Bekapcsolódni a jelenbe

Imre Zoltánnal beszélget Fuchs Lívia

Imre Zoltán neve elsősorban az épp egy évtizede újjáalakult Szegedi Balettet idézi fel. Kevesen tudják róla, hogy jóval korábban, már a hatvanas években is ugyanitt, a Szegedi Nemzeti Színházban táncolt, s innen indult koreográfusi pályája. Életkora alapján tehát a hazai koreográfusok, középnemzedékének tagja - lenne, ha egyáltalán találnánk közös vonásokat itthoni pályatársainak munkáival.

Fuchs Lívia

- Én a hatvanas évek gyermeke vagyok. Egy olyan világból származom, ahol mindig azt hallottam a környezetemtől, hogy kísérletezni kell. Az a periódus ugyanis az avantgardizmus újjáéledését jelentette a színház¬ban. A balett azonban mindig is egy ki¬csit a színház után kullog, de kétségte¬len, hogy a németek a 60-as években fedezték fel saját mozdulatművészeti, expresszionista hagyományaikat, Wigmant, Lábánt és Joosst. Bauschék is ide nyúltak vissza, és mintegy innen metszették a régi növényt tovább.

-Csakhogy mielőtt az akkori Nyugat-Németországban átélted ezt az izgalmas és termékeny korszakot, Szegeden táncoltál. Ott is olyan légkör vett körül, hogy az kísérletezésre ösztönzött?

- Egyáltalán nem. Szó sem lehetett avantgardizmusról. De élt bennem egy¬fajta vágyakozás az újra, ami hihetetle¬nül éberré tett. Elég volt egy fotó, egy filmrészlet, hogy elinduljon a fantáziám. Olyan ez, mint amikor valaki húsz éve a börtönben ül, és egyszer csak kap egy levelet, ami csupán három sor. S le¬het, hogy ez számára többet jelent, mint a kintieknek az alexandriai könyvtár... Még élt Szentpál Olga, aki - bár történelmi társastáncot tanított a Balett Intézetben - magában hordozta ezt a szellemiséget. A táncban sem csupán a gyakorlat számít, az is nagyon fontos, milyen szellemi közegben nevelkedik az ember. Vagy említhetném Eck Imrét, aki akkoriban már a negyvenes éveiben járt, így fiatalon, még a háború előtt és közvetlenül utána láthatta a mozdulat¬művészeket, a kor modern táncosait. Nem úgy, mint mi, fiatalok, akik a szo¬cializmus elzártságában nőttünk fel. Bennünk csak a vágyakozás élt, és aki¬ben ez elég erős volt, el is ment az országból, hogy tanulhasson.

- Volt valamiféle mester-tanítvány kapcsolat Eck Imre és a fiatalabb koreog¬ráfusok között?

- A Színművészeti Főiskola koreo¬gráfus szakát ő vezette, de ezen túl, sőt, jóval ezelőtt rengeteget jelentett az ő bátorsága. Ő volt az egyetlen, aki képes volt változtatni radikálisan -egy ilyen közegben! - a hazai balett stílusán. Döbbenetes volt! Minden új volt a balettjeiben, és minden - a mozdulatok, a dramaturgia, a zene -nagyon elütött attól a hagyományos orosz-szovjet stílustól, ami akkor nálunk egyeduralkodó volt.

- Te pedig Kölnben, az egyetlen rangos nemzetközi koreográfusversenyen díjat kap¬tál egy kettősöddel. Hogy történt ezt?

- Én hiszek a színházi világ közös tudatalattijában. Szerintem egy szín¬házi tehetséggel született ember génjeiben ott zsibong mindaz, amit a színház addig lélekben és szellemben elért. Én egy eldugott, kelet-európai kisvárosban éltem, egyedül kísérleteztem, önmagamból próbáltam mind¬azt pótolni, amit nem tanulhattam és tapasztalhattam meg. És mégis valahogy képes voltam szellemileg átmenteni mindazt, aminek körülöttem lenni kellett volna. A korszak hangulatát, szellemiségét ugyanúgy éreztem, mint azok az amerikaiak és né¬metek, akik a kölni zsűriben ültek, és korszerűnek ítélték az én művemet.

- Nem könnyű a saját pályádat kívülről nézni, mégis kíváncsi lennék, kikkel so¬rolod magad egy koreográfus generációba?

- Szerintem kétféle koreográfusi gondolkodásmód létezik. Az egyik színházi atmoszférát és szituációt te¬remt, és abba ágyazza a mozgást. A másik egy mozgásötlettel indul, és az¬tán az, mint egy megtermékenyített petesejt elkezdi kikövetelni magának a teret, a környezetet. Én is így kezdtem. Bementem a terembe, vettem két-három lépést, és kipróbáltam, hogyan fogom összerakni ezeket, mit tudok majd így kifejezni. De igazán otthonosan akkor éreztem magam, amikor a kölni Tanzforum csapatában dolgoztam, ott, Jochen Ulrichnál éreztem magam a legadekvátabbnak. Lubickoltam, mint hal a vízben, mert ez volt az a korszak, amikor a feléledő német expresszionizmusba beleolvadt az amerikai Graham-tradíció. Szerintem minden alkotónak tartoznia kell valahová bár, ezt nem lehet erőszakolni. Amikor kialakítod a saját világodat, rájössz, hogy bár nem volt tudatos, egy tradícióhoz tartozol. Én például mindig is a klasszikus balett mellé expresszív táncanyagot próbáltam tenni, s e kettő szintetizálásával kísérleteztem. Végül rádöbbentem, hogy egy általam nem is ismert modern tánchagyományhoz kapcsolódtam. De ma már a hagyományok is egymás mellett léteznek: Pina Bauscht és John Neumeiert - mindketten kortársaim- világok választják el egymástól, mert egyikük a modem tánc, másikuk a klasszikus balett hagyományait folytatja és újítja meg.

- Talán későbbi együttesed, az angol Rambert Balett tradícióit követve Szegeden koreográfusi műhelymunka is folyt. Ma már az onnan kinövő Juronics Tamás vezeti a Szegedi Kortárs Balettet. Milyennek látod a fiatalabb koreográfusok műveit?

- Nagyon különbözőnek. Az alkotókban viszont közös, hogy nagyon gyors az agyuk, lépést tartanak az újdonságokkal, informáltabbak, mint voltunk, és kevésbé akarnak bárminél is megállapodni, és azt örökkévalóvá tenni. Be tudnak kapcsolódni a jelenbe, a „Zeitgeist"-be. Nagyon izgalmas ez számomra, mert épp egy évtizede jöttem haza, s akkor a magyar táncéletben nagy volt a pusztaság: még tombolt a Béjart-hoz képest semmi újat nem ho¬zó Győri Balett, a Pécsi Balett, pedig már kifulladóban volt. Az épp akkoriban induló fiatalok sem láttak, láthat¬tak semmit mindabból, ami a világban történt, bár néhányan már kijutottak Bécsbe, kurzusokra és előadásokra. Én nyilvánvalóan egy előző korszak mozgásvilágát, kultúráját és tapasztalatait hordoztam magamban, mint üzenetet, mint egy sajátos humuszt, amiből lehet teremteni valami újat. Hoztam külföldről koreográfusokat is, akik más mentalitást, stílust képviseltek, így a szegedi műhelyben sokféle impulzust lehetett kapni. Ha valakiben tehetség volt, koreografálhatott, megteremthette a maga világát, vagy később, épp mostanában kezdi kipróbálni magát. Ők is majd szép lassan elhelyezhetik magukat az egyre szélesedő koreográfusi mezőnyben. E fiataloknak már nem kell disszidálni ahhoz, hogy felmérjék, kik is ők, és hová tartoznak.

08. 08. 7. | Nyomtatás |