: eddig szivacs voltam, ami mindent magába szív, de most már úgy érzem, hogy lehet belőlem csavarni. Én így szeretnék fejleszteni, fejlődni, ám Zolihoz hasonlóan én sem szeretném mások fölé helyezni magam.

 

08. 08. 4. | Nyomtatás |