Fizikai inger

A DV8 és az Alias Company Budapesten

Kimerítően nagyszabású dózisban – három tételben – élvezhette a magyar közönség a fizikai színházként (ön)meghatározott irány­zat produkcióit ezen a télen: először a svájci Alias Company előadása, majd a DV8 táncfilmjei (Strange Fish, Enter Achilles, Dead Dreams of Monochrome Men), végül maga az angol kultusztársulat volt terítéken – élőben. Bound to Please (Hogyan járhatnék a kedvedben? más fordítás szerint: Muszáj, hogy tetsszen) című előadásukat végleges formában először a Petőfi Csarnokban mutatták be.

Halász Tamás

DV8: Az öreg hölgy latolgatása

Fizikai színház? Nem csak a DV8 és az Alias hívja így magát. Az Elisabeth Strebb társulat, melynek előadását 1992-ben szinte a Strange Fish-sel egyidőben láthatta a pesti közönség, szintén fizikai színházként határozza meg magát. Strebb Lloyd Newsonhoz, a DV8 vezetőjéhez hasonlóan saját maga által kidolgozott irányzatot követ. Zenét nem használ, táncosai inkább vadakrobaták, mutatványosok, mint táncművészek, de ez messze nem képzetlenségükre való sanda célozgatás. Előadásaik során csak ezeknek a virtuózoknak a puffanásait, kiáltásait, zihálását, jajdulásait lehet hallani. A fizikai színház – úgy tűnik tehát – olyan közeg, melyben testi fájdalom nemcsak akkor érheti a táncost, ha véletlenül kimegy a bokája, hanem bármelyik pillanatban. A testi színház (physical theatre) fáj, kegyetlen, felkavar és zavarba hoz: ijesztő és lenyűgöző. A fizikai tánc előadóit ugyanaz az önkívület menti meg attól, hogy elpusztítsák magukat az előadás során, mint a részeg embert. A fizikai színház nem szépeleg, soha nem esztétizál: metakommunikál, vad és veszélyes. Produkciói mentesek mindenféle sallangtól, ornamentikázgatástól: talán azt is mondhatnám, szikárul fegyelmezettek.

 

 

08. 08. 7. | Nyomtatás |