Kell egy társulat

Beszélgetés Kulcsár Enikővel

Kulcsár Enikő 1990-től másfél éven keresztül volt a Kerekasztal Színházi Társulás tagja. Gimnazistaként jazz-táncot tanult Kriszt Lászlónál. 1992-ben felvételizett a Budapest Tánciskolába, melynek első végzős növendékeként, 1996-ban fejezte be tanulmányait. Ezután szabadúszóként működött, részt vett a Szolnoki Szigligeti Színház produkcióiban, dolgozott az OFF Táncszínházi társulattal, valamint az Inspiráció '96-ra, Garai Júliával együtt készítette el első koreográfiáját Júlia és Júlia címmel. 1997-ben Szabó Réka Szonáta című előadásában játszott, amely elnyerte az Inspiráció '97 fődíját. 1997 szeptemberétől a Közép-Európa Táncszínház tagja.

 

Halász Tamás

- Alternatív prózai társulatnál indultál, mára pedig a legjelentősebb magyar kortárs koreográfusok darabjaiban szerepelsz. Hogyan jutottál el a táncszínpadig?

-1990-ben a Kerekasztal még csak egy diákszínjátszó csoport volt. Gödöllő nem olyan nagy város, nem volt nehéz ismerni őket: láttam az iskolámban előadásaikat, a társulatvezetőt, Kaposi Lászlót pedig mint a Művelődési Ház népművelőjét szintén ismertem. Ekkorra már beszéltünk párszor, egy szép napon, tizenhat évesen, rákérdeztem, csatlakozhatnék-e a csoportjukhoz. Igent mondott, és rögtön jött a mélyvíz... Ukrajnába kapott a társulat meghívást (ez volt az első külföldi vendégszereplésünk) ,és A gyapot éneke című előadást kellett oroszul megtanulnunk. Így történt, hogy színpadon először oroszul szólaltam meg.

- Hogy érezted magad a kerekasztalosok között?

- Mint minden összeszokott csapatba, ide sem volt könnyű belépni. Én sem voltam akkoriban könnyű eset, a legvadabb kamaszkoromat éltem, és meglehetősen el voltam foglalva magammal. Most úgy látom, abban a csoportban nem alakítottam ki helyet magamnak. Ez biztosan hozzájárult ahhoz, hogy csak másfél évet töltöttem velük. Később azonban változott a helyzet, miután eljöttem, néhány társulati taggal nagyon jó barátságba kerültem.

- Milyen előadásokban játszottál?

- Az orosz darabon kívül az Édesapám, édesapám, kibújt ám a szög a zsákból című Latkó-darabban, A lovagsereg énekében, valamint Paul Foster darabjában, az I. Erzsébetben vettem részt.

- Mennyire vált szakmailag fontossá ez az időszak számodra a későbbiekben?

- Kaposit nagyon szigorú, kérlelhetetlenül a saját útján haladó embernek ismertem meg. Az, ahogyan színészként kezelt, kihozta belőlem a legrosszabb tulajdonságaimat, sőt fel is erősítette: ha görcsös voltam, még görcsösebbé váltam és így tovább. Ez nekem nagyon nem tett jót, bár ez a másfél év erős közösségi élményt adott. Ahhoz nem voltam ott elég hosszú ideig, hogy szakmailag igazán bármit is hitelt érdemlően mondhassak a Kerekasztalról. Hogy nem jó szájízzel távoztam, annak inkább személyes, mint szakmai okai voltak. Óriási volt a munkafegyelem és a munka tisztelete. De éppen ezért egy idő után túl szigorúvá és komollyá vált az egész, holott valahol mindennek a lényege a játék lett volna. Eltűnt a könnyedség, és csak a komoly, idegfeszítő munka volt, amit ráadásul egészen fiatalok és amatőrök kellett, hogy végezzenek, nem pedig felnőtt színészek, akik számára ez valóban munka, hivatás.

- Mi indított el a tánc felé?

- Korábban is táncoltam, Kriszt László óráira jártam, amikor pedig befejeztem a gimnáziumot, egyszerre lehetőségem nyílt komolyabban is tánccal foglalkozni. Jelentkeztem az Angelus Iván vezette Budapest Tánciskolába. Igazi, komoly iskola volt, négy év kemény képzéssel. Olyan embereket találtam itt, akikkel együtt tudtam dolgozni. Így alakult át ez az egész műhellyé: az OFF Társulat tagjai, Garai Júlia iskolatársaim voltak, majd alkotótársaimmá lettek. Az pedig egészen különös élmény volt, hogy én voltam az iskola első végzőse. Az osztályomban tizenkilencen kezdtünk, de a négy évet közülük én jártam egyedül végig. Rajtam kívül még egy ember, Bakó Tamás (aki most Németországban táncol) maradt a pályán. Nagyon szerettem a Budapest Tánciskolát, hiszen egyike azoknak az iskoláknak, amelyeknek alapvető jellemvonása a személyesség. Kötelezően betartandó, merev szabályok, amelyek nem veszik figyelembe a diákok különböző személyiségét, nem léteztek. Iván személye maga volt számunkra a szabály.

- A személyesség élménye és az alkotótársak megtalálása mellett milyen szakmai képzettséget adott ez az iskola?

- Utólag már érzem, hogy ez az egész akkor még kiforratlan volt. A balettban például van egy feszes módszertan, mely előírja, hogy mit kell egy 10, 11, 12 éves gyereknek tanítani ahhoz, hogy kilencedikes korában balett-táncossá váljon. A moderntáncos-képzésnek abban az időben még nem volt ilyesfajta részletesen kidolgozott tanmenete. Jó tanárokat sem egyszerű találni itthon, ha az ember ezt az utat választja. De az iskola ezen mára, remélem túljutott. Úgy hallom, most válik szakközépiskolává, szorítok, hogy előnyei megmaradjanak amellett, hogy az oktatás rendszere kidolgozottabbá válhat.

- A Budapest Tánciskolát elvégezve milyen lehetőségek álltak előtted?

-1996 májusában végeztem, és ott álltam kapcsolatok, ismeretség, összeköttetés nélkül. A Közép-Európa Táncszínházhoz (KET) jártam be tréningezni, és egy ilyen alkalommal tudtam meg, hogy a Szolnoki Szigligeti Színház táncosnőt keres. Hamarosan a színház tánckarának külsős tagja lettem, de rosszul éreztem magam, nem találtam a helyem az ottani előadásokban. Egy év elteltével Szögi Csaba szólt nekem, hogy volna egy hely a számomra a Közép-Európa Táncszínháznál. A nyáron léptem fel először velük Egerben, a Mária Evangéliuma című rockoperában, augusztusban pedig megkezdődött Chatel koreográfiájának, a Triónak a betanulópróbája. Azóta a repertoár egy nagy részét betanultam.

- Két év elmúltával hasznosíthattad végre, amit megtanultál...

- Ha precízen nézzük: én nem pontosan ezt tanultam. Itt majdnem minden lány balettos volt, más képzést kapott, mint én, így tőlük is van mit tanulnom. Nagyon hasznosnak érzem, hogy velük dolgozhatok: jó a csapat, és a táncossá váláshoz nagyon kell egy társulat. A független utak szerintem nemigen működnek a pálya elején. Ahhoz, hogy rutint szerezz, nagyon sok darabot meg kell tanulnod, és rendszeresen elő is kell adnod őket.

- A Trió bemutatója fontos állomásnak tűnik eddigi pályádon. Nagyon sok ember ekkor figyelt fel rád.

- Krisztina de Chatel darabja nagyon nagy kihívás. A próbaidőszak - előbb az asszisztens Fodor Katalinnal, majd Chatel-lal - rendkívül kemény volt, alig tudtam járni az utcán, annyira fájt a lábam. De élvezettel csináltam, hiszen ez volt az, amit Ivánnál tanultam, otthon éreztem magam benne. Azt pedig különösen fontossá tette, hogy végre valaminek a teljes alkotási folyamatát végigéltem, hiszen a most elkészült Raszputyin-darabot leszámítva a KET-ben is csak betanulásaim voltak.

- Mik a további terveid?

- Ez attól függ, hogy hogyan alakul az együttes sorsa. Ha izgalmas munkák merülnek fel, akkor szívesen maradok, akár egészen sokáig is velük. Jelenleg egy darabot csinálok, a másodikat, amelyikben koreográfusként dolgozom, de a Júlia és Júliával ellentétben, itt én már nem leszek színen, ezért könnyebben lehetek külső szem. De elképzelhetőnek tartom a társulaton kívüli munkát is - néhány év múlva.

08. 08. 4. | Nyomtatás |