Búzaeső

Garcia Lorca: Vérnász – Új Színház

Egy képről írok most. Tudhatom, mi látszik majd e képből a lapban. Szinte semmi. Bal elől egy masszív, alacsony férfi háttal, karjait széttárja, jobb keze be is mozdul kicsit. A kép másik szélén, félig homályban, elmosódó arccal fekete asszony, hátul a balszélen mosolygó ifjúasszony világos ruhában, a balján fekete férfi merev tartásban, hátul körben lent és a felső szinten is fiatal férfiak, nők, mind kacagnak, és mind bemozdulnak kissé, hiszen karjukat dobás közben éri a felvétel. Középen egymást ölelő fiatal pár, a fiú óvón szorítja magához a lányt, akinek kezében virág. Őket is alig lehet kivenni, mert zúdul-zubog rájuk valami fényesség. A részletek mind homályban. De a lényeget látjuk, látjuk miről szól a lakodalom: talán csak egy pillanatig érvényes, de a kép által örökre rögzített közös boldogságról közös térben.

Ez látszik. Amiről mostantól szó lesz, az nem látszik. Nem látszhat, mert az az előtte és az utána. Benne van a képben: ez itt most mind annak kifakadása-kibomlása, ami mindezt megelőzte, ugyanakkor annak magva-burka, amiből a következő pillanat kiszakad.

Ami nem látszik, az az idő- honnan érkezik és hová tart ez a kiszakított pillanat. A végtelen időt fogja abroncsba egy adott mű, és a mű erejét, intenzitását az adja, mennyit tud sűríteni mindabból, ami volt és ami lesz. (Egy alkalmi ötlet nem következik semmiből és nem következik belőle semmi: időn kívüli, ily módon semmitmondóan időtlen.) Erről a képről, illetve természetesen a műről. Nóvák Eszter Vérnász-rendezéséről azért érdemes szólni, mert az nagyonis benne van az időben. Előtte-közben-utána: e három szóra darabolt folyamatosság maga a ritmus és maga a tér. Ezzel bánik a magyar színházakban elvétve tapasztalható pontossággal és érzékenységgel Nóvák Eszter, miközben, gyanítom, ő maga soha nem önmagában a ritmust vagy a teret vizsgálja, hanem azt kérdezi, amit színházban kérdezni illik: mi történik? És ha jól kérdezünk, értelmetlenné, hivatalnoki szöszöléssé, élettelenül kopogó paragrafus-morzsolássá válik szánalmas kategorizálósdink: alternatív/ profi; realista/stilizált stb...

Ami nem látszik: hogyan indultak a templomba, ahonnan most látszólag boldogan érkeznek? Akkor, időnek előtte, feleség nélkül, egyedül belépett már a házba a most moccanatlan, merev, fekete férfi, Leonardo, és igen, a szigorú törvé­nyeket semmibe véve odalépett hozzá, még fehér ruhában a Menyasszony. Ezt a találkozást, ahogyan az egész lakodalmat is végigasszisztálta a csupaélet és mégis, mindenen kívüllevő bölcs asszony, a Cseléd, ós a nálánál is bölcsebb, mindenre felülről rátekintő, a középső, meredek falba tapadó furcsa lény, aki a harmadik felvonásban Lorcánál is megjelenik: a Hold. Most részt vesz a lagzi kezdő rítusában, lelkesen zúdítja fentről a búzát az ifjú párra. Ő öltöztette fekete esküvői ruhába a lányt, ő ropja majd a táncot a loncsos koldusasszonnyal, aki mindenkinél többet tud, merthogy ő maga a Halál. Jelenléte természetes és szinte állandó. Néma sugárzását akkor is érezzük, amikor látszólag nincs a közelünkben. Ő fogadott bennünket, amikor helyünket kerestük az oldalsó fal emeleti zugolyában üldögélt, szotyolázva nézgelődött. Nóvák Eszter úgy dönt s ez az előadás stílusát meghatározó rendezői döntés, hogy Lorca darablezáró költői látomásának két főszereplőjét előre csempészi. Illetve nem csempészi, hanem megtalálja természetes helyüket. A kezdést váró nézőben kialakult egy érzet, és miközben e néző a masszív, súlyos vasat és mégis omló falakat idéző díszletet, s benne a változatlanságot áthasító repedést vizsgálja, elfogad egy konvenciót: ez a rongyos, maghéjat köpködő asszony, majd később a falba tapadó szőke fiú bármikor beléphet a játékba, de dolguk nem ez, hanem a folyamatos figyelmeztetés: ők jelen vannak. Ebben a reális és mégsem az térben magától értetődő, ahogyan az Anya és a Szomszédasszony találkoznak (mellesleg még az is a történések elemeltségéhez tartozik, hogy Lorcánál Leonardo kivételével mindenki nagybetűs Névtelenként szerepel): a Szomszédasszony bal hátul jelenik meg, az elől ülő Anya nem láthatja őt, de e balladai realizmus által meghatározott térben természetesen ő köszön rá az érkezőre, aki a beszélgetés közben keresztülmegy a téren és jobb hátul távozik a „szobából”. Ott távozik, ahol a magyar színházi konvenció szokványos realizmusa szerint nincs „kijárat”.

Ezek az apróságok kijelölik az előadás egyszeri szabályait, és ezeket az eseti konvenciókat erősítik a jelenetváltások is, melyekben az adott tér elemei egyik jelentből átcsúsznak a másikba: Leonardo felesége, aki a képen nevetni látszik, szótlanul tűr, de elfojtva lázad is- széthajít egy kosár citromot, majd a váltás sötétjében szipogva szedegeti kötényébe a szétgurult gyümölcsöt. Ami pedig mégis a színpadon marad, az már a következő képhez tartozik, mikoris a Cseléd befejezi a takarítást a Menyasszony házában, és összeszedi az előző jelenet „kellékeit”.

A képen nem látszik az sem, hogy az előtérben heverő gerendán-padon az imént, az esküvőre készülés perceiben még a Halál üldögélt. Akkor lépett be, amikor a Vőlegény és az Anya megérkeztek a lányos házhoz. A Vőlegény le is ült mellé, miért is nem, ez csak egy koldusasszony, a lakodalomban nem tudunk a halálról.

Az sem látszik, hogy pár pillanat múlva ezt az asszonyt csókolja meg, persze ártatlanul- véletlenül a képen most még búzazáporban kacagó, boldog Vőlegény. Ez az előadás egyik legszebb, legsűrűbb pillanata- Lorcánál nem található: „Apa: -…Alig ismerek a házamra. (Kimegy.) Vőlegény (a Menyasszonyhoz):- Tetszik a mirtusz?...” Apa és veje megszólalása között semmi. Az előadásban, a háttérben folyik a mulatság, a Menyasszony felhevülten előrefut, az egyik vőfély hirtelen ötlettel egy-egy fehér leplet dob rá és egy nyoszolyólányra, közben a Hold-legény is betáncol a Halál-asszonnyal, utóbbira is lepel kerül. A Vőlegényt jókedvű, kakaskodó csikó-legények belökik középre, ő pedig a letakart nők közül kiválasztja a párját. Arcán derű, ártatlanság, huncut tanácstalanság. Vihogva dönt- és lerántja a fehér leplet. Ketten állnak a fényben, ő és a Halál. A mulatság megy tovább, a fiú zavartan gyűrögeti a lepedőt, így lép oda a Menyasszonyhoz, hogy megkérdezze: „Tetszik a mirtusz?” pár pillanattal vagyunk a búzaeső után.

A mulatság megy tovább, fényesen árad a muzsika, táncosok csattogásától porlik a deszka, ide-oda áramlik a lakodalmi népség. Kapatos Vőlegény, riadt Menyasszony, búzakék- szelíd Feleség, űzött Leonardo, várakozó Hold és Halál jönnek- mennek, végtelenül pontos, de rejtett koreográfia szerint. Keresésük- menekülésük beleolvad a tömeg közös táncába. „hová ment az uram?” – kérdezi a Feleség, de a kérdés még elvész az általános hangzavarban. Aztán az elhaló zenébe, a lassuló táncba belehasít a férfivá lett Vőlegény üvöltése: „Lovat ide!” elindul a végtelen sötétbe. Ami hátravan, azt már látni sem kell. Mostantól a Hold és a Halál a főszereplők.

A képen az egyetlen boldog pillanat látható. Önfeledt kacagások, ölelésre tárt karok, búzaeső. A nász együtt megélt, közös ideje. Ami előtte volt és utána lesz, az nincs a képen. Az most nincs. Vérnász, láthatatlan.

 

Bérczes László
08. 08. 7. | Nyomtatás |