Szétbeszélt csendek

Parti Nagy Lajossal beszélget Tasnádi István

Fogpiszkálót szív és whiskyspohárba tölti az ásványvizet- ő az író, aki leszokott. Már egy hónapja, és erre joggal büszke, a legszívesebben erről beszélne, engem viszont azért küldtek, hogy a színházról faggassam. "Én, mint laikus", "én, mint kívülálló" - minden második mondata így kezdődik, pedig manapság talán ő a legsikeresebb magyar drámaíró. Igaz, Parti Nagy Lajosnak, a neves költőnek, prózaírónak eddig csupán három drámáját mutatták be (több nincs is), ám az mind zajos közönségsiker, díjakkal.

Tasnádi István

-Néhány éve, első darabod kapcsán azt nyilatkoztad, hogy szövegben és papírban gondolkozol, nem színházban. Hogy van ezzel a gyakorló drámaíró?

- Ez nem tud megváltozni, azt hiszem. Nem valami riszából mondogatom, hogy nem vagyok drámaíró. Lehet, hogy túl rigorózusan képzelem el a színházcsinálást, de azt hiszem, valakinek csak akkor érdemes drámát írni, ha tényleg képes látványban, testben, gesztusban és a gesztust megtámogató beszédben gondolkodni. Viszont aki ennyire reménytelenül papírosán gondolkodik, mint ahogy én, annak a szó klasszikus értelmében vett drámát nem érdemes írni. Ami nem azt jelenti, hogy nem lehet képes előállítani izgalmas színházi szöveget. Nem hinném, hogy ez előny vagy hátrány, de tény, alkat dolga. Számomra egy figura, egy szituáció, akár egy színpadkép, bármi, elsősorban nyelvként létezik. Régebben, ha egy instrukción belül agy használati tárgynak nem tetszett a neve, akkor kicseréltem egy másképp hangzó tárgyra. Nem gondolom, hogy ez fogyatékosság, mint ahogy azt sem hiszem, hogy a színház a XX. században csak a klasszikus értelemben vett konfliktuózus drámákban tudna létezni. Az biztos, hogy a szónak a Molnár Ferenci értelmében az én drámáim nem színpadi művek.

- Pedig te is a színpad számára írsz. Milyen a te elképzelt színpadod?

- Amikor a Mauzóleumon elkezdtem dolgozni, levittem magammal Szigligetre Nádas győri próbanaplóit. Az ő színháza az, ami bizonyos fokig megközelíti, amiről én is beszélek, ahogy drámát és színházat kéne konstruálni - még azt se mondom, hogy írni. Látok egy teret, benne embereket működni, és csak annyi szöveggel segítem meg a létezésüket, amennyire ott nekik abban a helyzetben szükségük van. Látok egy lengő nylonfüggöny mögött két embert, látom a gesztusaikat, itt-ott kiszűrődnek szavak, bizonyos dolgok elmosódnak, mégis mindent érzek. Ha egy ilyen konstrukcióba a lényeges, ontológiai súlyú mondatokat oda tudom tenni, és feltételezhetem, hogy a színészek és a rendező részéről komoly élet- és szerepértelmezői munka lesz odaállítva, és négy hónapig dolgoznak rajta életükkel és vérükkel -tehát már nem a praktikus színházról beszélek -, akkor a végeredmény esetleg megközelíti azt, amit én laikusként és kívülállóként, a színháztól, mint különálló és sajátos művészettől remélek. Ez nem azt jelenti, hogy másképp nem lehetne. De én most ezeket gondolom a saját szöveg- vagy dumaszínházammal szemben.

-A líra és az epika viszonylagos korlátlanságához képest a drámában az író csak közvetve, többszörös áttételen keresztül tud megnyilatkozhatni. Jellemző, hogy az első két drámádban még volt narráció, aztán a Mauzóleumban már lemondtat erről. Nehéz volt átállni?

- A Mauzóleum az első színpadi mű, ami eleve színházra van kitalálva. Az Ibusár eredetileg hangjáték, a Test angyala kisregény, s ezért van narráció. Egyébként ugyanúgy írok drámát, mint verset és prózát. Az én reflexeim alapvetően metaforizáló reflexek, költői reflexek, és szituációt, figurát viszonylag röviden és pontosan jellemezni, azt mégis csak a költészetben tanulja meg leginkább az ember. Szerkesztőként azt látom, hogy jó pár drámaíróra ráférne a prózai iskolázottság, megtanulni mondatot formálni, élesebben és pontosabban fogalmazni, elszöszögni egy jelzőn, nem csak a vízióteremtéssel foglalkozni. De ez fordítva is igaz: egy prózaírónak sem ártana, ha kipróbálná, milyen az, amikor nincs idő lefetyelni.

- Még nem gondoltál arra, hogy a próbafolyamattal párhuzamosan, annak tanulságaival, hozadékaival írj meg egy darabot?

- Elvben ezt én nagyon jó lehetőségnek tartom. Megint azt mondom: van az én praxisom, de a színházról mást gondolok elvileg. Ezt most nyilván a Bárka miatt kérdezed. Hála istennek, hogy van egy ilyen lehetőség, élni kell vele, végig kell játszani! De akkor tényleg úgy kell, hogy két hónapot legyen összezárva az író, a rendező és a színészek. Nem fognak elkülönülni az alkotói funkciók, ettől szép és ettől veszélyes ez. Bizonyos alkatok számára megy, és van, akinek nem megy. Én most azt gondolom, hogy az én számomra nem megy. Ez most nem öndicséret, de túlságosan erős a nyelvem, és talán már meg is van egy kicsit csontosodva. Az én szövegcsinálási módszerem szétszöszögős, kicsiszolós, és ez nem kifejezetten színházcsinálói tulajdonság. A mondataimra háklisan igényes vagyok, és vannak bizonyos közepes nyelvi megoldások, amiket nem tudnék elfogadni.

- Furcsa, hogy épp egy olyan író idegenkedik ettől a módszertől, aki egyébként is sok gyűjtött elemet használ. Ebből a szempontból itt csak annyi lenne a különbség, hogy a színész nyelvi asszociációiból dolgoznál. A végső megformálás itt is a tied, a szöveg fölött te vagy az úr.

- Akkor mire jó az egész?! Mi ebben a kreatív?!

- Azt hiszem, a drámaírás legnehezebb része nem a szöveggyártás, hanem hogy jó helyzeteket kell kitalálni. A színész ezt zsigerből hozza.

-  Ebben igazad lehet, mégis érzek ebben valami álságos dolgot: mért játsszuk el a nagy kollektivizmust, ha a végén úgyis a rendező dönt meg én döntök. Akkor már a színésznek kéne vezetni, neki kéne megkínlódnia, amíg ki tudja mondani a maga érvényes mondatait - de ez már megint egy másik fajta színház. Szóval ez az improvizációs technika tőlem idegen. Viszont amint kész egy szöveg, attól fogva bármi történhet. A szöveg csak papíron szent, és akkor szent, mikor már átment egy színházi próbafolyamaton. A próbákon bármi megtörténhet. A Mauzóleum próbáit Máté Gábor azzal kezdte, hogy ez a szöveg kotta, ezt úgy kell megtanulni, mint egy verset, minden kötőszónak súlya, funkciója van, nem mindegy, hogy hol van bazmegezve. Én meg erre buzgón bólogattam, ez egy speciális szöveg, nem viseli el, ha a színészek a maguk civil köznapiságát, piacról hozottságát hozzáteszik. Nem feltétlenül azért, mert nem jó az a szöveg, hanem mert egy ilyen nyelvi közegben ez a dolog csak egy kézből tud működni. Aztán elkezdődtek a próbák, elkezdett mozogni a szöveg, és szép sorban kiderült, hogy mi mondható, mi nem. A színészek a próbafolyamat közepe táján ráéreztek erre a nyelvre, és tudtak rajta rögtönözni. Sok változtatásba belementem. Csak az a fontos, hogy én bólintsak rá, hogy mi kerülhet be a végleges szövegbe. Ahhoz viszont nincs közöm, hogy mit húznak ki a szövegemből.

- A Mauzóleum instrukciói közt ezt írod: „A cukrászatból erősödő morajlás, sistergés, sikítozás, majd vörös, alvilági fénnyel kicsapódik a vasajtó... Olyan hihetetlen, váratlan effekt, mintha a játék átlépett volna egy másik, irreális dimenzióba." Ehhez képest a Kamra előadása nagyon is reális dimenziókban játszódik.

- Az én verziómban sokkal kevesebb történés lett volna, még több lett volna benne a szöveg, szóval az őrületig oratórikus lett volna. De el kellett fogadnom a Gábortól, illetőleg a színháztól, hogy ennyire nem lehet valamit aluldramatizálni. Persze lehetne, csak ezt sem a Gábor, sem a Katona nem merte kockáztatni -most már talán merné. Sokat húztunk, és ezek a nem mindig pontos illesztésnyomok rajta vannak a darabon: bizonyos pontokon dramatikussá válik, aztán megint visszamegy szövegszínházba. Szóval ez a darab szándékoltan ilyen statikus, ennél azért jobban meg tudtam volna mozgatni a színpadot. Tervezem, hogy egyszer el kéne szállni, őrületet csinálni, ahol az első jelenetben a Niagara alatt vadásznak oroszlánra, a másodikban a Holdon alapítanak cserkésztábort... A rendezők mindig sírnak, hogy meg szeretnék mozdítani a színpadot. Tessék, most mozdítsák! Egy írónak könnyű úgy csinálni, mintha nem lennének a dolgoknak gátjai, a doboznak keretei.

- Az előbb arra céloztam, hogy Máté Gábor naturalista darabként rendezte meg a Mauzóleumot, ami ettől kissé Csirkefejes lett. Nem zavar?

- El tudtam volna képzelni sokkal szürreálisabban is, de el kellett fogadnom, hogy amit elképzelek, az egy dolog, és megint más egy adott szereplőgárdával ebből előadást létrehozni. Ha bármi is van, amin el lehet indulni ehhez a darabhoz, akkor ez a bizonyos Csirkefejes, magyar valóságos, szociós bázis. Végülis örültem, hogy Gábor ezt az utat választotta, és innen indulva ment a szürrealitás felé. Egy alapvetően kaposvári iskolázottságú társulatnál valószínűleg innen lehet, és nem fordítva. Persze most akkor lenne igazam, hogyha lenne egy ellenkező iskola, és annak is lenne egy ilyen reprezentáns színháza, minta Katona. Tényleg nem az udvariasság mondatja velem, hogy én jónak érzem, ahogy Gábor ezt végigcsinálta.

- A rendezőnek tényleg nem volt könnyű dolga, hiszen egyfelől visszacsatolsz a valósághoz, konkrét térben ismerős figurákat mozgatsz, másrész viszont egy stilizált beszédmóddal elszakadsz a naturalista közlésmódtól. A Mauzóleumban egy hűen ábrázolt proli világ nyilvánul meg egyfajta költői nyelven.

- Ez az az ellentmondás, ami a darabot kifeszíti, és feszültség alatt tartja: a véres, egyvesszős magyar valóság, és egy kifejezetten artisztikus beszéd kettőssége. Ezzel az alulstilizált költészettel jelzem a valósághoz való viszonyomat: ebből dolgozom, de többről akarnék beszélni. A nyelv állapotáról, tehát a tudatunk állapotáról. Én nem vagyok filozofikus alkat, számomra a lényeg nem a dolgokban, hanem a nyelvben létezik, ebben a megmancsolható, működő, érzéki nyelvben. Az én hőseim a létezésről vagy az élet végső kérdéseiről csak indirekt módon tudnak beszélni, ezért ennyi a dupla- vagy triplafedelű szöveg a Mauzóleumban, ezért van benne ennyi parafrázis és metafora. Az idézetek egy részét csak utólag azonosítottam be. Adj egy tiszta törülközőt: ez valamelyik Nádasban van, talán a Takarítás végén. Te vagy a rossz szagom: ez Genet. Olyan voltam hozzátok, mint egy anya: ezt Elene Ceaucescu mondta a kivégző katonáknak azon a bizonyos videofelvételen. Félek a te sosem szűnő csendedtől: ebben van némi Pascal. Szóval mikor ezt a nagy szövegtestet elkezdtem összedolgozni, köpülni, ványolni, kiderült, hogy megvannak az intellektuális kijáratai, amelyek nélkül pillanatok alatt leülne, minta piskóta. A Csirkefejnek más a nyelve. Spiró azt gondolta és azt gondoltatta a darabbal, hogy atomjaira, magjára szárad, minimalizálódik egy nyelv, hogy a szókincs leszűkül 200-300 szóra, hogy az emberek már csak makogni tudnak, már csak izéznek meg bazmegeznek a kimondható tartalmak artikulálása helyett. Végeredményben én is valami „artikulálatlan" nyelvet prezentálok, egy kásás, a megértetlenség szomorú nyelvi káoszába ragadt makogást. Csakhogy én azt gondolom, hogy épp a szétbeszélés által megyünk el egymás mellett, hogy lökjük, lökjük a rizsát, hogy ne kelljen félnünk a végtelen terek sosem szűnő csendjétől. Az emberek dumálnak, dumálnak, kocsmában, metrón, beszélnek, izéznek, megy a bazmeg és a mindenféle, egy nagyon aktív, mozgó, bolygó pépes kása az egész, ami olykor zseniális. Én ezt a túlduzzasztott, túlburjánzó, iszonyatosan tautológikus, rossz, mindenféle szart és aranyat görgető nyelvet próbáltam meg leírni. Gyuri inkább befelé szűkítette a nyelvet (talán a 80-as évek első felének ilyen fajták a tapasztalatai), én inkább kibontottam és élvezkedtem benne.

- A magyar drámairodalom tradíciói közé tartozik, hogy mindig szerepel egy rezonőrszerű figura, aki kivüláll, aki rálát, aki reflektál és állít. A te darabjaidból azonban teljességgel hiányoznak az intellektuel figurák.

- Mert nekem nem nagyon tetszik ez a tradíció. Ebből a szempontból a Sárbogárdi-darabok rezonőrparódiák. Én inkább azt gondolom, hogy álljon be a néző intellektuelnek, és állítson, ha kedve van hozzá. Egyébként pedig nem hiszem, hogy léteznének speciálisan értelmiségi problémák: a „mi" bajaink túlnyomó része ugyanúgy zsigeri, animális életgondok, és nem intellektuális mizériák. „Minket" is az foglalkoztat, hogy miből fogunk megélni, lesz-e munkánk, minek gürcölni, mit hoz a jövő... És ez nem egy könnyes, maszatos álszolidaritás a szegényekkel. Az én szövegeim alaptulajdonsága a szolidaritás. Én szeretem ezeket a hőseket, és nem gondolom magamat náluk többnek.

-De mivel ebben a tudati, erkölcsi, egzisztenciális válságról szóló darabban nem szerepeltetsz értelmiségieket, úgy is értelmezhető, mintha fölötte állnának, és rájuk nem vonatkoznának ezek a problémák. Ezzel kapcsolatban nemrég jelent meg a Mozgó Világban egy meglehetősen vitriolos eszmefuttatás.

- Igen, olvastam. Ezek szerint be kellett volna építenem a darabba, az első emelet kettőbe az írót, adni neki valami szellemdús nevet, felruházni olyan tulajdonságokkal, hogy egyszer már volt elvonón, de filozófia szakon végzett és négy nyelven beszél, csak hát deklasszálódott, és bár nem érti meg senki sem, természetesen ő a legnagyobb magyar író. A pofát végigbukdácsoltatnám ezen a kültelki infernón, ós a végén kisütném, hogy mi, intellektuelek ugyanolyan emberek vagyunk, mint ők a bunkók. Na hát én ezt a játékot nem fogom eljátszani, mert épp ebben érzem a lenézést! Nem gondolom, hogy ezeknek az embereknek a bőrébe mindenestül be tudnék bújni, nem gondolom, hogy a vállamra tudnám venni mindenki terhét. Egyet tudok csinálni: ezekről az emberekről viszonylag tisztességesen beszélni. Ha ezt valaki lenézésnek véli, akkor csak azt tudom mondani - amit persze nem illik mondani -, hogy olvassa el az előző könyveimet. Vagy gondoljon, amit akar. Azt, hogy szolidárisak vagyunk, nem lehet ilyen olcsón megúszni. Ezzel az országgal épp az az egyik legnagyobb baj, hogy a szolidaritásnak nincsenek meg a tisztességes polgári hagyományai. Az nem annyit jelent, hogy éjjel nappal sírok- rívok.

- A darabot olvasva feltűnő, hogy a szereplőidet nem kívánod nyelvileg egyéníteni, mindenki ugyanúgy beszél, mintha nem léteznének személyes sorsok, csak egy – szűkebben vagy tágabban értelmezett - közösség társadalmilag determinált életútja.

- Nincs olyan személyes sors, ami nem egy rétegnyelven nyilvánulna meg. Egyéni nyelv nincs, a speciális saját nyelvhasználatnak kicsi az esélye a közbeszédben. Ha azonos társadalmi réteg jelenik meg a színpadon, mint nálam is, akkor azt hat vagy hétféleképpen nem lehet beszéltetni. Apró különbségek persze vannak. A mai magyar nyelvet nem érzem túlzottan nivelláltnak, ma már nincsenek éles határvonalak, elkülöníthető rétegnyelvek. Figyelem a saját beszédemet és elégedetlen vagyok, mert a választékosabb, izgalmasabb, pontosabb megoldásokat szinte kerülöm az élőbeszédben. Figyelem, hogy mennyire képes vagyok nyökögni és makogni, ha nem figyelek oda. A mai magyar társadalom meglehetősen azonos nyelvet beszél. Ez nem feltétlenül jó. És talán sokkal intenzívebben kellene a középosztálynak nyelvi mintákat nyújtania. Félreértés ne essék, ez az irodalomra nem vonatkozik. Az irodalomban nekem nem az a dolgom, hogy nyelvműveljek, nyelvi mintákat adjak. Szóval nem hiszem, hogy ezek a figurák ne lennének egyénítve, de a sorsuk kollektív sors. Én épp azt mondom ezzel a darabbal, hogy nem nagyon van kiút, és bizony meglehetősen azonos a sorsunk. Tehát nyitva a kapu és mégis. Vagyis mégsem. Mi nagyjából ebben a pozícióban fogjuk felkötni magunkat. Közben persze élhetünk jobban vagy kevésbé jobban.

-Ezek szerint ma már nem lehet olyan darabot írni, ahol az emberek önreflektáltan, valamennyire pontosan tudnak fogalmazni magukról és a világról.

- Mért ne lehetne? Feltétlenül lehet.

-Mindenesetre nincs rá példa. Ami ilyen igénnyel készül, az vagy túl általános és túl intellektualizáló, azaz irodalmi lesz, vagy belecsúszik a Szomszédok aktualizáló, irodalmiatlan retorikájába.

- A stilizálás mögé valóban nagyon hasznos és könnyű odabújni. Magamon is érzem, hogy olykor szívesebben fogalmazok meg magamról valamit ezen a mandineres, fedett, ironikus módon. A Mauzóleum is sokkal személyesebb, mint aminek tűnik. De semmi kedvem olyan darabot írni, hogy férfi és nő, férj és feleség ülnek a Szív utcai két szobás lakásban, balról kanapé, jobbról erkélyajtó, felmegy a függöny és ők beszélnek.

-Számomra mégis úgy tűnik, hogy a Test angyala, az Ibusár és a Mauzóleum során ezt az ironikus bújócskát, ezt a biztonságos fedettséget fokozatosan feladod.

- Valószínűleg ez így igaz. De véletlen is lehet, mivel az első két darabom adaptáció volt. Szóval nem biztos, hogy tendencia. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy a Mauzóleummal befejeztem valamit, egy írói korszaknak, ennek a beszédmódnak vége. Mert ezt én tudom beszélni, nyomathatnám vég nélkül, de Szomszédok lenne belőle. Szóval most kéne valami új, valami más.

08. 08. 7. | Nyomtatás |