Kortársunk, Ruszt

Shakespeare: III. Richárd

"Shakespeare olyan, mint a világ vagy az élet.
Minden kor megtalálja benne, amit keres
és amit látni akar benne." ( Jan Kott)

E sorok írója 1973-ban látta Ruszt József III. Richárd-rendezését a Kecskeméti Katona József Színházban. Akkor korszakos előadás született. Huszonnégy évvel később, a Budapesti Kamaraszínház bemutatójának láttán érdemes összevetni az új élményt a régivel, megvizsgálni, hogy az elmúlt évtizedek tapasztalatai nyomán hogyan módosultak az előadás hangsúlyai, miképp gazdagodott Ruszt színházművészete.
Cserje Zsuzsa

SZÍNTEREK
A kecskeméti előadás nagyszínpadon zajlott. A Katona József Színház félig kivilágított nézőterén a közönséget félhomályos nyitott színpad fogadta. Rajta néhány lépcsőfoknyi magasságban kör alakú porond-tér volt látható, mögötte - kétoldalt lépcsősorral - komoran magasodott egy gótikus építmény váza. A játék megkezdése előtt a műszakiak végezték az utolsó simításaikat a színpadon, színészek járkáltak civil ruhában a későbbi játéktéren. Egy színész  (Richárd leendő alakítója) felment a lépcsőn, leült, és lábát lógázva az érkező közönséget figyelte.
Ezalatt a nézőtér szinte észrevétlenül elsötétült, a színpad fokozatosan kivilágosodott. A színészek hátramentek, s a díszletelemen lógó ruhákból kiválasztották és felvették jelmezeiket - egyúttal szerepeik arcát is felöltötték. Ekkor a Richárdot játszó színész lejött a lépcsőről, egészen a színpad elejére, és megszólalt. Gloster monológjával az előadás szinte átmenet nélkül  kezdődött meg.
Élet és színjáték közötti folyamatosságot sugallt ez a felütés,  azt éreztette, hogy amit látunk, nem az illúziók világában, nem is egy izgalmas históriában történik, hanem akkor és ott: közöttünk, velünk. (Az önmagunkkal szembesülést sugallta az is, hogy a kör alakú játéktéren zajló játékot azok a színészek is figyelemmel kísérték, akik - nem lévén jelenésük - a háttérben foglaltak helyet.) Az efféle megoldások akkoriban újdonságnak számítottak. Annak a közönségnek, amely megszokta, hogy a színházban felmegy a függöny, és a játék csak ezután - többnyire az illúziók világába lépve - kezdődik el, formabontásnak számított ez az előadáskezdés.
Szegedi, zalaegerszegi színházvezetői korszakában megszokottá vált Ruszt előadásaiban a nagyszínpad ilyetén használata. Később, a vidéki városok nagyszínházaiból kivonulva, a Független Színpadot megalakítva Ruszt rákényszerült arra, hogy kis terekben, többnyire üres színpadokon valósítsa meg elképzeléseit. A Rómeó és Júliával kezdődött a sor. Művészi sűrítést eredményezett az új látásmód, s azt, hogy előadásaiban még erőteljesebb hangsúly kerülhetett a szereplők rajzára, a szerepek, kapcsolatok kidolgozására. 
A Budapesti Kamaraszínház bemutatója is szobaszínháznyi térben zajlik. Az Asbóth utcai Kisszínpad üres terében egy T-alakú alapdobogó látható, mely előrenyúlik a nézők közé. Rajta - változó formációkba helyezve - három apró lépcső. Fentről egy súlyos lánc lóg a színpadra: rablánc ez és a hatalom lánca is. A játék folyamán többször is görcsösen belekapaszkodnak a szereplők: nem tudnak szabadulni a hatalom mámorító lehetőségétől. Középen egy málladozó oszlop áll, lepattogzott róla a festék  (mindig más-és más darabok tervezőit, rendezőit kényszeríti arra, hogy belekomponálják az előadásba).
Most is azt érezzük - de más értelemben, mint a kecskeméti előadásban -, hogy színházban vagyunk. Ezúttal nem a színpadi dezillúzió szándéka vezeti Rusztot, hanem alkotótársnak hívja a nézőt, játsszon vele üres, fantáziát mozgósító színpadán, mely az alapterét tekintve a Hamletben, az Othellóban,  a II. Edwardban,  sőt a Bánk bánban is ugyanilyen. Világszíntér ez, tele múltbéli rekvizitumokkal és jövendő halottakkal.
Sok szempontból az 1973-as kecskeméti előadás szellemiségét idézve kezdődik Ruszt 1997-es rendezése. Bevezetőként komor vízió sejlik fel, melyben színrelépésekor már minden szereplőt a jelmezében látunk. De hogy ki kicsoda, azt még nem tudjuk. Az oszlop két oldalán a nők (királynők) állnak. Mellettük rágózó, mai skinheadkre emlékeztető, érzéketlen arckifejezésű ifjak fekete bőrdzsekijeikben. Odébb alázatos, vazallus főurak - leendő és volt gyilkosok. Egymást bizalmatlanul fürkésző tekintetük nem sok jót ígér. Ráadásul az előszínpad padlatán egy  málladozó csontváz fekszik. Sok mindent előre jelez. Később például nyitott koporsóként működik majd, amely felett  Lady Annát kéri meg Gloster. Hullahegyeken átlépdelve győzedelmeskedik majd Richmond is. Komor panoptikumot ábrázol ez a kezdőkép, melyet egy sovány fiú égő gyertyával a kezében komor mementóvá rajzol.

A ROSSZ SEM ÖRDÖGI
Gloster (Sztarenki Pál) csak később biceg a színre fekete hosszú ballonkabátjában. Szemüveges, bénán lelógó karú, jóképű férfi.  Előrejön, és megmossa az arcát egy lavórban, melybe egy apród tölt vizet. Később ugyanő  a két bérgyilkosnak is behozza a lavórt, mikor Clarence-szel végeztek. Mindez folyamatosságot érzékeltet, bizonyára valami szennyes tett után lépett színre Gloster, és amit ezután tesz, csak ezt folytatja. Mosakodás után megvető tekintettel konstatálja a díszes társaságot. A gesztus azt sugallja: velejéig romlott, hazug az a közeg is, melyben él. Sztarenki Glosterének első monológja gyors, kegyetlen és tényközlő. Úgy avat be minket tervezett tetteinek szörnyűségeibe, hogy ugyan elborzadunk tőle, mégis valami ellenállhatatlanul húz, vonz hozzá bennünket. Nem a gonoszságát érzékeljük, hanem azt, hogy mindent alárendel akaratának. Energia hevíti minden mozdulatát, mondatát.
Heller Ágnes jut eszünkbe róla: „Nemcsak a jó nem isteni többé, hanem a rossz sem ördögi már. A rosszaság a karakter és a szituáció kölcsönhatásának terméke, ennyiben csak feltételes, az események sodrában realizálódik. Richárd nem azért gazember, hogy rontson, hanem hogy uralkodó lehessen és megtarthassa trónját.” Sztarenki Richárdjának ezért nincsen igazán ördögi aurája, s ebből a nézőpontból Ruszt rendezői szereplőválasztása valóban  indokolt. 
A kecskeméti előadás Richárdja ( Piróth Gyula) nagystílű és tehetséges tömeggyilkosnak tűnt. A bűnre született. Olyan gazembert láttunk, akit a lelkifurdalásnak még az árnyéka is elkerül. Sántasága és élettelenül alácsüngő jobb keze olyan érzékenységet alakított ki benne, mely az emberek minden rezdülésében ellenséget szimatolt, és egy félreérthető mozdulatért megalázott, sőt halálba küldött embereket. Mindenkin átlátott, mert rettenetesen okos, és mindenkin átgázolt, mert rettenetes akaratereje volt. Tulajdonképpen élvezte a harcot, a hatalomhoz vezető út szennyes, ám intellektuális örömét. Fanyar humorral fogadta a győzelmeit, úszott a boldogságban  egy-egy újabb akadály legyűrése után.
Piróth Gyula Richárdja nemcsak nagy komédiás volt, aki képes minden szélsőséges helyzet hiteles eljátszásra, hanem olyan felfokozott indulatú zsarnok, aki azt is élvezi, hogy valóban beleéli magát az adott szituációba. De harckészsége, vitalitása csak addig éltette, amíg a koronát a fejére tették. Onnantól kezdve rátört a félelem és a kétségbeesés. Minél mélyebben gázolt a vérben, annál idegesebb lett, érezte már a vesztét, egyre gyakrabban kapkodott, újabb és újabb gyilkosságai ingerült rutinmunkává süllyedtek. Mint bekerített rusnya bogár rohangált föl-alá egyre reménytelenebb kelepcéjében. Néha még fölizzott játékszenvedélye (amikor Erzsébet lányát kéri meg), de ez már kétségbeesett erőlködés volt ahhoz képest, ahogy a darab elején vérlázító könnyedséggel elnyerte Anna kezét. (Az Erzsébettel való szellemi harc végén meg is törölte izzadó homlokát.) Jó tulajdonságai csak az utolsó pillanatokban sejlenek fel újra, ahol egy harctól meg nem riadó bátor katonát láttunk benne, aki már érzi, hogy a lehetetlent kísérti.
Sztarenki Richárdja komédiásként erősebb intellektus, jobban élvezi győzelmeit. Nála nincs megállás, megmámorosodik hatalma teljességétől és saját ideológiájától. S csak később véti el a mértéket. Őrjöngve üvölt rá a parancsait leső Catsby-re, hogy siessen, anélkül hogy kiadta volna a parancsot. Túlpörgette magát, láthatóan megzavarodott. S innen kezdve már csak lefelé vezet az út. Harcmezőről harcmezőre üldözik. A végső csata előtti éjszakán az álmában megjelenő áldozatok már a tragikus hőst mutatják, aki eljutott a lelkifurdalásig. A beismerésig, az önismeretig, az öngyűlöletig. Monológja szinte bensőséges. Úgy tűnik, most, a halál előtti pillanatokban szinte megtisztul.

KÖRKÉP ÉS KÓRKÉP
Az egykori Richárdot „középszerű” alakok vették körül, akik nem láttak át rajta. A mostani Richárd alig sötétebb jellem azoknál, akik ebben az 1997-es előadásban színre lépnek. Szürke eminenciások, parancsra várók, alázatosak, megalkuvók, nem-gondolkodók serege állja körül a királyt. Mi mindent megéltek már e vazallusok! Régen leszoktak már arról, hogy bármit is megkérdőjelezzenek, ami itt zajlik. 
Bűnrészesnek lenni vagy nem lenni - ez foglalkoztatja Brackanburyt is (Haas Vander Péter), amikor  a börtönben Clarence őrzőjeként hitetlenkedve a gyilkossági parancsot olvassa: „Nem gondolkodom, hogy ez mit jelent, mert ártatlan akarok maradni!” A színész olyan jelentőséggel tudja elmondani ezt a mondatot, hogy érezzük: Itt kezdődik az eredendő bűn! S nem véletlen, hogy az ő feje is lehull. Mint Hastingsé, e gyanútlan gazemberé, aki Cs. Németh Lajos megformálásában szinte bárgyú hitetlenséggel reagál az ellene felhozott koholt vádakra. S mielőtt ő állhatna bosszút bárkin is, már halott. Megöletésének biztos tudatában már beismerő bölcselkedésre is telik, utolsó pillanataiban szinte tragikus mélységű  megbánást tanúsít.
A kecskeméti Buckingham méltó partnere volt az akkori Richárdnak.  Az Uri István játszotta figura ott vetette el a sulykot, hogy túlságosan is jó tanítványnak bizonyult. Viselkedésében utánozta őt, a nála alacsonyabb rangúakkal ugyanazt a tónust használta, mint vele Richárd. Ez a Buckinham túlságosan strapálja magát, amikor legjobb tanácsokat adja, akkor ítéli magát halálra. Szarvashibát vét akkor, amikor, amikor közvetlenül Richárd hatalomra jutása előtt megveregeti a leendő király vállát, és nyeglén kérdezi: „jól van-e, ha holnap megkoronázunk?”  Richárd egy drasztikus mozdulattal térdre kényszeríti, s ez egyúttal hatalomátvételének is kifejező pillanata. 
Dózsa Zoltán mostani Buckingham-je önállóbb figura: okos, ravasz és becsvágyó,  így  válik Richárd legbizalmasabb hóhérsegédévé. Fennhangon üvölt, profi demagógiával irányítja Richárd királlyá választásának kutyakomédiáját.  E kegyetlen buzgómócsing hamar kicsikarja a „sikerdíjak” ígéretét is. Csak épp nem ismeri eléggé a főnökét. Ez okozza majd a vesztét. Mikor már fején a korona, Richárd számára fenyegetővé válik a fizikai közelsége: egy erős kézszorítással térdre kényszeríti Buckinghamot, és már tudja, ő lesz a következő áldozat. Az  persze nem veszi észre a fenyegetést, s a neki ígért javakat követeli. Ahogyan Richárd  válaszra sem méltatja leghűségesebb tanácsadó-bérgyilkosát, ahogyan semmibe veszi, s ahogyan az lihegve követi, s egyre erőszakosabban követelőzik, ahogyan Richárd ráüvölt: "Untatsz!", az a lélektani játék magasiskolája.
Vagy lássuk a nőket, és a híres leánykérés(eke)t. E pszichológiai megfigyelésekkel teli jelenet(ek)nek már a régi kecskeméti előadásban is a belső ellentmondásait bontotta ki a rendezés: az érzés, érzékiség és erkölcsileg kötelező magatartásforma közötti feszültséget. Szabó Éva kecskeméti Lady Annája csak belehergelte magát a siratásba. Halottaihoz már rég nem fűzte semmi (valószínűleg sosem fűzte), így Richárd iránti kötelező gyűlölete könnyen átcsaphat az ellenkezőjébe egy olyan férfi érintésére, akit azon nyomban megkíván. A mostani Lady Anna (a dekoratív és hűvös Nagy Enikő) a legmenőbb divatdiktátornál csináltatott jól szabott, elegáns gyászruhában és rafinált kalapkölteményben jelenik meg. A holttest felett mechanikusan skandálja siratószövegét. Gyásza monoton sablonérzés. Ugyanakkor a rohadt szörnyetegnek nevezett Gloster megszállottan udvarolni kezd neki. Az eleinte reménytelennek tűnő feladat egyre jobban felhergeli Richárdot. S amikor Lady Anna sistergő megvetésének és gyűlöletének bizonyítékaként szemen köpi, egy pillanat töredéke alatt erőt vesz magán:  férfiúi szenvedéllyé szublimálja a megaláztatást, az asszony elgyöngülő tekintetéből vad, erotikus bátorságot merít. Hódítását - mielőtt ráhúzná Anna kezére az eljegyzési gyűrűt - egy érzéki ujjnyalással tetőzi be. Anna végül maga csókolja meg azt, akit a jelenet elején legádázabb ellenségének nevezett.
Micsoda diadal ez! Richárd teátrálisan dühöng: hát ennyire könnyű egy asszonyt meghódítani ilyen sekélyes, "albérleti" módszerekkel. Amikor egy későbbi jelenetben Erzsébet királynőtől kéri a lánya kezét, már tudja, hogyan kell bánni a nőkkel. Már rutinja van ebben. Hódítsd meg az anyját, vedd el a lányát. Ember-(azaz némber-) ismeretében nem téved: a klimaxos korban lévő Erzsébet megsejtett élvetegsége arra sarkallja, hogy fizikai közeledésével vegye le lábáról e romlatag királynőt, aki a jelenet végére teljes odaadással veti magát a gyűlölt férfiú karjaiba. (Szilágyi Zsuzsa átkozódásaiban, elomló, elborzadó lihegéseiben egyaránt hiteles királynője azt mutatja, milyen hamar feláldozza e nő elveit és jogos gyűlöletét érzékisége oltárán).
Sztarenki Richárdja saját elképesztő sikerei láttán bátorodik fel. De át is lát e morálisan züllött világon, és így tudatosan választja a rosszat. S valóban, tanúi vagyunk annak, mily könnyedén jut el hullahegyeken át a trónig s ehhez milyen fenntartás nélküli segítséget kap környezete minden tagjától. Látványosan sikerül királlyá koronázásának választási hadjárata is. A demagóg ceremóniában a dróton rángatott alattvalók disszonáns ünneplése közepette diadalittasan pattan a trónra, ( kis dobogónk legfelső lépcsőjére), erősen kapaszkodik a láncba, egyik lába bénán csügg lefelé. Ettől kezdve mindent elsodró lendülettel és szenvedéllyel veti magát "jogerőre emelkedő" gaztetteibe.

KEZDŐ ÉS HALADÓ BÉRGYILKOSOK
Ruszt mindkét III. Richárd-rendezésében fontosak a szerepösszevonások. A mostani műsorlapon ömlesztve, szerepneveik nélkül olvashatók  a színészek: „Nincs jelentőségük a történelmi neveknek s az események hű előadásának sem. A szituációk az igaziak, igazinál is igazibbak. Reggel van, este vagy éjszaka ebben a véget nem érő shakespeare-i Halottak Hetében. Nincs idő, csak a történelem jelenléte, puszta működése, amit szinte fizikailag érzünk.” (Jan Kott)
Az előadásokban jelentése van annak, hogy miért bízott Ruszt azonos színészekre többféle, egymástól igencsak különböző szerepet.  A régi III. Richárdban  Baranyai László, Kölgyesi György, Major Pál, Juhász Tibor és Mezei Lajos mindig más és más mezben jelent meg, mindannyian magatartásukra és cselekvéseik mozgatórugójára helyezték a hangsúlyt, bizonyítván ezzel, hogy csak a történelmi nevek és szituációk változnak. Ugyanaz a két színész játszotta például a bérgyilkosokat és a beijedt polgárokat, azt éreztetve, hogy ebben a világban bárki válhat egy pillanat alatt polgárból gyilkossá.
A történelmi alakok arcnélküliségét az új előadásban is hasonló módszerekkel érzékelteti Ruszt. Ám most mintha koncepciózusabb lenne, hogy mely színész kinek a szerepében születik újjá. (Ez a nézőt is gazdagabb asszociációkra készteti.) 1997-ben Lady Anna meghódítása  igencsak imponál az olyanoknak, mint Catsby és  Ratcliff, akik hálás drukkerként jókat röhögnek Richárd poénjain, ötletein, ahogy az nyelvi leleményeivel lehengerli a kezdetben halálosan sértett és gyűlölettől csöpögő Annát. Ezek a jelenethez asszisztáló elferdült etikájú ifjak, bőrdzsekis mini-gyilkosok élvezettel figyelik a kegyetlen játékot, szinte magukénak érzik Richárd sikerét. A következetesen végigvitt rendezői fantázia Ratcliff alakját (Menszátor Héresz Attila) - akinek az írott dráma szerint csupán az első felvonás vége felé lenne néhány mondata - már az előadás első jeleneteiben is behozza a színre. E hidegszívű hóhér így az események néma résztvevőjeként szinte iker-párja lesz a Pindroch Csaba- alakította sötét-tekintetű, cinikus Catsbynek. Nem véletlen, hogy az első rész sokkoló, kegyetlen befejező képében éppen ők ketten vágják le három elítélt főúr fejét.
Ruszt igen érzékletesen, már szinte empátiával mutatja meg a kezdő öldöklőket. Azokat, akik még csak most tanulják a gyilkolást. Ők ebben az előadásban a bérgyilkosok. Olyanok lesznek idővel , mint Catsby és Ratcliff. Később már ők sem sokat teketóriáznak, ha jön az újabb parancs. Ám az első alkalommal még hezitálnak. Ez a  két szegény kamasz Spíró György Csirkefejének mai fiataljait idézi. Fogalmuk sincs, hogyan fogjanak hozzá az első megbízás teljesítéséhez - esetlenek és szerencsétlenek. Még a börtönkulcson is veszekednek, amíg eljutnak a tömlöcbejáratig, a gyilkos parancsot tartalmazó levél átadását is át akarják passzolni egymásnak, dulakodnak. Két szerencsétlenkedő clown ez, aki itt öléssel próbálkozik. A könyörgő Clarence (Kránitz Lajos) meghatja őket, szinte sajnálják, a magasabbik még fél is, lelkifurdalásról beszél, de aztán meggyőzik egymást, egyszerű ez, csak szúrni kell és kész! Egyikük még a gyilkoló eszközt is fordítva tartja kezében - a rutin teljes hiánya! -, s végül addig biztatják egymást, amíg dulakodás közben átölelve leendő áldozatukat, egyikük - szinte véletlenül - belemártja a pengét. Ekkor pánikba esnek, most már mindegy, a feladatot teljesíteni kellett! Ezek az ember formájú fiatalok nem könnyen teszik a rosszat, csak kényszerből, szükségből. Jánosi Dávid és Karácsonyi Zoltán érzékletes megformálásában szinte szánni valóak. Az sem véletlen, hogy éppen a bérgyilkosokat játszó színészek papi reverendában jelennek meg később. Ezek a színészi átváltozások Ruszt rendezői koncepciójának évtizedeken átívelő alappillérei.
Alighogy eltették láb alól Clarence-et, a polgárok jelenete következik, ahol Kránitz Lajost polgárként  látjuk viszont.(Sőt később még a profi bérgyilkos Tyrel alakját is fölveszi, azét, aki már alvállalkozásba adja ki az elkövetnivalókat.) A megölt  Edward király, akit Holl János bárgyúra és infantilisre formál, szintúgy polgárként éled újjá. Harmadikként Kölgyesi György jön a színre - mindhárman ballonkabátban és esernyővel jelennek meg, kezükben egy-egy autóbuszbérlet. Beszélgetésükből az állampolgár  félelme árad, azoké, akik a társadalmi hierarchia alsó fokán állnak, s ezáltal kiszolgáltatottjai a mindenkori hatalomnak. Válhatnak persze belőlük is besúgók, az ítélet-végrehajtások serény fogaskerekei, de mindig van köztük néhány, aki tisztességes próbál maradni. Ezt a reményteliséget sugallja Kölgyesi György Írnokának bölcselkedése, aki Hastings vád és vizsgálat nélküli lefejezése utáni jelenetben az örök kisember világlátását fogalmazza meg:
"Pocsék világ ez! Azért pusztul el
mert ilyen bűnökről hallgatni kell!"

A VÉRBEN ÚSZÓ VILÁG KÉPE
Ruszt mindkét előadásban ugyanazzal a rituális eszközzel érzékelteti a halottak növekvő számát. A kecskeméti előadáson - miután Richárd megölette testvérét, Clarence-et -, egy fiatalember jött be a színpadra, fehér kendővel a karján, s átvette azt a hátsó díszlet korlátján. A Kamara előadásán ugyanekkor kerül elő a lepel, itt a játéktér oldalára helyezi azt egy fiatalember. Ahogy egymást követik a gyilkosságok, tragikus mementóként újabb és újabb leplek kerülnek a korlátra, illetve az oldalsó falakra. (Különösen kifejező ez a szimbólum olyankor, amikor a szövegből nem egyértelműen derül ki valakinek a halála, illetve csak utalást hallunk arról, hogy az illetőt valaki eltette láb alól.)  Ám amíg a kecskeméti előadásban ezek a vásznak fehérek voltak, mintegy az ártatlan áldozatokat jelképezték, addig most vérrel fröcskölt leplek érzékeltetik, hogy az áldozatok egyúttal maguk is gyilkosok, hogy e sötét világban senki sem  ártatlan (kivéve a kisgyermekeket).
Hasonló szerepet töltenek be ezek a fehér (illetve vörössel átitatott) drapériák Richárd utolsó estéjén: lekerülnek a hátsó korlátról, illetve az oldalsó falról, és a király áldozatainak kísértetalakjai e leplekkel együtt jelennek meg. Amikor e szellemalakok eltűnnek, illetve amikor Richárd elesik a harcban, e lepedők ott maradnak, ott hevernek a halott körül. Az új előadásban annyi az újdonság, hogy Ruszt Richárd és Richmond álmát közös térben, szimultán játékként jeleníti meg: halomba dobva szinte eltakarják a csatára készülő Richmondot is, aki majd  a harc reggelén alóluk kikászálódva indul a győztes csatájába.
A rituális jelzésekhez illeszkedve mindkét előadásnak fontos a képi világa. Az öltözékek színei már a kecskeméti előadásban sem voltak véletlenszerűek.  Greguss Ildikó a kecskeméti Richárdot és a hozzá legközelebb álló parancsteljesítőket, a gyilkosságok kivitelezőit zöld felsőruhába öltöztette, utalva ezzel a minden korban veszélyt jelentő fasizmusra. (Ez az érzetet keltik e zöldruhás alakok akkor is, amikor úgy járkálnak a játéktér körül, mint egy koncentrációs tábor őrei.) A három nőalak fekete ruhája a gyász egyformaságát jelezte, a színészek azonban egyéni jellemvonásokkal ruházták fel őket: Dévay Kamilla fenséges, visszafojtott indulatokkal terhes, sistergő Erzsébet volt, Koós Olga iszonyú fájdalmában és gyűlöletében már eszelőssé vált Margit, Mojzes Mária anyai mivoltában elviselhetetlen kínokat kiálló öreg hercegnő.
A mostani rendezés színeiben kissé eltávolodott a régi előadásától. Az akkori  öltözékek egyértelműbb különbséget hordoztak bűnösök és ártatlanok között. A zöld felsőruhás gyilkosok, illetve a feketében gyászoló nagyasszonyokkal szemben fehérben jelentek meg a felszabadító Richmond emberei, akik - úgymond - ártatlanul indulnak egy tisztultabb korszak elé. Mára bonyolultabb lett a világ,  s így az öltözékek színképlete is. Ezt érzékeltetik a Schaffer Judit-tervezte impozáns jelmezek, melyek azonkívül, hogy esztétikailag különleges és élményszerű színharmóniát mutatnak, képesek követni és kifejezni Ruszt gondolatmenetének minden árnyalatát.  E vérben úszó világban eltűnt a fehér - senki sem ártatlan itt -, a fekete mellett megjelentek a szürkék és a vörös szín különféle árnyalatai. Szürkében jelennek meg a főurak, érzékeltetve jellegtelenségüket, egyformaságukat, de a királyi udvarban már sötétvörösben látjuk őket: egyre több vér tapad mindjük kezéhez. Később eluralkodnak a mélybordók és barnásvörösek, a sötétszürkék és feketék, e gyilkos világ komor színei. Modern, veretes, vad bőrdzsekik, bordó királyi palást és ballonkabát, aranykorona és esernyő, buszbérlet és jogar rendkívüli vizuális harmóniában olvadnak össze egységes képi látvánnyá.
A mostani látvány azt is érzékelteti, Ruszt idealizmusa időközben megkeserült, mai előadásában az új urak csupán a szürkék egyre sötétedő árnyalatait viselik. Az  acsarkodó, vérlázító vádaskodásaikkal  egymáshoz hasonlatos gyászoló özvegyek fenséges fazonú vörösben, sötétszürkével variált mélybordóban, majd koromfeketében átkozódnak. A fiai meggyilkolása fölött kesergő Erzsébet csakúgy, mint Margit királynő, a letaszított és később meggyilkolt Henrik király volt felesége, a prófétanő, akinek féleszű, jövőbelátó átkait a szerephez képest fiatal Egri Márta erőteljes tragikai súllyal teszi hitelessé. S ugyanennek a színnek más árnyalatában Egri Kati York hercegnéje az áldásadás mozdulatával ömleszti fiára szárazan keserű átkait. A térdre kényszerített Richárd szemeiben először mutatkoznak az elgyöngülés jelei s ahogy fölnéz anyjára, tekintetében mintha felsejlene valami leendő vesztéből. A sirató asszonyok sistergő gyűlölet-áradata közben mindhárman görcsösen fogják a láncot, nem képesek szabadulni a hatalom bűvköréből.

TÚLÉLŐK
E mostani előadásban különös jelentőséggel ruházza fel Ruszt Stanley figuráját. Ez a lord a rendezői értelmezés szerint elég intelligens ahhoz, hogy felismerje, nincs más út, csak a behódolásé, az alkalmazkodásé. Mégis megpróbálja a lehetetlent. Úgy tűnik, belőle nem veszett ki teljesen az etikai érzék. Hűségesnek lenni, és mégsem válni gyilkossá. Téri Sándor Stanley-je olyan ember viselkedésmintáját mutatja, aki mindent megpróbál az adott körülmények között, ami helyzetében egyáltalán lehetséges, hogy ne váljon egyneművé a többiekkel. Ám cselekvési lehetőségei korlátozottak. Ő küldi a levelet Richmondnak, maga is megpróbálna elmenekülni ebből a mészárszékből, de már késő, fogoly ő is, gyermekét tartja túszként a hóhér Richárd. Stanley nem naiv, tágranyílt, csodálkozó tekintete a közönséggel összeforrva  mindvégig azt kérdezi: hát lehetséges ez? hát hol élünk? ilyen vagyok én is? Ő veszi le a koronát is a legyőzött Richárd fejéről. Ám Richmond szavaira („Élni kezd a béke!”) kétségekkel teli kérdő tekintete továbbra is ránk mered. Túlélni és megúszni - ez az attitűd az elmúlt évtizedeink közép-kelet-európai tapasztalataira rímel.
S hogy mennyire eltolódtak a hangsúlyok a változó korban, Richmond alakjának, felfogásának változásán is érzékelhető. A régi Richmond rendkívül szimpatikus, megfontolt emberi alak volt. Az ő szavainak valóban hitelt kellett adnunk, s bízni abban, hogy tényleg élni kezd a béke. A mostani előadás lófarkas, loboncos hajú ifjú Richmondja már az első képben ott van. Még nem tudjuk, kicsoda ő, de különállása szembetűnő. Csodálkozó tekintettel figyeli az oszlop mögül a véres eseményeket. Mibe születik bele a fiatal és ártatlan Richmond? Mit lát maga körül az udvarban? Egy velejéig romlott világot. Hazugságot, árulást, hatalomvágyat és sorozatos gyilkosságokat. Szerencséjére idejében elmenekül. Bozsó Péter kamaszos hevületű , vihogó, gyerekképű Richmondja hányaveti mai fiatalt idéz, aki háborúsdit játszik. Időnként komolyan veszi történelmi szerepét. Például elhivatottan készül a nagy csatára. Az igazság bajnoka, az új kor hírnöke. A győzelem és a leendő hatalom megmámorosítja, de a korona nem érdekli igazán, nem is teszi a fejére. Ám a körülötte lévő sokat próbált férfiak már eljövendő uralkodásukra készülnek. Kezükben báb a fiatal Richmond. Talán nem véletlen, hogy a „hűséges" urakat ugyanazok a színészek játsszák, akiket az előadás elején Edward udvarában láttunk.
A kecskeméti előadás még a Nagy Mechanizmusról szólt, egy olyan történelemről, amely állandóan ismétli önmagát, amelyben a trónbitorló öl, trónra kerül, megint öl, ellene fordulnak, s az embereknek végül már nincs is arcuk, az ördögi kör bezárul. Ruszt akkor megpróbált úrrá lenni pesszimizmusán, és Richmond alakjának pozitív beálltásával még valami halvány reményt sugallt: hátha valami jobb kezdődik. Ám keserűen konstatálhatjuk, hogy az elmúlt évtizedek (benne a rendszerváltás átmeneti reménykeltő bizakodásával) Ruszt keserű világlátását még inkább elmélyítették. S most, e komor hangvételű színrevitel nem annyira Jan Kott, mint inkább Heller Ágnes III. Richárd-elemzésének szellemében fogant. Heller szerinte - bár Shakespeare királydrámáiban ott van a történelmi körforgás lehetősége - a dolgok a világban mégsem pontosan úgy ismétlődnek meg, ahogyan már egyszer megtörténtek. Ennek az új, konkrét világnak azért kell elpusztulnia, mert csupán a gonoszok képességeinek kibontakozását teszi lehetővé. Úgy tűnik, hogy ma már nemcsak a hatalom, hanem az anyagi érdekeltség mozgatórugói irányítják a világot. S ha már minden emberi érték kiveszett, nincs többé morál sem.
Szomorú, végtelenül szomorú furulyaszó hallatszik a Budapesti Kamaraszó előadásának elején: egy távoli, szépreményű humanista világ halvány emlékezete, a tisztaságé, az ártatlanságé, az elveszett paradicsomé. - És mivé válik ez a zene később? Monoton és elviselhetetlen zúgássá, ormótlan, hangos, kegyetlen dobütéssé. Mennydörgés és istennyila, vészterhes bagolyhuhogás, vijjogó, disszonáns, nyikorgó dallamtalan akkordok, vartyogás, undorító bugyborékolás, halálhörgés, siralom a végítélet hangjaivá sűrűsödnek. Később már csak emlékeztetőül idéződik fel néha a tiszta furulyaszó. S az előadás végén, e rémisztő történet után már a néző is csak azt kérdezheti : hová tűnt a dallam?


Shakespeare: III. Richárd
Kecskeméti Katona József Színház
1973
Fordította: Vas István
Díszlet: Csányi Árpád
Jelmez: Greguss Ildikó
Rendezte: Ruszt József
Szereplők: Piróth Gyula, Uri István, Jánoky Sándor, Fekete Tibor, Gyulai Antal, Székhelyi József, Dévay kamilla, Mojzes Mária, Koós Olga, Szabó éva, Hetényi Pál. Baranyi LÁszló, Kölgyesi György, Major pál, Juhász Tibor, Mezei Lajos


Budapesti Kamaraszínház
1997
Fordította: Vas István
Jelmez: Schaffer Judit
Rendezte, játéktér: Ruszt József
Szereplők: Sztarenki Pál, Egri Kati, Egri Márta, Kránitz Lajos, Szilágyi Zsuzsa, Dózsa Zoltán, Nagy Enikő, Hável László, Haas Vander Péter, Cs, Németh Lajos, Bozsó péter, Pindroch Csaba, Jakab Csaba, Kölgyesi György, Karácsony Zoltán, Téri Sándor m.v., Holl János, Menszátor Héresz Attila f. h., Bank Tamás, Galambos Attila, Vékony Zoltán, Jánosi Dávid f. h., Seder Gábor, Horváth Illés
08. 08. 7. | Nyomtatás |