IDŐ TESZI A MESTERT

Beszélgetés Goda Gáborral

- A Corpus egykori tagjaiból jó tucatnyian ma is a pályán vagytok. M. Kecskés András hajdani műhelyére talán leginkább emlékeztető együttest Te hoztad létre közülük. Mi az, ami az Artus tizenegy év óta tartó csapatmunkájában tőle ered?
- A corpusos időszakot én folyamatos tréningnek fogtam fel. A műhely-jelleget az adta, hogy folyamatosan előadásokat készítettünk: ez nyilván befolyásolt engem, hiszen szeretek folyamatosan, ugyanazokkal az emberekkel dolgozni. András lelkesedése, naivitása, tisztasága számomra mind-mind követendő érték. Ő a pantomimban hitt, ebben élt: mi már rég másban élünk, de amit tőle kaptunk, az egyfajta alapenergia, amely máig munkálkodik a bensőnkben. Amikor elkezdtem vele dolgozni, a műszaki egyetemre jártam, hídépítő mérnöknek tanultam. Amikor az egyetemen vasbeton-szerkezeteket kezdtek nekem tanítani, akkor az egészet otthagytam a Corpusért: úgy éreztem, Andrással jobb dolgokat tudok építeni, mint abból a tudásból, amit az egyetemen szerezhettem volna. Évekkel később meg is kaptam, hogy "no lám, mégiscsak hidakat építesz, csak egy egészen másfajta szerkezetből".
Halász Tamás

- Mi tette M. Kecskés Andrást mesterré?
- Az idő. Ott és akkor ő nem volt érzékelhetően mester, még csak igazán jó tanárnak sem éreztem akkor. Ösztönösen teremtette meg a saját stílusát, ezért nem mélyen megalapozott, átgondolt, tanítható technikával rendelkezett, hanem a lelkéből és a testéből adott. Egy idő után megtanultuk, hogyan tanuljunk tőle: csak néztük, figyeltük őt, bizonyos fokig szinte másoltuk, mintegy átszívtuk a jelenlétét. Ellestük és nem megtanultuk a tudományát. Ő nem csak azért a mesterem, mert nekem olyasmit adott, amit az ember egy mestertől kapni vágyik, hanem azért is, mert az ő keze alól kikerült egy generáció, amely a tanításait továbbvitte. Bennem az, hogy András a mesterem volt, csak később fogalmazódott meg. Később döbbentem rá: mennyi mindent kaptam tőle, amire a mai napig építek. Ilyen például a mozdulatok precizitása, a ritmusokra, a vizuális összhatásra, a csoportmozgásra való figyelem.
- Melyik volt az a pillanat, amikor egyszerre mesterré vált a szemedben?
- Amikor elhagytam. Először kimondani pedig akkor sikerült, mikor a távozásunk után egy-két évvel teljesen véletlenül összefutottunk Rókás Lászlóval, Virág Csabával, Tana-Kovács Ágival, Hudi Lászlóval, Nagy Józseffel Grazban: szinte mindenki ott volt a Corpusból, aki a pályán maradt. Körülültünk egy asztalt, és Nagy József egyszer csak azt mondta: „Szép ez az asztal, de üres a mester helye.” Ez volt az a konkrét pillanat. Nagyon is érvényes ránk a buddhista megközelítés: a tanítványok teszik mesterré a mestert. András megalapozta a munkánkat, és hatással van ránk a mai napig. Annak ellenére van ez így, hogy nagyon sokféle utat járunk, és művészileg sokszor nincs is különösebb mondanivalónk egymás számára.
- Miért van az, hogy évek közös munkája után ennyire sokfelé vezettek ezek az utak?
-M. Kecskés nem olyan ember, aki tűzön-vízen át akarja megvalósítani a saját elképzeléseit: hihetetlenül kreatívvá tudta tenni a környezetét, és nem taposott el senkit, hagyta szabadon szállni mások gondolatait. Ennek aztán az lett a következménye, hogy mindenki el is hagyta őt, hiszen egy idő múlva ráébredtünk: a saját fejünk után kell mennünk.
- Törvényszerű volt, hogy elhagyd?
- Törvényszerű és fájdalmas volt, mint minden elhagyás. Tudni kell, hogy akkor már évek óta úgy dolgoztunk vele, hogy nem hoztunk létre új előadásokat. A Corpus kreatív, erős egyéniségek csoportja volt, ennek ellenére a mi számunkra sorra a régi előadásokat vette elő, holott mi valami teljesen újat szerettünk volna csinálni. Nem okvetlenül a sajátunkat: ugyanúgy akár az övét, de valami újat végre. De végül nem történt semmi: régi szólószámát csoportosította át, varázsolta Corpussá, nekünk viszont kényelmetlen volt más nadrágjába belebújni nyolcan. Lassan beláttuk, hogy András elsősorban előadóművész, szólista. Egy idő után meguntuk a hatástalan nógatást, és hármasban Ábrahám Erzsébettel és Tana-Kovács Ágival úgy döntöttünk, nekünk már van annyi a tarsolyunkban, hogy a saját lábunkon is meg tudjunk állni. Ekkor mi képeztük az együttes gerincét, így ez a lépés nem volt könnyű. Mindenesetre igyekeztünk jelezni: csak mi vesszük a kalapunkat, nem akarjuk megrendíteni az együttes munkáját. András erre úgy reagált, hogy akkor ő nem is kíván csapatot vezetni, mire a maradók bántódtak meg, mondván: eszerint ők már nem is felelnek meg arra, hogy általuk tovább éljen a Corpus. A történet vége az lett, hogy az egész társulat velünk jött. Az ezt követő felbolydulás egy év alatt aztán elült, mindenki folytatta tovább a munkáját, és bármilyen fájdalmas volt az elválás, be kellett látni: csak annyi történt, hogy a tanítványok egy idő után szükségét érezték annak, hogy a saját lábukra álljanak.
- Ezzel megkezdődött az önálló utak keresése.
- Igen: megcsináltuk a Vakokat, majd hármasban tettünk egy tanulságos kirándulást Malgot Istvánnál. Tőle egy erőteljes képzőművészeti látásmódot kaptam, sokat tanultam a fénykezelésről és arról, hogy hogyan lehet a szimbolika maszlagszerűségét lebontani. A pantomim ugyanis rengeteg szimbólumot használ, és ezek között nagyon könnyű elveszni. Ezeket a jelrendszereket Malgot átélhetővé tette. A munkamániámat András mellett Malgot tovább erősítette, bár ő ezt kicsit embertelenebbül csinálta: el is hagytuk.
- Rajtuk kívül van még olyan személyiség, akit mesterednek tartasz?
- Igen, Nagy József (vagyis ahogy mindenki hívja: Szkipe) kétségkívül az volt. 1986-ban visszatérve Magyarországra magával hozta a kontakt-technikát, mellette egy olyan rendszert, ami színházzá fejlesztette a pantomimet, és a személyi kapcsolatokba is elhozott egy új, gazdag jelrendszert: ez a három dolog őt utólag szintén mesteremmé teszi. Szkipével Angelus Ivánnál  találkoztam ekkor, a Kreatív Mozgás Stúdióban tartott Iván felkérésére workshopokat: szinte ott helyben összeállt az a társulat, akikkel első nagy előadását, a Pekingi kacsát létrehozta. Mi akkor állítottuk színre Tristan Tzara Gázszívét, Szkipe eljött a próbáinkra, és sokat segített a koreográfiai munkák során.
Az azóta elhunyt Kárpáti Zoltánt is mesteremnek tekintem, ő rám a Corpusos időkben volt nagy hatással. Valamilyen intézmény B szakos képzését vezette akkor, ahol pantomim-rendezést tanított - kitaláltak valamilyen rendszert, ahová be lehetett őt préselni. Mellette például Duró Győző tanított dramaturgiát, Kővágó Zsuzsa tánctörténetet. Kárpátitól a legtisztább, legprecízebb színpadtant és technikát tanulhattuk meg: mit jelent, ha a színész jobbról, és mit, ha balról érkezik, vagy távozik. Tőle szereztem tudomást a legalapvetőbb, szinte genetikus eredetű nézői attitűdökről, tradíciókról is. Kárpáti tanításai később erőteljesen befolyásolták alkotói szemléletemet. Valódi mestereimnek őket tartom. Rajtuk kívül még számos fontos emberrel találkoztam a múltban, de ezek nem feltétlenül színházi emberek, lehetnek képzőművészek, írók, filozófusok, vagy akár egy Nő.
- Nem is kerestél újabb mestereket?
- Én mestert soha nem kerestem: áhítoztam utánuk, de az egészen más.
- Pályád során végig közösségben dolgoztál,  mindig körülvetted magad alkotó emberek sokaságával. Miért fontos ez a számodra?
- A műhelymunkában rengeteg nagyszerű dolog van, a társulat összekovácsolódva egységes művészi nyelvezetet hoz létre, melyet folyamatosan fejleszt. Ez a közeg, ha igazán jó, teret enged az egyéni kísérletezésnek, kreativitásnak. Én nem hiszek a most divatos projekt-rendszerben, ami arról szól, hogy összedobunk némi pénzt, összedobunk néhány embert, és ebből két-három hónap alatt összedobunk egy jó kis előadást. Ez engem nem érdekel. Én az együttlétben hiszek, a hosszú időn át tartó elmélyült, folyamatos munkában. Rengeteg felesleges munka elvégzésében: jelenetek, koncepciók, részelemek kidolgozásában, amelyeket aztán később el kell dobni. Ha nem adnék időt, vagy esélyt ilyen kidobandó momentumoknak vagy helyzeteknek, akkor nem jöhetne létre maga a teljes mű sem. Folyamatos műhelymunka, hellyel-közzel ugyanazokkal az emberekkel: alkotóként én így érzem jól magam a bőrömben.
- Szerinted mennyire kedvez ez a kor ennek  az alkotói magatartásnak?
- Ez a kor egyáltalán nem kedvez neki, mert nem kedvez általában az alaposságnak, a hosszantartó munkának: a rövid, gyors, masszív anyagi háttérrel rendelkező terveket hozza előnyös helyzetbe. Ez a kor türelmetlen és kapkod. Mesterek pedig - akiket a tanítványaik hoznak létre- nincsenek. Pontosabban, mesterek vannak, csak most még nem tudjuk, kik azok: fel fog nőni egy generáció, melynek tagjai tíz év múlva szükségszerűen megnevezik a saját mestereiket. Nem lehet sejteni, hogy kik ők, mert a mesterré válás lehetősége benne van bárkiben, aki önmagát komolyan véve dolgozik, emberekkel foglalkozik, és elejt legalább egy-egy szót, amely gyökeret ereszthet másokban. Mindenesetre az látható, hogy napjainkban nincsenek olyan nagy formátumú személyiségek, akik lobogói alá olyan magától értetődő dolog volna csoportosulni. Akkoriban, a Corpus idején meghatározott mindent a valami ellen való lázadás szükségessége, de ezek a boldog pocsolya-idők, amiben most élünk, nem kedveznek a társulásnak. Nincsenek egyértelmű és sarkított motivációk, nincs mi felé és mi ellen határozottan, kardinálisan kiállni - kivéve saját magunkat, a saját elképzeléseinket. 
- Végül játszunk egy kicsit! 1998 van, és egy workshopon feltűnik egy 25 éves fiatalember, akit M. Kecskés Andrásnak hívnak: társakat keres a csoportjába...
- Ha csak őt mozdítod ki a Világ folyásából, de a Világ ugyanaz marad, akkor nem hiszem, hogy csillag születne. Amikor én tizennégy éves koromban először láttam őt a Ki mit tud?-ban, ahol Radnótit fogalmazott meg tíz percben, csodálatosan: akkortájt virágzott ki Magyarországon a pantomim. Az a közeg, amit András, Köllő Miklós és Regős Pál tartott össze. Most nagyon nehéz dolguk lenne: a pantomim mára avítt lett, nehéz korszerűen fogalmazni általa. Bár, lehet, hogy akkor ő mást csinálna. De akkor sem lenne könnyebb dolga. András már többször próbált új életet lehelni a Corpusba, de mindig felújításokkal - általában a Tűzmadáréval- próbálkozott. Így ez az egész pedig már nem tud továbbélni, hiszen nem születik új. Van lehetőség újrateremteni egy társaságot általa, de csak akkor, ha ő maga is megújult, feltöltődött új gondolatokkal az eltelt évek alatt.
08. 08. 7. | Nyomtatás |