A szemle egyik fődíját és az ASSITEJ Üveghegy díját az évad legjobb előadásáért a szombathelyi Mesebolt Bábszínház Amália című produkciója nyerte. A Badacsonyi Angéla főszereplésével bemutatott játékot Tengely Gábor rendezte. Vele beszélgettünk.
- A Gyerekszínházi Szemlén (akárcsak a kecskeméti bábfesztiválon) markánsan jelen volt egy fiatal bábrendező nemzedék, amelynek te is tagja vagy.
- Mi valójában sokfelől jöttünk: Csató Kata és Veres András Lengyelországban tanult, Kuthy Ági Németországban, Schneider Jankó meg én a magyarországi színművészeti egyetemen végeztünk. Ez a sokféleség látszik is a munkáinkon. Ha összehasonlítjuk ötünk előadásait, akkor kevés közös vonást találni bennük. Bár az előttünk járó nemzedék, Kovács Gézáék, Bartal Kiss Ritáék is különbözőképpen gondolkodnak, de mégis látok valamiféle egységet a munkáikban. Azt érzékelem, hogy egy fészekből, egy alomból valók. Mi meg különbözőképpen nyúlunk darabokhoz, eltérő meséket találunk, más a képi látásmódunk is...
- Akkor lehet, hogy ti nem is vagytok nemzedék? Hiányzik a közös szemléleti összetartó erő?
- Lehet, hogy épp ez a jellegzetessége a mi nemzedékünknek: a sokféleség.
- Te hogyan keveredtél a bábszínházhoz?
- Először a Kolibri Színházba keveredtem, teljesen véletlenül... De már a felvételin nagyon furcsán éreztem magam: egy kék kutyával kellett mászkálni a paravánon. Az engem akkor nagyon furcsán érintett, és mondtam is, hogy nem biztos, hogy én ezt szeretném csinálni. Az elején nagyon komoly averzióim voltak a bábozással kapcsolatban. Aztán egyszer csak valami átkattant bennem, bizonyára tanáraim, Szívós Károly és Kássa Melinda hatására, akiknek volt valami különös energiájuk. Borzasztóan érdekes témákat, irodalmi anyagokat választottak, amelyek elkezdtek engem is érdekelni. Aztán lassan bekerültem előadásokba is, egyre nagyobb szerepekben. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy bábokkal kapcsolatos ötleteim voltak. Majd egyre több ilyen ötlet jött...
- Miféle ötletek?
- Hogy miképp lehet színpadra vinni egy szituációt. Vagy miképp lehet bizonyos színházi problémákat megoldani. Egyre gyakrabban tudtam ezt bábokkal elképzelni. És így jöttek szépen sorban egymás után a hasonló ötletek, míg a végén már annyira érdekelt mindez, hogy a bábszínész szakra adtam be a felvételi kérelmemet. Oda föl is vettek, és négy csodálatos évet töltöttem ott.
- Ezt ironikusan mondod?
- Némi irónia van benne. Nem volt nekem ott mindig könnyű, de ezt nagyrészt magamnak köszönhetem. Nehezen viselem a kötöttségeket, bármiféle kötöttséget.
- Hogy folytatódott a pályád?
- A budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanultam a színész szak bábszínész tagozatán. Színész diplomát kaptam. Azaz nem bábszínész diplomám van, ez biztosan valamilyen akkreditációs problémából adódik.
- Milyen volt a főiskolai képzés?
- Meczner János tanár úrnak mi voltunk az első osztálya. Most már a harmadikat viszi, de nálunk még minden egy kicsit kipróbálós jellegű volt. A diplomaosztó után volt egy nagy beszélgetés, mikor megkérdezték tőlünk, hogy mit hogyan éltünk meg az oktatásban, mik maradtak ki szerintünk, vagy hogy mit kellett volna másképp csinálni. És amit elmondtunk, annak szerencsére volt is foganatja a következő osztálynál. (Bár most megint új alapokra helyeződött a képzés, merthogy öt éves lett.)
- Mi volt jó és mi volt rossz? Ebből elmondható valami?
- Egyrészt a mi osztályunk volt nagyon jó. Iszonyatosan különböző emberek, eltérő gondolkodásmóddal, de mindnyájan bábozni akartunk. Aztán a legvégére már nem mindenki akart bábozni, de úgy indultunk. Persze sokan már felvételiztünk korábban a színész szakra, de valahogy senkiben nem volt olyan érzés, hogy vakvágányra került azzal, hogy bábszínésznek vették fel. Inkább az volt, hogy akkor most mi megmutatjuk. És küzdöttünk azért, hogy bebizonyítsuk valakinek - nem tudom, kinek, senkinek, lényegében az egész világnak, vagy a főiskolának -, hogy nekünk mint bábszínészeknek igenis van létjogosultságunk. És hogy ez egy baromi izgalmas szakma. Ez a hihetetlen küzdés nagyon sokáig vitt előre minket. Aztán a végére kicsit a visszájára fordult, mert nagyon sok minden kezdett verejtékessé válni. Talán ez a képzelt bizonyítási kényszer kicsit meg is rogyasztotta a közösséget. De az első évek nagyon-nagyon jól teltek. A képzésben az volt a jó, hogy mindenféle technikával foglalkoztunk, igaz csak kevés óraszámban. Pontosítok: sajnos nem minden technikával, csak sokfélével. Tehát mi például nem tanultunk marionettet, a következő osztály már igen, de ők emiatt valami mást nem tanultak. Nekünk minden félévben változott a bábszínészet tanárunk, nem volt olyan mesterségtanár, aki végigkövetett volna minket. Azóta ez is megváltozott, ami szintén jó dolog.
-Kik voltak az osztálytársaid?
- Például Schneider Jankó, aki szintén színész-rendező, azóta a Bóbita Bábszínház igazgatóhelyettese lett. Sokan dolgoznak most az osztálytársaim közül a Budapest Bábszínházban, például Semjén Nóra, Ellinger Edina, Ács Norbert, Teszárek Csaba, Krucsó Rita vagy Pethő Gergő, aki négy évig a Vaskakasban volt, most szerződött ide. Erdei Juli a Kolibriben, Fodor Annamária az Új Színházban játszik. Altorjai Erzsébet pedig Németországban él, családja van, és nagyon boldog.
- Hogy látod, milyenek a magyarországi bábszínházak?
-Már bekapcsolták az infúziót, tehát magához fog térni a szakma. Nem miattunk, hanem mert egyszerűen lassan véget ér a Csipkerózsika-álom. Próbálunk egyre több képzőművészt, zeneszerzőt, írót bevonni a munkába. (Íróból sajnos keveset sikerül...) Jópár olyan embert szólítunk meg, akik még nem foglalkoztak bábszínházzal, ám más területen nagyon jók, és nyitottak is a közös munkára. Ez sokat számít ebben a szakmában. Hogy nem permanensen ugyanaz a tíz ember dolgozik keresztben egymással, hanem rengeteg új impulzus érkezik mostanában. Ettől érzem azt, hogy elkezdett sok minden felbolydulni a magyar bábos szakmában.
Amália (Mesebolt Bábszínház)
- Vannak olyan előadásaid, amelyekre büszke vagy? Amelyekből megismerhetnek téged azok, akik nem láttak még tőled semmit?
- Nekem az első és legfontosabb munkám az Én, Antigoné című előadás volt, ami természetesen szenved egy kezdő rendező összes hibájától, mégis sok fontos értéke van, elsősorban a három színésszel való munka miatt. Ez egy olyan produkció volt, amiről utólag úgy érzem, hogy ott repkedett a kisangyal fölötte. Szerencsére sokan is látták, sokan szerették. A másik fontos előadásom szintén Zalaegerszegen, a Griff Bábszínházban született: a Volt egyszer egy Mari nevű szekrény. Unatkozás helyett kitaláltuk Badacsonyi Angélával, hogy csináljunk valamit. Egyszerű játékot akartunk, nem is gondoltunk arra, hogy ilyen jól sikerül. Már több mint hetvenszer játszottuk, köztük egy-egy bérletet Szombathelyen és Győrben. Szóval igazi szerelemgyerek. És a legjobb előadás, amit eddig csináltam, az a Vaskakas Bábszínházban a Kádár Kata revü. Ez is egy angyalröpködéssel kísért próbaidőszak volt. Az előadás minden részletével elégedett vagyok. (Nem azért, mert tökéletes, hanem azért, mert ilyennek kell lennie.) Ráadásul megdöbbentő sikere is van.
- Befejezésül azt szeretném kérdezni, hogy milyen személyes ambícióid vannak, 10-15 év alatt hova szeretnél eljutni?
-Kollégáim és barátaim, akik iskolában tanulták a rendezést, annyival szerencsésebb helyzetben vannak, hogy ők burokban gyakorolhattak, nekem meg élesben kell csinálnom minden rendezést, és néha úgy érzem, ez túl nagy stressz. Ezért most hoztam egy döntést, és leszerződtem a szívemnek oly kedves Vaskakas Bábszínházba: egy kicsit megint színész leszek, és ebben az évadban egy előadást fogok rendezni, a szombathelyi Mesebolt bábszínházban az Amáliát, a következőben kettőt. Nem szeretnék ugyanis eljutni oda, hogy rendezőként ne gondoljak semmit, és ne érdekeljen az aktuális előadás, amit csinálok. Nem szeretnék fáradt rendező lenni. Ehelyett most egy kicsit játszom. És az utópia: majd egyszer, néhány év múlva meg lesz egy saját színházam, és akkor ott majd csupa olyan ember fog dolgozni, aki tehetséges, és tud együtt gondolkodni. Szóval valódi műhelynek lehet majd nevezni.
- Együtt vagy külön képzeled el a nemzedéktársaiddal a további utat?
- Vannak olyan bábszínházak, amelyek egy-egy fiatal rendezőt hívnak meg, mert úgy érzik, hogy rájuk van szükségük, mások kettőt, sőt olyan is van, a szombathelyi Mesebolt, ahol épp mi hárman fogunk fiatalok dolgozni ebben az évadban. De szerintem a legnagyobb „bevállalás", hogy a következő évadban a Budapest Bábszínházban mi öten fiatalok fogunk rendezni: mi hárman meg Veres András és Schneider Jankó. Mindent mi csinálunk: mi találjuk a meséket, közösen beszéljük meg a terveket, mi döntünk minden kérdésben - együtt. Szerintem ez egy nagyon izgalmas dolog. Az az érdekes, hogy amikor először leültünk öten, az derült ki - amit mondtam az elején -, hogy iszonyatosan különböző emberek vagyunk. Különbözően gondolkodunk, különféleképpen valósítjuk meg a színházat, de mivel ugyanaz a célunk - hogy valami jót csináljunk, ami a mai gyerekhez szól, ami még jövőre is érvényes lehet -, ezért valahogy jól tudunk egymással beszélni. Emiatt lehet minket mégis egy nemzedéknek nevezni, azt hiszem.
