EGYES SZÁM, ELSŐ SZEMÉLY

Gravitáció Szólótánc Fesztivál

„A szólótáncnál nincs lehetőséged rá, hogy egyszerűen csak megússzad az előadást”- mondta Péntek Kata a MU Színházban november 13-15 között megrendezett Kortárs Szólótánc Fesztivál sajtótájékoztatóján. A Gravitációra meghívottak köréről ugyanitt Kovács Gerzson Péter, a MU Színház művészeti vezetője azt mondta, hogy „nem célszerű összekeverni a tapasztaltabb kört a fiatalokkal”. Volt, aki a „tapasztaltabbak” közül vissza sem jelzett, volt, aki nem vállalta a részvételt. Aki elfogadta a MU folyó évi költségvetési támogatásának közel felét egymagában felemésztő fesztiválon való fellépést, az - az egyetlen, szívességből az utolsó percben beugró Panja Fladerer kivételével- kimondottan erre az alkalomra, saját maga által alkotott és előadott darabbal mutatkozott be. 
A fellépő „generációnak” közel a fele: kilencből négy (Péntek Kata, Fekete Hedvig, Panja Fladerer, Juhos István) Imre Zoltán tanítványa volt, így a mesternek ajánlották a seregszemlét. Különös, hogy a mostani fellépők közül öten is most először vállalkoztak arra, hogy egymaguk lépjenek színpadra. Sajátos élményt jelentett figyelemmel követni, hogy a táncosok milyen segítséget hívtak színi magányukba segítőtársul. Mert majdnem minden szólótáncot megsegített valamilyen módona szcenika. A kilenc előadó választott eszközeinek sokfélesége, életművének sokszínűsége következtében az estek igen eklektikus képet mutatattak.
Berger Gyula az az előadó, akire - első látásra - alig lehet ráismerni a színpadon, ha az ember korábban csak civilben látta. De a sokadik találkozás is zavarba ejtő lehet: megváltoznak a vonásai, testarányai, a karaktere, a tekintete. Szólója a Mester tánca volt: azé a tekintélyé, kinek mozdulatai magukon hordozzák húsz éves pályájának összes elért eredményét, megszerzett, birtokba vett pillanatát.
A Kötéltánc című darab kapcsán is fölmerül az a mélységes dilemma, hogy verbalizálható-e egyáltalán a táncelőadás? A terében három kötéldarab. Az egyik - kapaszkódócsomókkal tagolva - baloldalt lóg, vége méternyire függ a padlótól. Ez alatt fekszik - kört formázva - a másik kötél. A harmadik jobbról, a mennyezet és a takarás találkozási pontjáról lóg alá: a végére fekvő táncos van kikötve. Az egyetlen játszót ez a magasba - nagyon magasba - vezető kötél eleinte csak követi:  ő nem távolodik annyira messze, hogy az pórázként, istrángként visszatartsa. A kötél lassan közelít a megfeszüléshez, hiszen egyre messzebb mozdul az, kinek derekát öleli. Berger meginduló, vissza-visszakapott, máskor erőteljes, dinamikus mozdulatai néha el is feledtetik a pányvát. A néző rá-rá "zoomol" az egész alak apró részleteire: az anatómiai tankönyvbe illő, beszámozható hátizmok finom játékára, a lábfejeknek, a kéz ujjainak táncára, az ábrázoló, eredeti és megragadó mozdulatokra, melyek nála kibillentik hagyományosan privilegizált helyzetükből a leírásra szolgálható szavakat, mert többet bírnak, pontosabban, impulzívabban kifejezni a belőlük kirakott, legrafináltabb mondatoknál.
A kötél egyre feszesebb: a táncos a hurokban még akadálytalanul mozog, de távolodni már nem tud a térben tovább. A túlsó szélen viszont ott a csábítás: a felfelé vezető kötélhágcsó. A fények kialszanak, és ismét felgyúlva már a „pányváitól” megszabadult emberre vetülnek, aki „pórázát vesztve” új határokat keres: begömbölyödik a mászókötél alatti karikába, kitölti azt, majd beléfeszül: az élettelen anyag felveszi teste formáját. Útja aztán a lógó kötélhez vezet, melyre mohón felkapaszkodik. Akrobatikus mozdulatokkal mászik, függeszkedik, kapaszkodik rajta, egyre tör felfelé, mert a kötél immár eszköz, nem biztonsági póráz vagy gát. Horgas Ádám nagyszerű zenéje már elhallgatott. Néma csönd. Ketten vagyunk: a Táncos és a Közönség. A gravitáló Berger szólója ragyogó nyitányt jelentett a Gravitáció három napján. Ritkán érezhető élményt adott, mert az ember szívesen eszébe vésné a mozdulatait, melyek hamis pátosz és túlzások nélkül érzékeltetik azokat az élményeket, melyek elfoghatnak bárkit, ha magára marad -  az utcán, az erdőben, a lakásában vagy a színpadon.
A beugróként szereplő Panja Fladerer rövid és átütő szólója, a Perach hangulatában szépen illeszkedett a Kötéltánchoz. A csobbanások és más finom neszek övezte táncdarab neki-nekilóduló, elcsituló mozdulataival, egyéni hangvételével sokadszorra is igazi élmény. Az Ellenfény előző számában már két kritikában is méltatott Perach olyan a Gravitáció közönségének tett gesztus volt, mint az a találomra átnyújtott IGAZI rózsa, melyet a mahagóni-tekintetű Panja a kiválasztott nézőnek adott  át a darab végén.
Rókás László Hogyan ettem angyalt? című fergeteges negyedóráját írta, rendezte, zenéjét válogatta, koreografálta és mozgását betanította: Rókás László. Bejön lábujjhegyen egy nagydarab, pillogó fickó. Atlétája már az első lépések után átizzad, virágmintás, agyonmosott, kinyúlt klottgatyának széleit szoknyaként felcsippentve kényeskedőn széttartja. Fején kötött, fehér sapka két lifegő vattacafattal - később bajusz lesz belőlük -, a sapkáról damilra felfűzött hungarocell darabkák lógnak. (Olyanok, mint amibe törékeny tárgyakat szoktak elcsomagolni.) Ez a furcsa figura valami pörgős, dzsesszes subidubára el kezd táncolni, vonaglani. Rókás ugyanúgy nagymestere a mozgásnak, mint Berger. Míg az utóbbi egy bizonyos, rá annyira jellemző hangulatba ágyazva jeleníti meg a mélyen elgondolkodtató rezdüléseket, addig Rókás hasonló nüanszok alkalmazásával srófolja feljebb és feljebb a groteszket, s ezzel úgy csiholja ki a nevetés újabb és újabb hullámait, mint mikor repedésig teli tüdőnkbe még bele-beleerőltetünk egy-egy újabb kis kortynyi levegőt: mert olyan nincs, hogy ne férne több bele. Mikor azt hisszük, hogy az adott ötlet, poén minden lehetőségét kiaknázta a táncos, kiröhögte a közönség, kiderül mindig, lehet tovább is fokozni a hatást. Rókás azonban nemcsak  remekül szórakoztat, hanem komolyan is elgondolkodtat - mint nagy komikustársai, kiket figyelve az ember egy idő után valahol legbelül mintha szomorodni kezdene: ugyan folyik még könnye a nevetéstől, de már valami fájdalmasat is érez. Hiszen a Nagyi is mindig ezt mondja: nincs olyan édes sütemény, amelynek tésztájába ne kéne keverni egy kis sót, hogy jó íze legyen. Ezt a trükköt nem csak a Nagyi alkalmazta: Buster Keaton, Chaplin, de Shakespeare receptje is ilyen.
Rókás - pontosabban táncos az alteregója, mondhatni Testi Kornélja: Tarzan Zéró - ezúttal az angyalevés történeti hátteréről, kulináris kulisszatitkairól, mitológiájáról, személyes megéltségéről mesél. Ez a „tánccá zúzott” Tarzan Zéró novella önmagában is remek. A szöveget egy - a színlappal szöges ellentétben, kivételesen nem Rókáséval azonosítható - férfihang olvassa fel, az előadó erre táncol. Nem a szöveget táncolja el. Pontosabban végül is azt teszi, de nem úgy, ahogy azt szokás. Nem egyszerűen csak elhadonássza, körítve gesztikulálja a leírtakat: zeneként (is) visszaadja a szöveget, táncba hempergetve szavakat játszik el. Egy állványon csokornyi mikrofont adnak be a színpadra: a táncos ezeken keresztül beleszól a felolvasás a szövegébe, illetve megismétli annak egyes részleteit. A Tarzan Zérói textus elhangzása után szmokingban Lengyel Péter, Rókás Sofa Triós színésztársa lép be - akit az előadó talkshow-ripacsériával konferál fel, mint az est sztárvendégét. Lengyel kezében egy habostorta. „Művész úr, - a bizottságtól jöttem, és eddigi érdemei elismeréseként fogadja el ezt közönségétől...” - mondja a táncosnak, aztán öt hosszú, lassított játékkal telő-múló percben próbálja Lengyel belekenni Rókás képébe a kulimászt. A táncos eszetlen grimaszok közepette mindig kikerüli a torta röppályáját. A fény lassan sötétbe vált. A desszert még mindig sértetlen. Villany fel, meghajlás: Rókás ekkor telibe fejeli a szintén meghajló Lengyel kezében lévő tortát.  (A habostorta mint effekt már olyan szakállas, hogy azt ma újra színpadra vinni maga az újdonság varázsa.)
Várszegi Tibor Púpos angyala a második nap első programjaként igencsak nehéz helyzetbe hozta a közönséget. A Gravitáció messze leghosszabb szólójáról úgy tűnt, hogy mondani akar valamit, de hogy mit, ez nem derült ki számomra. Várszegi volt az egyetlen előadó, aki a Gravitáció katalógusába egyetlen magyarázó mondatot sem helyezett el, pedig valamilyen támpont - az előadást kaszák adományozásával támogató csíkvidéki nénik és bácsik kiolvashatatlan és hosszadalmas listáján kívül - mindenképp érdemes lett volna adni az előadáshoz.
A Púpos angyal hőse(?) egy kaszanyéllel tapogatózva vakként (vagy tévedek?) ér a színre. Társát szólongatja, aki lemaradt. Keseregni kezd, hogy magára maradt. Aztán váratlanul örülni kezd, de nem tudom, hogy minek. Nem tudom ugyanis, hogy mit kell keresnie Hősnek a térben, és mi teszi ott boldoggá. Nem bírok együtt érezni vele, de nem ellentétes érzéseim, fenntartásaim miatt. Az „értésemmel” van baj. Mert nem tudom, hogy mit jelentenek a bordaszerűen elhelyezett kaszaélek a színen. Nem értem az egymásba hajló spirálban elhelyezett kavicsokat a szcéna előterében. Nem értem az önmagába csavarodó spárga-csigavonalat a kövek között. Mert csak azt látom, hogy a kaszanyelekből valamiféle eszközök lesznek: a kézbe simulnak, hogy valamit jelentsenek. Mit? Lesz belőlük "A" betű, állvány, beköltözhető sátorváz. A hős csak örül, vidul, nevetgél, de hangja és hangulata súlytalanul elszáll, mert nem tudni, hogy jelzései mire vonatkoznak. A helyzetnek mégis van hangulata, de talán csak a tárgyak okán: „vannak: kaszák és nyelek”- ahogy a színlap régiesen feltünthetné. Aztán a háttér tülljét valaki középen megbontja, a finom anyag felszökik, mögötte kaszanyél-állvány válik láthatóvá. Rajta rojtos, nagy köpeny, egy sapkaféle - mint valami emberformára öltöztetett idol egy létre nem jött mondakörből. A figurából kaszaél mered előre (fallikus szimbólum?). Várszegi trükkösen operálva megmozgatja a bálvány(?) karjait, majd lecsupaszítja azt: ruházatát maga veszi fel, és megint extatikus boldogság keríti hatalmába. Jobb felől aztán a spirálisan lefektetett spárgát megfogva talpra szerelt kaszaélek tucatját húzza be a színre: szeretettel, bugyborékolón göcögve, kacarászva becézgeti őket (kiket?). Egyet közülük a derekára övvel felcsatol újabb fallikus szimbólum?). Így mozog, futkos a színen. Hátralép a lecsupaszított nyél-állványhoz: a zsebéből kavicsokat szed elő, szájba veszi egyenként azokat és ajkaival az idolból kimeredő él vájatára ejti, hogy - ha sikerül - zörögve, végiggurulva a földre pottyanjanak.
Szemrebbenés volt a címe Fekete Hedvig feszes, sodró szólójának. Attól volt egyedi, hogy egyáltalán nem voltak üresjáratok az érzékenyen komponált darabban. A látványt Csillag Pál tervezte:  három tüllfalat láttunk, egyet szemből, ennek két oldaláról nyílt a nézők felé táruló másik kettő. A középső felületére folyamatosan diaképek: csodálatos szem-képek vetültek. Az oltárosan tárt falak két szélső "ajtaja-szárnya" pedig a táncos sziluettjének gyönyörködtető, vetett árnyékait mutatta. A Szemrebbenés egyszerre ábrázolta az emberi lélek szem-tükrét meg az árny játékos természetét (külön kaland e negyedóra alatt a kettő „összjátékát” figyelni). Fekete Hedvig gótikus kapubéllet-alakot érzékeltet: francia katedrálisok bejáratainál figyelhetők meg hozzá hasonló nyúlánk, Jeanne d'Arc frizurás, omló textíliába öltöztetett, különös-kecses, allegorikus nőalakok. Mozdulatai gyönyörködtetnek, ruhája suhogása szárnyaké, melyeken mélázva szerteszállunk, hogy magunkba mélyedjünk. A szóló közben a fotók-árnyak konkurálnak a mozdulatokkal: a síkba vetített csodák gyakran eltéríteni igyekeznek az élő, mozduló testről: híres festményeken ábrázolt szemeket látunk; beduinok szemét; Salvador Dalí a Háború arca című képének oszló, önmagát szemüregében hordozó arca több ízben is felbukkan; dús diadémok alól rejtélyesen ránk tekintenek a pekingi opera asszonyszerepeit játszó férfiszínészei. Előttük, alattuk táncol Fekete Hedvig. Ruháján, a köldök körül gyöngyhímzéses szemkontúr, a pupilla maga a Napszövedék. Hátán ugyanez a forma ismétlődik meg, de a szem szilvamagjába a pávatoll hegyének "szemét" varrta Vereckei Rita. Azaz a táncos ruhájának eleje és hátulja is szemmel tartja a nézőt: a Napszövedék az Élet, a pávatoll a Halál pillantásával. Egyszer csak felrántja jelmezét a táncosnő: térdén is két festett szem figyel, de csak egy villanásnyi ideig látjuk őket. Az előadást rövid sötét töri meg (többen beletapsolnak), majd újra világos lesz a színpad. A vásznon egyetlen kép: egy kéz liliomforma növényt tart, melynek virága egy szempár. Az előadó kezében feltűnik a varázslat földi mása, és táncolva körbehordozza azt.
Juhos István szólójában éreztem legerősebben, hogy ezzel a fesztivállal Imre Zoltán emlékének adóztak az előadók. Az ígéret földjén című rövid darabjának elején úgy áll a koreográfus-előadó, mint aki magára maradt, mint akinek meg kell állnia a saját lábán - immár egyedül. A mozdulatlan, lebilincselő fél percben „teli lett a színpad” Juhossal. Akkor mintha megsuhintotta volna szárnyával a Mester, mert ott ült fent, fölöttünk a fényhídon, láthatatlanul, és figyelt. És biztos örült annak, amit látott, hiszen a szóló végén váratlanul aláhullott a színpadra egy hatalmas, száraz juharlevél - mint a magasból érkező köszönet jele.
Az előadás precízen felhordott avarnégyzeten zajlott. (Táncoltak már jópáran ilyesféle bioanyagban a  műfaj története során, de ezúttal a körítés nem terelte el a figyelmet a lényegről.) Putto táncának egyszerűbb és bonyolultabb mozdulatai minden apró momentumukban megragadóak voltak. A sárga levelekbe vonalakat, foltokat dúlva mozdult igazán szépeket. Juhos nagyon jól bánik a testével: afféle mozgásszínész, akinek személyisége alapvetően táncból épül, és szigorúan törekszik arra, hogy primer kommunikációs módja csakis a mozgása legyen. Nem kívánkozik a beszéd felé, a verbalitás az ő táncosi világában elképesztő redundancia volna. Juhos ugyanis precízen kommunikál kifinomult és esetlenre vett, virtuóznak ható és átkötésként alkalmazott, felkavaró és szinte észrevétlen mozdulataival. Ettől is hatott oly erősnek a szépen bevilágított és "berendezett" Az ígéret földjén.
A modernitás ambivalens hangulatát hozta el a Gravitáció előadásai közé Mándy Ildikó Öntükrözés-Csillagcyber című szólójával. Különös volt ez a darab: inkább jelentésével, s nem koreográfiájával, inkább szimbolikájával, s nem drámaiságával hatott. Megkezdődhetett volna bármikor, és nem volt szükségszerű, hogy véget érjen abban a percben, amikor megszűnt láthatóvá válni. A Mándy-szóló tere közepén rusztikus fémkeretbe feszített, rámázott, áttetsző vetítőfólia volt, mely itt óriás számítógép-monitorként funkcionált. A monumentális képernyőre komputerjáték labirintusa vetült. Ismert játék ez: az útvesztőben, megannyi veszéllyel dacolva, meglepő - aztán természetesen unásig ismétlődő - fordulatokon túljutva pusztítani és védekezni kell. Az irdatlan látvány előtt állt a táncos, és Stollár Xénia zaklató, felkavaró zenéjére mozgott - kimaradva a kétdimenziós, bár mélységet imitáló játékból. Extatikusan pörögve próbált a testével is részt venni a „csodában”. Mándy később már nem táncolt, már csak járt: körös-körül a vetítő mentén, mögé kerülve, mint sziluett, előtte állva, mint kivehetetlen, arctalan, alig látható mellékszereplő, aki érthetetlen módon kimaradt a játékanimációból. Az arcára erősített mikroportba történetet kezd mondani a Pilinszky-féle kisfiúról, aki Alice módjára a tükörbe tévedt, és annak örök vonzásából többé nem kerülhet ki. (Nem értem, hogy miért nem ment ez a szöveg magnóról, mert a hangulathoz / látványhoz szükséges kevés fény akadályozta a táncost a precíz olvasásban. Pedig Mándy orgánuma megér egy tündérmesét.) Később, a szöveget megtörve, a táncos a játékot láttató vetítőfelülethez lépett, és késsel egyre nagyobb vágásokat ejtett rajta: végül a sok-sok helyen átlyuggatott fólián átlépve egyszer csak mögéje került a képnek. Erre könyvlapok kezdtek hullani a réseken. Egyesével, majd százával: a Gutenberg-galaxis áttörte cyberia talmi tükörfelületét: a sérült foncsoron át régi mesék zuhogtak alá a szétszabdalt monitorból.
Kovács Gerzson Péter hosszú címet választott: „A járvaszecskázóban lejátszódó aprítási folyamat” - olyan mint valami agrár-szakiskolai tanterem demonstrációs ábrájának titulusa. Ebben a darabban nagyon rendben volt minden. A táncos és Pallagi Mihály fényei már a nyitókép pillanatnyi mozdulatlanságával is dinamizálták az agyat: KGP könnyű füstöt áttörő hűvös hátfényben egy keretben áll. Két nagy, egymásból részhalmazt szakító fénykör vetül rá felülről. A háttérben Tarek fekete-fehér videója fut. A filmen éles, résnyi fényben látszó térség, talán egy bérház bejáratának előtere, ahol egy imbolyogva mozgó, táncoló figura lassan közelít felénk. Idővel kilépa síkból. Lenyűgöző, jajongó szicíliai-korzikai népzene szól, melyre a táncos egyre intenzívebb, rajzosabb - fényektől megháromszorozott - mozdulatokkal felel. Merev és szegletes fémidomokba keretezve organikus táncot ad: olyan ez, mint a háttér videóján a veítési felület szabott, derékszögű rámájába szorított, szélben reszkető, tekervényes ágú fák. Máskor táncának hátterét vízfelület szél borzolta, homályos tükre alkotja, majd szántóföld tarlója váltja fel. KGP hullámzó, burjánzó, életteli, de visszafogott mozdulatait keményen ellenpontozza az őt körbefoglaló négyzet, melyből hirtelen, vadul tör ki: a hideg kékes-zöldes fények váratlanul lobogva lángoló vörösekké-sárgákká izzanak, mély összhangban Dresch Mihály zenéjével, akárcsak a táncos teste, mely a meditatív mozgásból vad, diabolikus hangulatú pulzálásba vált. A hamuból zsarátnok lesz. A színre vetülő lángnyelvek véletlenszerű lobbanását idézi az improvizatív hatású mozgás, mely lerombolja az előző szakasz távolságtartó nyugalmát. A keretek elillannak, a szín kitágul, terek nyílnak. A stroboszkóp fényének felvillanó pulzálására tetőzik minden: a táncos óriásit lendülettel ugrik, mintha a közönség közé akarná vetni magát. Ekkor hirtelen minden fény kialszik...
Péntek Kata előadása, a Magamban, méltó lezárása volt a Gravitáció rendezvénysorozatának. Sárkány Sándor különleges, meglepetésekkel izgalmasan operáló terének koncepciója már-már monumentálisnak hatott a többi nyolc előadás minimalista berendezettségéhez képest. Felülről esernyők függnek: beléptünkkor élénk színekben pompáznak, felületük feszesen ível. Szegélyükről észrevehetetlenül ereszkednek alá hosszú cérnaszálak, melyek a finom légmozgásban óriási medúzák karjaiként himbálóznak. Péntek Kata szép tánca ugyanilyen talányos: fehér ruhás alakja néha a cérnaszálakkal együtt sodródik, néha pedig mozdulatainak sodrása kuszálja össze azokat. Fején kendő, mely néha ragad, tapad az arcra, néha pedig takar, véd, mint egy maszk. A finom gézanyag csak az előadás közepe táján kerül le arcáról: leplezettek a kendőtlen, időtlen, riadt vonások. A Magamban olyan, mint egy érzékeny ecsettel rögzített századfordulós tünékeny, talányos, rejtelmes délután: Khnopf, Munch, Böcklin, Rippl-Rónay festett ilyeneket. Lehetetlen, alig megfogható színek, tünékeny, illékony fények szövedékének összjátékával örökül meg ez a furcsa atmoszféra. A padló  felszórva liszttel: a földközelbe helyezett lámpák éles súrlófényében árnyékot vetnek az apró kupacok, szemcsék, göröngyök. A kendője mozgásához hasonlóan módjára suhogva, lobogva játszó táncosnő kalligrafikus vonalakat ír lábával a lisztbe. Péntek Kata alakja néha olyan áttetsző, hogy csoda,  hogy nem szökik el a fal, a padló kis résein, hogy nem kapja magával egy alig észlelhető fuvallat. A szóló mégis markánsan megrajzol egyfajta dekadens századvégi hangulatot, a szavakkal alig mondhatót ragadja meg és osztja szét közöttünk: képpé, mozdulatokká válik az el nem beszélhető, textusban kifejezhetetlen, melankolikus érzet. Talán ez lehet a táncos legnagyobb dicsérete - ha ilyet tud,  mindent tudni bír.
Halász Tamás
08. 08. 7. | Nyomtatás |