Apátlan nemzedékek

Beszélgetés Ascher Tamással

- Voltak-e a mestereid?

- Fiatalkoromban nagy szükségem volt mesterre, mert bizonytalan voltam, és tanulni vágytam. Mint nemzedéktársaim többsége, elégedetlen voltam az azidőtájt működő színházakkal. Ma már tudom, hogy a 60-as, 70-es évek színházának is megvoltak a maga értékei: monumentális színészegyéniségek rendkívüli teljesítményeit láthattuk, de ezek a nagy színészi produkciók valahogy különálltak az előadások egészétől. Az előadások ugyanis nem voltak minden részükben megkomponáltak, egy irányba hatóak. Tulajdonképpen az az előadás, amelyik meggyőzött arról, hogy érdemes színházzal foglalkoznom, Peter Brook Szentivánéji álom-rendezése volt, amelyet nagyjából a rendezői diplomám kézhezvételével egy időben láthattunk itt Magyarországon. De legfontosabb mestereim nem a színházból érkeztek, hanem a társművészetek és az irodalom világából. Egy kivétellel: Nádasdy Kálmán színházi ember volt, nem is akármilyen. Tőle a főiskolán nem színházrendezést tanultunk, hanem egy különös címet viselő tantárgy, a magyar zene és irodalom kapcsolatai ürügyén bátor gondolkodást, és azt, hogy mindenre fogékonyak legyünk. Ahogy az órán egy operaáriát elemzett, az nem éppen áhítatos művészettiszteletről tanúskodott: annyi kaján meglátás, annyi szentségtörés volt abban, hogy egy életre mintát adott a gondolkodás merészségéhez, váratlan szemszögek kereséséhez. Egyébként nemcsak operákról beszélt: az ősköltészettől a modern fizika eredményeiig mindenről szó esett, egy aznapi újságcikk részletes megtárgyalásától művészettörténeti eszmefuttatásig bármi előfordulhatott.

Varga Judit

 

- Rajta kívül kit tekintesz még mesterednek?

- Meglepő módon a másik ember, aki az életemben fontos szerepet játszott, Erdély Miklós, a nagy magyar avantgarde művész és gondolkodó. Első hallásra Nádasdy Kálmán poláris ellentétének tűnhet. Nádasdy a színakadémia rektora volt, többszörösen díjakkal koszorúzott nagyság, ezzel szemben Erdély minden adott kereten kívül álló, mindenhonnan kicenzúrázott, minden megnyilvánulásával provokáló művész. Ám ez a két ember egy valamiben nagyon hasonlított egymásra: egyikük sem azon szerep szerint élt és működött, amelyet kiosztott rájuk az élet és a köztudat. Erdély Miklós is nagy klasszikus műveltséggel rendelkező széles látókörű mester volt (mellesleg hivatásos építész - ő, a nagy romboló). Mindketten rendkívüli érzékenységgel és lankadatlan élvezettel választották szét egy művészeti alkotásban a jót a rossztól, az értékeset a hamistól. Számukra mindig a minőség volt az egyetlen szempont, értékítéleteik ezért gyakran meglepőek és mindig inspirálóak voltak.

- Mikor hagytad el a mestereidet, és kezdtél önálló utat?

- Fontos pillanat a művész életében, mikor elszakad mesterétől. Úgy mondják, ahhoz, hogy az ember egy hosszú folyamat során kialakítsa önnön világát, egyszer csak meg kell tagadnia az előtte járókat. A megtagadás gesztusa talán csak a közönség miatt szükséges, de ha önmagad akarsz lenni, valóban muszáj leválni az elődökről. Én a színházi világban sohasem találtam olyan mestert, akivel teljesen azonosulhattam volna, ezért nem is állt módomban bárkiről leválni, bárkit megtagadni. A mi nemzedékünket apátlan nemzedéknek is szokták nevezni. Ha a színházi munkáimmal pályám elején rendre elégedetlen voltam, annak okai valahol itt keresendőek (mai elégedetlenségeim okai más természetűek). Van egy másik aspektusa is a kérdésnek. Annak idején színházat csináló fiatalemberként bizonytalan voltam, mibe kapaszkodjam, de fiatal értelmiségiként pontosan tudtam, hol a helyem, egyértelmű volt, hogy mitől undorodjam, és mit fogadjak el. A cenzúrát utáltam, az állami keretek közt elérhető siker, pozíció kétesnek tűnt a szememben. Ez a politikai természetű viszolygás valamiféle biztos alap volt: összekötött más emberekkel, elvezetett a kaposvári színházba, ahol a színházcsinálás egyik kiindulópontjává vált.

- Mestere lehet-e a ti generációtok a mai színházcsináló fiataloknak, vagy folytatódik az apátlan nemzedékek sora?

- Az ember akkor válhat mesterré, ha elég erős és érvényes az, amit csinál. Én nem vagyok jogosult afelett ítélkezni, hogy az én nemzedékem ennek mennyiben felel meg, a személyes tapasztalataimról viszont szívesen beszélek. Hajdanán nem tanítottam a főiskolán (hiszen be sem engedtek), és bár két éve rendszeresen vannak óráim, ez nem meghatározó része az életemnek. Azonban már hosszú évek óta nyaranta több kollégámmal karöltve színházi kurzust vezetek Zalaszentgróton, és sok éven át zsűriztem és tanítottam amatőr és alternatív színházi körökben, ahonnan sokan be is kerültek a Színművészeti Főiskolára (azóta többükkel együtt is dolgozom különböző darabokban). Más tanítványaim pedig alternatív színházi körökben dolgoznak, az ő munkájukat is igyekszem folyamatosan figyelemmel kísérni. A fiatalokkal való foglalkozás, a tanítás igénye erős bennem, és igen szórakoztatónak találom ezt a munkát. Úgy érzem, az élet elején, ahol még semmi sem dőlt el, olyan varázslatos erők működnek, amelyeket figyelni, működtetni, inspirálni fontos és tanulságos.

- Mi érdekel leginkább a tanításban?

- Elsősorban az, hogy szétbombázzam a velem együtt dolgozók gondolkodásában élősködő sztereotípiákat, azokat a könnyen megfogalmazódó állításokat, amelyek mögött nincs valóságos tartalom, amelyeket csak azért mond valaki, mert mindenki más is ezt mondja. Ezeket kell kiirtani az emberek fejéből. Nagy élvezettel tanítom tisztább gondolkodásra a körülöttem levőket. A nyári kurzuson ez úgy működik, hogy a műelemzés alatti agytisztogatást egyes jelenetek feldolgozása követi, amelyeket a kurzus résztvevői színre állítanak - részben hűségesen az adott darabhoz, részben merészen elszakadva tőle. Ezáltal megértik az adott szerző szellemét, illetve a jelenetek formába öntésekor felmerülő egyéni gondolataikat is megjeleníthetik. Aztán elemezzük, amit láttunk. Ezeken a megbeszéléseken keményen szoktam fogalmazni. Ezt a módszert még a kaposvári színházban fejlesztettük ki Babarczy László vezetésével. Az úgynevezett „megnézés”, mint az előadás készítésének sajátos munkafázisa, máig működik, de fénykora a 80-as évek elejére, közepére tehető. Premier előtt egy héttel az éppen készülő művet a színház összes rendezője, dramaturgja, díszlettervezője együtt megnézte, és utána nagy vitákat rendeztünk róla. Ezeknél a beszélgetéseknél elsősorban Babarczy működött mint pedagógus, és úgy hiszem, e beszélgetések során tanultam meg jelentős részét annak, amit most gondolok és mondok a színházról. A Katonában is vannak már olyan fiatalok, akiket én kezdtem el tanítani 17-18 éves korukban egy kurzuson vagy a főiskolán. De itt nem az én személyem az érdekes, hiszen egy igazi színházban a színész és a rendező kölcsönös viszonyát a tanulás kell, hogy meghatározza. Ahol ez fáradtságból vagy unalomból megszűnik, ott megszűnik a művészi munka.

- Említetted, hogy figyelemmel kíséred a fiatalok munkáját. Milyennek látod az új rendezői generációt?

- Valójában nem látok egy egységes új nemzedéket, inkább nagyon érdekes személyiségek vannak akik nyilvánvalóan tehetségesek. Ilyenek például a Kaposváron működő fiatal rendezők Mohácsi Jánostól Keszég Lászlóig. Ám úgy hiszem, ezeknek a fiataloknak még nincsenek nemzedéki jellegzetességeik, csupán az az indulat érzékelhető, amivel szeretnének nemzedékké válni, vagy sokszor még az is hiányzik. Számomra sohasem az volt a fontos, ki milyen irányzatnak vagy nemzedéknek a képviselője. Az a lényeges, hogy egy alkotás mögött személyiség álljon, mert ez átüt egy művön, ettől válik egy műalkotás érdekessé, meggyőzővé. S ez lehet bármilyen stílusú, akár lírai, gyengéd színház, mint amelyet Schilling Árpád rendezései mutatnak, de lehet a hagyományos irodalmi nyelvtől tökéletesen elrugaszkodott, saját mitológiát és nyelvet kialakító színház, mint amilyen Jozef Nadj színháza.

08. 08. 4. | Nyomtatás |