Füstölögve

Magyar Éva: Ringató; Horváth Csaba: Duhaj – Sámán Színház

A kortárs magyar tánc dohányzik. Szívják a cigit a táncosok, a szervezők, a kritikusok, a nézők. Fújják a füstöt az előtérben, a büfében, az irodákban, a szünetben, előtte, utána, és néha még a színpadon is. Az a néhány magamfajta különc, nemdohányzó csodabogár meg csak füstölögjön magában, ha már mindenáron táncot akar látni, ráadásul színházban! Így válik a nemdohányzó „káros szenvedélyévé” a színházba járás. Az alternatív helyeken az alternatíva: vagy megszokni vagy megszokni!? Vagy tűrök és köhécselek, esetleg rágyújtok magam is, hogy fújhassam más képébe a füstöt: mérgezzük egymást testvériesen, vagy otthonról lesem, mikor fognak „nemdohányzó előadást” tartani, vagy legalább egy kis helyet keríteni és levegőt biztosítani, mondjuk, a MU Színházban vagy a Petőfi Csarnokban ?! 
És persze az Új Színház kamaratermének előterében! Mert azt különösen sajnálnám, ha a Sámán Színház előadásairól is le kéne mondanom elvi és egészségügyi okokból! Ez még akkor is nagy kár lenne, ha a Duhaj első perceiben a négy főszereplőnek „magától értetődően” és kíméletlenül rá kell gyújtania, hogy méltón ünnepelhessék meg összejövetelüket, barátságukat, szabadságukat ...
Várnai Dóra

De ne fussunk előre, a Virrasztás című estnek ez a második része, az előadás Magyar Éva koreográfiájával kezdődik, a  Ringatóval. A színpad baloldalán szabálytalan, expresszionista szoba. A falak mállanak, sőt lyukasak, régen levett, eltűnt képek nyomai sárgállanak rajtuk. A ferde ajtótól ferde lejtős dobogó vezet a nézőtér felé: ide, erre toppan be a nő. Ezen mintha maga is meglepődne, körülnéz, a hely ismerős lehet neki, ahogy nekünk is az, mert ledobja a kabátját, leteszi a táskáját, mint aki megérkezett. Magyar Éva mozdulatai keresetlenek, szinte természetesek lennének, ha nem lendülne akkorát a karja, ha nem koppanna akkorát a cipője a fapadlózaton, ha nem ülne ismerős, de eltúlzott, groteszk kifejezés az arcán.
Minden arra utal: az emlékek, a múlt birodalmában járunk, emlékképet látunk. A sejtésből egyre inkább bizonyosság lesz, ahogy a nő odalép egy alakhoz, aki tolókocsiban ül a sarokban. Nem ember: báb, és feltűnően hasonlít a táncosnőre. Édesanya? Önmaga időskori képmása? Múltat vagy jövőt látunk? A fiatal nő felsegíti az idősebbet, az egyetlen megmaradt képet nézik, a báb megsimogatja a másik fejét. Miért a hideg, fehér fény kettejük meghitt, bensőséges jeleneteihez, mikor a nő tánca sárgán volt és lesz világítva? Akkor most ki emlékszik kire? Vagy mindez csupán álom? És kinek az álma?
Válasz helyett jön a férfi. Nem az ajtón át, ő az ablakon keresztül mászik be a szobába. Ő lenne mégiscsak a válasz? Mi van kívül, ha a szoba nem zárt tér? A férfi keres valamit, valakit. A füttyszóra meg is érkezik a falovacska, lehet nyeregbe pattanni, hintázni, sőt, vágtázni! Tetszik a játék a nőnek: felkapaszkodik ő is. A nevetésből zihálás lesz, a hintázásból szeretkezés, a játékból harc, meg is akad hamar. A férfi üveggömböt hoz, hidegnek tűnik, vizes, csorog, ahogy végiggörgeti a nő kezén, nyakán, majd megfordul a játék, és már harcolnak ismét, erotikusan. Végül a gömböt egy vázában hagyják, a nő az öregasszonyt dédelgeti, a férfi táncra perdül.
Tiszta táncbetétek váltják egymást „eljátszott” jelenetekkel, végül mindenki, nő, férfi, báb keringőzik, forog egy kicsit ismét, megint, újra, boldogan. De az öreg hölgy összeesik, ölben viszik ki a színpadról. A férfinak is el kell mennie: ahogy jött, az ablakon át. A nő felébred... magány, elrontott pillanatok, be nem váltott ígéretek, vágyakozás, és megint csak: álom?
A Ringató ideje meghatározott idő, ha nem is tudjuk pontosan mikor volt / lesz az, amit látunk, tudjuk hogy akkor van, és nem máskor. Az emlékeket azért is szeretjük, mert nem tiszták, mert összefolynak, összefolyhatnak, mert valahol, valahogy változtathatók. Mert felcserélhetők. Mert lehet hogy csak álmodtuk őket. Ezért értjük a szobát, fogadjuk el a bábot, a férfit, a játékokat.  Ezért zavar, amikor az üveggömbből a cserépben gyerek lesz, amikor a nő, azt a hátára kötve felmászik a szoba tetejére befejezésül. Ezért lesz a falevélesőben vagy szikrahullásban álló nő képe túlfogalmazott, ezért hogy fül- helyett hirtelen tenyérbemászó a zene, ezért tűnik hosszúnak, amit néhány perce még néztünk volna tovább, ezért lesz az édes fájdalommal átszőtt  közös emlékünkből egy érdekesen szerkesztett, hangulatosan eltáncolt, szomorú darab: előadás.
Cigarettaszünet után következik a Duhaj. Horváth Csaba koreográfiája - mozdulataiban, plasztikusságában, dinamikájában - le sem tagadhatná néptánc-eredetét.
Négy férfi gyülekezik egy szobában, melyet ezúttal csak egy (ferde) ajtó jelez számunkra, hogy - a színházi program szerint - zenét írjon a szabadságról. Egyesével érkeznek, magukra zárják azt az ajtót, rágyújtanak, isznak, esznek és közben keresik a hangokat. A csámcsogásból, szipogásból, vállveregetésből, köhögésből, széknyikorgatásból mind-mind lehetne zene, de a dallam csak nem akar összeállni. Hiába vív emlékezetes víz alatti harcot egyikük még egy mesebeli aranyhallal is, ihletet ő sem adhat, így hát megeszik.
A keresgélés egyre konokabb lesz, a tánc egyre keserűbb, a négy nagyon különböző karakter mozgása lendületesből, határozottból elkeseredetté, vaddá válik. Hiába tekintenek az ajtóra, hiába rohannak, rontanak neki, az nem nyílik, nem ad erőt, sem szabadságot.
Belép viszont rajta a nő. Mécsessel érkezik, árny-férfiak számára. Egyenként csábítja el őket: igazi múzsaként táncoltatja a duhajokat,és bár a dal már rég nem a szabadságról szól, ahogy a négy férfi udvarol neki, mégiscsak megjelenik valahogy az is.
A férfiak  belemelegednének, a nő viszont fázni kezd. Hiába melegítenék további tánccal, kabátokkal, figyelmességgel. Előkerülnek a ládában rejtegetett igazi zeneszerszámok is, de ez a muzsika sem hozhat már meleget: a nő didereg - és meghal, belehal. A négy barát megijed, fellocsolnák őt, menekülnének, de nem megy, nem lehet. Végül csak kinyílik az a ferde ajtó, eloldaloghatnak rajta a zenészek, túllépve közben - ebben a darabban is - a díszlet határait.
Ezúttal azonban nem kérdéseket hagynak hátra maguk mögött a táncosok: a Duhajnak nincs semmilyen ideje. Ez az éjszaka mindenki minden éjszakája lehet. Hideg, valóságos, beteljesületlen éjszaka, ahol „a mű nem sikerül”, ahol a virrasztás is - tulajdonképpen - felesleges. Erőteljesebb történet, mint az előző, kegyetlenebb, és, ha a líraiság női jellemző, úgy fčrfiasabb is. Hangulata kevésbé érint meg, keserű iróniája annál inkább.
Talán ezért hagyjuk el a színházat jókedvűen annak ellenére is, hogy megint néhányszor meg kell fulladnunk a dohányfüstben, mire kabátjainkat megkapjuk ...

08. 08. 7. | Nyomtatás |