Halottak tánca

Butoh Ünnep a Szkénében

A butoh egyfajta haláltánc. Halottak táncolják. Halott testek, halált táncoló testek. Ez benne a Szép.
És ez akkor is igaz, ha maga a butoh-előadás másról szól. Szellemekről, átváltozásokról, istenekről, Földről, néha még emberekről is. Itt nincsenek nevek, sem személyiségek  - csak fizikumok, puszta anyag, Test. Nincsen történet, jelentés, csak hatás. „Csak!?
Akár tetszik, akár nem, akár fogékonyak vagyunk rá, akár távol áll tőlünk, ez a hatás kitörölhetetlen. Annak, aki akár egy-két butoh-előadást is látott (nem japánként „végig szenvedett”) nem ugyanaz többé a klasszikus harmónia, egyensúly és ritmus értéke és értelme. A „csúnyaság esztétikája” olyan koncentrált élményt adhat az európai néző, amely szinte véglegesen rágja bele magát a szemhártyájába.
„Ha nem számíthatunk a butohra, hogy kellemetlen helyzetbe hozzon minket, akkor mire?” (Gilles Kennedy)
Az 1959-es ‘Kinjiki’ közben egy élő tyúk torkát metszették el , hogy vére a fiatal táncosra csorogjon . Hijikata Tatsuminak eme híres-hírhedt előadását  Ankoku Butoh-nak (‘Sötétség táncá’-nak) hívott csoportja adta elő, sokáig minden butoh-táncot és -előadást ezzel a kifejezéssel jellemeztek. Úgy tűnik mára már nem vállalható (nem eladható) az ankoku (‘korom sötét’) .
Várnai Dóra

Hijikata, a butoh esztétika egyik kidolgozója még „tohoku test”-ről beszélt, ez a Japán északi részén élő és dolgozó emberek, többnyire földművesek kicsi, görnyedt, törékeny, mégis szívós, inas, szálas, szikár teste. Itt fekete a föld és mindig fúj a szél - mondták. Ohno Kazuo - aki a butoh esztétikáját előadásaival fejlesztete tovább - szintén erről a vidékről származik: Akita tartomány képei, látomásai, színei, illatai voltak jelen darabjaikban, rajtuk keresztül a butohban .
Tíz évvel ezelőttig sokan a butoht tartották a legradikálisabb fejleménynek, ami az előadóművészetek terén - bárhol a világon - történt. Mélységesen megindító műfaj volt, jó és rossz értelemben egyaránt.
Ma a művészek többsége többnyire szólót táncol, kikacsingat önmaga testi szépségére, erejére: megjelenik. Mesél. Az energia még látszik, néha süt a táncoló testből, de erősen kell rá koncentrálni - a színpad mindkét oldaláról -, erőfeszítést kell hozzá tenni, akarni kell, komolyan. Pedig a haláltánc lényegében fricska, gúny-űzés; groteszknek kell lennie ahhoz, hogy ne haljunk bele !
Szinte végig teltházzal zajlott a „Butoh Ünnep” a Szkéné Színházban. Voltak fiatal előadók, nagy öregek, japánok és gaijinek (nem-japánok),  „igazi” butohsok és „körüljárók”. A nézők többsége arra a kérdésre kereste a választ, hogy mi is ez a nálunk oly kevéssé ismert műfaj, az előadások összessége azonban sokkal inkább arra szolgált magyarázattal, hogy hol (és meddig) tart a butoh, hol van vége, hol lett vége annak, ami nemcsak egy műfaj, hanem mozgalom is volt: egy társadalom, egy kultúra, egy generáció megmozdulása, lázadása, útkeresése.
Kellemetlen, esetleg felrázó vagy lehengerlő, megható érzéseket volt ugyan alkalma megtapasztalnia a fesztiálra ellátogatóknak, de az itt látható előadások alátámasztották azt is hogy a butoh kegyetlen és kezdetleges, durván rossz-ízlésű, maróan gúnyos, gonoszul groteszk, a test legprimitívebb mozgásaihoz visszanyúló, vadul nihilista alapjai elvesztek, megenyhültek,  elkoptak, átalakultak. A hétköznapi érzések jelennek meg benne szimbolikusan, áttételesen, ahogy a táncban szokás - ahogy a butohban nem volt szokás. A mai előadásokban előbb-utóbb megszólal a zene, a programokon feltűnnek magyarázó sorok.
A Butoh Ünnep egyik vendégelőadója, Takeuchi Yasuhiko magabiztosan játszik velünk: lábával a nézők felé fordulva teljes csendben fekszik hanyatt, kb. húsz percig. A lassítottnál is lassabban emeli a fejét, épp csak olyan magasra, hogy szemöldökei a feszült (vagy álmos) néző képébe rezeghessenek. Aztán lassan újra visszahajtja a fejét. (Közben néhányan elmentek.) Ezután az következik, amivel kezdődött is az előadás: tükrös asztal előtt áll Takeuchi, szól a rádió, ahogy a véletlenszerűen bekapcsolt rádiók szoktak szólni. Szemléli magát, átöltözik, rágyújt. Ebből indulnak ki, ide térnek vissza a következő képek. Lassan táncol a következő három jelentben: előbb kinéz az ablakon, végiggördül a falon. Aztán eljátszik a felfüggesztett papírcsíkkal. Végül piros női cipőt húz; a tapsra hajlong mint egy kiöregedett filmsztár, mosolyogva, modorosan. Valaki mérgesen sziszegte kifelé menet, hogy ilyet nem lehet megtenni a nézővel... Pedig a közönséggel lehet szórakozni. A halált ugyanis csak akkor lehet eltáncolni ha nem vesszük komolyan önmagunkat ...
Abe ‘M’ Aria (1) máshogy teszi meg azt, amit - néhány néző szerint - nem „lenne szabad”. A színházterem teljesen lecsupaszított, az ablakon át látszik a Duna. A nézőtérrel szemben a nyitott ajtón keresztül erős fény, még erősebb zaj-zene ömlik ránk. Fülsiketítő, szinte tűrhetetlen. Az ajtón túlról váratlanul vékony, inas test csapódik be a színházterm padlójára, falaira. A néző zavarban van: vajon ez már az előadás-e, hiszen a nézőtéri lámpákat nem oltották még le. De a jövevény nem hagy rá időt, hogy gondolkodjunk. Rázza magát, tombol, ide-oda vágódik, szünet nélkül mozog, verdes egész lénye. Felszáll. Vagy majdnem. Próbálgatja a teret, körülnéz, ismerkedik, nagyon erőteljes , nagyon ideges, nagyon „magán kívüli”. De lesz még földön kívüli is: volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, hogy nem is emberi lény áll előttünk. Mintha gumiból lenne a teste. Baba. Android. Pillangók képe merev, idegen arcán, mellkasán. A lábán és vállán szögesdrót rajza látszik. A tánc végén benn maradt a teremben, nem szállt fel. Nem vitték el, nem jöttek érte. Nem repült. Ottmaradt. - Állva.
Narita Mamoru előadása egymást szinte tagadó két részre szakadt szét. Kár. Az első részben az izzadt testű előadó a mellébe tűzött gyertyacsonk sejtelmes, szinte belső fényével izgalmas, gyönyörű, nyomasztó látványt nyújtott. Semmilyen más világítás nincs a színpadon. Ahogy a gyertya végigég, sötét lesz. Csend. Nem látunk semmit. A táncos új gyertyát gyújt. Bukott angyal? Hajlik, hullámzik, ringatózik tovább a fényben, a fényen. A tánchoz szüksége van a fényre, bármilyen kevés legyen is az. Összeesik; megint; menedéket keres a nézők között.
Lehet hogy a halott testek csak addig tudnak táncolni amíg élő - éltető - szem figyeli őket ?
Az előadás második része már csak egyszerűen és hagyományosan nyomasztó: hangos zene, nagy fény, jelentésteli tárgyak és mozgások, melyeket mégsem értünk, Unalom. Valami történhetett a két rész közben - gondoljuk, hisz ez már egy másik előadás, egy másik világ. Valaminek vége lett, de nekünk nem szólt senki. Be lettünk csapva.
Yoshimoto Daisuke hosszú, fehér ruhában érkezik, zöld cipőben, kesztyűben, napernyővel. Lassan mozog, de egyre idegesebben, zaklatottabban. A ruhák, kellékek sorba lehullanak, lámpát szegez a közönségre, a szemünkbe világít, kinevet minket.  Sötét. Középen vörös kötél lóg le a színpadra, alatta összegombolyodott test. Magzat. Ébred, éledezik, mozogni próbál, nem tud elszakadni, vissza-vissza tér középre, a kötélhez. A föld álma - ez a címe a darabnak. A néző is álmodik, megszűnt az idő, bármit elhiszünk ennek a testnek, ennek a Földnek. Ő pedig lerántja a leplet a színpad hátoldaláról. A fekete terem színes lesz, arany virágok lógnak alá, a hideg fehér test felmelegszik. Kifeszül, mint egy fordított Krisztus, szétroncsolja a hatalmas virágtányért maga mögött, majd egy színes kimonót hoz felénk, melyet (utolsó ?!) néma kiáltással kínál fel nekünk.
Megüdvözültünk.
Rombolást és újjáépítést táncoltak a Mamu Dance Theatre európai művészei is, Istent - valahol két kultúra között, de átlátszóan. Születésről szól Iwana Masaki darabja is, egy vers születéséről, de egyértelműen. Némán kiáltani is lehet máshogy, Endo Tadashi tátogja - ordítja play back-re hogy: Die! die! and you will survive!
Hát itt ér véget a butoh ...
Ahol megszólalunk, kimondunk, értelmezünk, „egyirányúsítunk”, magyarázunk, magyarázunk, magyarázunk... 

A japán szavakat a legtöbbször használt angolszász átírásban közöltem. A neveket ellenben visszafordítottam eredeti sorrendjükbe: vezeték, majd utónév, mivel ezek sorrendje  a magyarban és a japánban azonos. Kivétel Abe ‘M’ Aria művészneve.

08. 08. 7. | Nyomtatás |