És megint elölről

Hámor József: Karaván – Közép-Európa Táncszínház

Keleties ízű hívószavak, személyes referenciapontok - Hámor József koreográfiáinak többségében, a Vöröstől a Mandaláig ezzel a képlettel dolgozott; ez volt a gondolati kályha, ahonnan újra és újra elindult. A Karavánt (már a címe alapján is) ugyanebbe a vonalba sorolhatjuk.
Gálla Nóra | 07. 11. 27.

A szó eredetileg a Selyemúton zarándokoló csoportot jelent, gyökeire bontva: küldetésben járó embert. Út, emberi relációk, felsőbb cél; mindez elméletnek szép, és tulajdonképpen meg is tölthető tartalommal, ha a – néha túlzottan is – általános igazság az adott kontextusban érvényessé és jelenvalóvá tud válni, vagyis ha az előadással az alkotó a sablonokat csupán kiindulási pontként használja, és önmagán (ad abszurdum valaki, valami máson) átszűrve teszi egyénivé az általánost. A szűrő jelen esetben egy régről ismert alkotótárs; a koreográfia ismertetőjében Hámor Fejes Ádámra hivatkozik mint a darab szakmai és emberi origójára. A vonatkoztatási pontokat tehát még az előadás előtt a kezünkbe kapjuk; adottságnak, ténynek tekinthetjük, ahogy a folytonos útkeresés lebegése is adottság és tény a Hámor-féle koreográfiákban.

A koreográfus már az előző évadban is dolgozott a régi-új Közép-Európa Táncszínház gárdájával; a már említett Mandalát szinte pontosan ugyanazon táncosokra készítette. De míg előbbit a táncszínházibb jellegű Várszínházban láthattuk, a Karaván a Bethlen Táncműhely intimebb, testközeli terére komponálódott.

 

Fotó: Dusa Gábor

Fényekkel és térbe állított testekkel indít a darab, atomizált és párokba tapadt, ko-egzisztenciában létező alakokkal. Férfiak és nők ujjatlan, bokáig lógó fehér tunikában, alóla kivillan a fekete nadrág. Nincs két egyforma ruha, az egyiknek álló nyaka van, a másikon vékony fekete csík fut végig, mint valami hasíték (az éteri energián átüt a gyarló test?), mégis lerí róluk, hogy egyazon egység részei. Egyívásúak, de nem egyneműek. A kikeményített kórházi lepedőre emlékeztető, durva anyag (épp csak a fertőtlenítőszag hiányzik) sustorog és csattog, ahogy a táncosok megrázzák a kezüket – a szárnycsattogásszerű, különös hang adja az aláfestést, a táncosok lélegzete a ritmust, a jobb napokat látó füstgép sóhajtva meg-megpöffen a fejünk fölött. Csönd van. A térben itt-ott moccan valami, szekvenciák ismétlődnek, dinamizálódnak majd simulnak vissza a mozdulatlanságba. Két alak megfogja egymás kezét, az ujjaik összefonódnak. Egy nő egy férfi vállára ül, csak hogy aztán mindketten puhán, lassan a földre fejtődjenek. Impulzusszerű mozdulatsorok rajzolják át a fehér csíkkal jelölt átlót, ahogy lassan uniszónóvá érnek az egyéni villanások, mély kilégzéssel jelzett felütésekre, talán kissé direkten és nem akkora belső összhangban, mint amit a szakrálissá mélyülő némaság megkívánna. Három táncos a nézőtéri széksorok alól kúszva-gördülve sodródik a játéktérbe, bemossa őket az energia apály-dagály, hogy immár teljes létszámúra bővüljön a csapat, és az atomizált alakokból közösség szerveződjön. Érdekes látni, hogy amíg az egyéni mozzanatok szervesen, időnként megkapóan szépen kapcsolódnak (egy szekvencia végét záró sóhaj szervesen bele tud komponálódni egy másik sorozatba), közösségként mégsem elég meggyőzőek.

A fokozás didaktikusan vezet a húszperces néma egységre ültetett zenei montázsig, ami egyetlen pillanat alatt rövidre zárja az erőkört, és kártyavárként dől össze az apró rezzenések által felépített sejtelmes, már-már éterivé váló gondolati építmény. A sistergő-recsegő felvételről dübörgő tradicionális szufi-dallamokra kiszámítható mozgássorok és térforma-játékok épülnek, a féloldalas kánonná bomló unisono pörgőssége sem tudja visszaemelni a darabot a néma részben felvillantott minőségig. Valami elveszett, hiába íródnak át a némajátékban többször ismételt, ismert mozdulatok, hiába sorolódnak a török és pakisztáni zene-fragmentumok közé néma részek, ezzel nem áll helyre az egység, az egyensúly – sőt, már-már az első hangtalan tétel létjogosultsága is megkérdőjeleződik. Pedig a szépség meg-megvillan a színpadon, az egyik néma közjátékban a fehér alakok lassú lépésekkel vonulnak, először úgy tűnik, együtt, de az irányok alig észrevehető változtatásával a veleellene lesz, az arányok megfordulnak – minden relatív, mondhatnánk. A darab vége visszakanyarodik a kezdetekhez. Szerencsére nem formájában, hanem jelentésében utal a kezdetekre: a lassan, együtt mozdulók közül kiválik egy alak, egy mozdulat – impulzívan, árral szemben. hirtelen

Az egyén és a közösség témáját Hámor József már a Mandala második tételében, a Korrekt opciókban is feszegette, igaz, ott az inkoherens hangulatképeket, a túlságosan is explicit hétköznapi élethelyzeteket (agresszivitás, versengés, csábítás és csábíttatás, kirekesztődés) nem sikerült gondolati egységgé szervezni, mint a Karaván első tételében, ahol ugyanezek az elemi indulatok sokkal áttetszőbb, desztilláltabb formában jelennek meg. A szerkesztési elvek hiányosságai azonban továbbra is komoly gondot jelentenek, a darab kohézió híján öncélú látványelemekkké esik szét, legyenek benne még oly megejtő és emlékezetes pillanatok, mint Hargitai Mariann néma kiállásai, mozdulatlanságában is „beszédes” háta, Blaskó Borbála és Bora Gábor ártatlanul erotikus Ádám-Éva kettőse vagy Katonka Zoltán meditatív alapossággal végigjárt ívei.

Fotó: Dusa Gábor

A táncosok kettős értelemben is jelen vannak a Bethlen apró színpadán, karnyújtásnyira a nézőktől: önmagukban és tükörképükkel (énjük egy másik dimenziójával); a bal oldalon végighúzódó tükörfal nem a próbatermet idézi, sokkal inkább ablakként működik; kitárul a világ, fizikailag és gondolatilag, értelmezési lehetőségeiben is – már ahol a koreográfia engedi. A felütésben meg-megvillanó keresetlen egység azonban beváltatlan ígéret marad, a ritmusváltások és ismétlések nem növik ki magukat egyedi ismertetőjeggyé, mindig és mindenütt azonosítható Hámor-ujjlenyomattá, hanem megmaradnak a környezetbarát trend elvei alapján újrahasznosított klisének.

A Karaván tanulsága, hogy Hámor József alkotóként, koreográfusként még mindig keresi a hangját, kapaszkodókat épít be, és különféle (nota bene nem eléggé eltérő) utakat próbálgat; felvillantja az izgalmasat és értékeset, beleteszi az energiát, amitől az egész talán életre kelhetne, mégsem kovácsol belőle szerves, önazonos egészet. Talán ahhoz – hogy egy adekvát zen klisével éljünk – egyszerre kellene merészebbnek és alázatosabbnak lenni.

 

Hámor József: Karaván

Jelmez: Juhász Dóra, Hámor József
Fény: Fejes Ádám
Zene: Nusrat Fateh Ali Khan, Omar Faruk Tekbilek

Koreográfus: Hámor József

Előadók: Blaskó Borbála, Bora Gábor, Cserepes Gyula, Hargitai Mariann, Katonka Zoltán, Major László, Palcsó Nóra, Virág Melinda

Helyszín: Bethlen Kortárs Táncműhely