Lemondani a monopolhelyzetről
- Te hol helyeznéd el a Budapest Bábszínházat a gyerekszínházak között?
- Ha erről a színházról beszélünk, akkor egy nagy hagyományokkal rendelkező színházról van szó. Az Állami Bábszínház a 60-as, 70-es években egyéni módon gondolkodó, korszerű előadásokkal jelentkező, sajátos műfajokkal rendelkező színház volt. Én az együttesnek ezt a korszakát csak hallomásokból és felvételekből ismerem, de ezeket a felvételeket lenyűgözőnek tartom, még akkor is, ha mai szemmel már némileg elavultak. Nem gondolom, hogy minden előadás hibátlan, mert ilyen színház nincs, de azt határozottan állítom, hogy olyan produkciók születtek, amelyek művészi értelemben kiemelkedő színvonalat képviseltek, miközben a közönség számára is meggyőzőek voltak.
- Sokan úgy emlékeznek vissza erre a korszakra, hogy az akkori Állami Bábszínház monopolhelyzetben működött, és az itteni művészi ízlés az egész magyarországi bábszínjátszásra rányomta a bélyegét.
- Létezett ez a monopolhelyzet, aminek következtében az akkori igazgató, Szilágyi Dezső valóban nagy hatást gyakorolt a magyar bábszínjátszásra - jó és rossz értelemben egyaránt. Ez, ahogy érzékeltem, tényleg nagy ellenállást váltott ki, különösen azokban, akik nála tanultak, de úgy érezték, hogy nem kaptak megfelelő lehetőségeket. Emiatt, finoman fogalmazva is, nem nagyon szerették az Állami Bábszínházat. Ez az ellenállás, gyanakvás a bábos szakma egy részéről mind a mai napig érzékelhető.
- Mire gondolsz?
- Amikor a Budapest Bábszínház igazgatója lettem, akkor az volt a baj velem, hogy nem rendelkezem bábos múlttal. Később amiatt éreztem gyanakvást, hogy esetleg ugyanazt fogom folytatni, mint az elődöm. A vidéki bábszínházak és a magánbábszínházak közül jó néhányan talán azért néznek rossz szemmel a Budapest Bábszínházra, mert itt olyan produkciók is születhetnek, amelyek a többi színházban - már csak a méretek miatt is - elképzelhetetlenek. Nem jobb vagy rosszabb produkciókról van szó, egyszerűen más típusú előadásokról, amelyet itt létre lehet hozni, máshol meg nem. Ezt kimondva-kimondatlanul néhányan nyilván irigyelik. Ugyanakkor a magánszínházak és a vidéki bábszínházak vezetői zömmel azt gondolják, hogy mi nyolcszor annyi pénzből gazdálkodunk, mint amennyiből ténylegesen működünk. Mit tudom én, hogy miket lehet még kitalálni, de az tény, hogy nem csak szeretet veszi körül a mi színházunkat. De ezzel nem nagyon tudok mit kezdeni.
- Ez azt is jelenti, hogy az említett gyanakvást nem tartod megalapozottnak?
- Úgy gondolom, mi elég nyitottak vagyunk. Nekem például semmiből nem állt lemondani arról a monopolhelyzetről, amit te is említettél, így ma már nem csak nálunk lehet vizsgázni bábművészetből. Ez a világ már nem tűri az ilyenfajta diktatórikus módszereket, tehát én magam kértem, hogy ne egyedül a Budapest Bábszínház dönthesse el, ki alkalmas arra, hogy a magyar bábszínházakban fellépjen.
Nyitottság az értékek befogadására
- Van-e valamilyen speciális helyzete, speciális feladata, valamilyen különlegessége a Budapest Bábszínháznak? Vagy egy a többi báb- és gyerekszínház között?
- A Budapest Bábszínháznak mindenképpen egyfajta tradíciót kell követnie. Egyrészt ez következik a hagyományaiból, másrészt adódik az épület nagyságából. Mi a négyszáz férőhelyes színházteremben nem tudunk olyan interaktív játékokat csinálni, mint ami egy ötven személyes nézőtéren természetes. Tehát itt „klasszikusabb" előadásokat kell létrehozni. Mondom ezt, miközben azt gondolom, hogy nálunk végeredményben kevés a szabályos produkció. Pedig ha ráállnánk arra, hogy szép kis kerek történetecskéket játsszunk, azzal is nagyon jól működhetnénk.
- Mert erre van igény?
- Súlyos problémára kérdeztél rá. A gyerekek, vagyis a mi legfőbb nézőközönségünk, fogékonyak mindenfajta újra. Az ő fantáziájuk még nincs megkötve, megtörve, ők még valóban ki merik az érzelmeiket fejezni. De hozzánk a gyerekeket - a helyzetünkből adódóan - túlnyomó többségben szülők, és még inkább pedagógusok hozzák. A felnőttek azonban sokkal kevésbé nyitottak, mint a gyerekek. Jelentős hányaduk igencsak konzervatív nézeteket vall. Ők a kesztyűs bábbal eljátszott alapmeséknek, mint például a Hófehérke és a Piroska és a farkas, örülnek, azoknak a történeteknek, amelyeket eleve ismernek. És sokszor nem is lehet tudni, hogy milyen egyéb szempontok befolyásolják őket, hiszen a jegyek megvételéről nem a gyerekek döntenek, hanem az őket hozó felnőttek. Volt például Forgách Andrásnak egy Michael Ende-regényből készült adaptációja, amelyben az egyik szereplőnek - egyébként egy kedves óriásnak - az volt a neve, hogy Vértunkoló. És azt hallottam a pénztár előtt, amikor az egyik pedagógus átfutotta a színlapot, hogy már pedig olyan darabra, ahol ilyen nevűek a szereplők, nem hozzuk a gyerekeket. Így mi egy állandó kettős játékra kényszerülünk: miközben kizárólag művészi ambícióinkat szeretnénk követni, valahol a pedagógusok elvárásainak is meg kell felelnünk. Mondhatnám, hogy én mennyire kedvelem a Hamuban sült mese című előadásunkat vagy a Mackó és az állatokat, ezek szerintem az utóbbi évek legizgalmasabb gyerekelőadásai, miközben a pedagógusok nem igazán szeretik őket.
- Miért nem játszotok többet családi közönségnek?
- Mert a családok csak hétvégén tudnak jönni, mi meg minden nap játszunk. De nekem bizonyos értelemben sokkal fontosabbak a hétközi gyerekek, mint a hétvégiek. Mert Kispestről, Csepelről, Rákospalotáról, Pesterzsébetről nem jönne el máshogy a gyerek, csak szervezett keretek között. Akik vasárnap vesznek jegyet, azok úgyis járnak hozzánk, és ezek zömmel a belvárosi és a gellérthegyi gyerekek. De bennünket kifejezetten érdekelnek azok a gyerekek, akik máshogy nem néznének színházat. Őbennük is nekünk a feladatunk felkelteni az érdeklődést a színház iránt. És azt szeretném, ha olyan produkciók készülnének nálunk, amelyekre majd a későbbi évtizedekben is „támaszkodhatnának" a gyerekek, hogy felnőttként egy modernebb színházi szemlélet legyen számukra a természetes. Ha mi pocsékot adunk, ócskát, vacakot, hülyeséget vagy gagyit, akkor 30-50 év múlva is az ócskát, a pocsékot, a vacakot és a gagyit fogja értékelni a közönség. Erre lesz igénye. Tehát a mi felelősségünk, hogy milyen ízlésre tesszük fogékonnyá a gyerekeket. Nem elég beszoktatnunk őket a színházba, hanem az értékek befogadására is nyitottá kell tennünk őket.
Fiatalok évada
- Egy két-három személyes magánbábszínházban természetes a műhelyszerű munka, hiszen igazi „kisiparosi" formában készülnek az előadások. Akik kitalálják a produkciót, azok el is készítik hozzá a bábokat, díszleteket, sőt el is játsszák az előadást. A Budapest Bábszínház azonban mégis csak egy nagyüzem, amelyben jól megkülönböztethető szerepkörök vannak.
- Igen, ez egy nagyüzem, sőt ha úgy vesszük, egész Magyarország legnagyobb gyermekszínházi nagyüzeme. De ez a két fogalom nem zárja ki egymást. Azt gondolom, hogy itt igenis műhelymunka folyik. Ahogy a produkciók létrejönnek, ahogy az évadok összeállnak, ahogy ebben részt vesz író, dramaturg, zeneszerző, tervező, rendező, színész (és most az igazgatóról nem beszélek), ebben a műhelyjelleg dominál.
- Mondanál erre példát?
- Jelenleg a 2009/2010-es szezont készítjük elő. Arra az évadra öt fiatal bábrendezőt hívtam meg. Úgy dolgozunk, hogy már a darabokat is együtt választjuk ki, azok szerint a szempontok szerint, amelyek egy ilyen adottságú bábszínház működésében fontosak. Tehát minden korosztály számára kell előadást készítenünk, az egész kicsiktől a felnőttekig. Együtt találjuk ki, hogy melyik előadás legyen a nagyszínpadon, melyik a stúdióban. Közösen alakítjuk ki a szereposztásokat, így a fiatal rendezők megtanulják, hogy mit jelent nagyobb társulatban gondolkodni. Együtt készítjük majd el a produkciók költségvetését is, abból kiindulva, hogy a teljes évadra milyen a színház anyagi lehetősége, ugyanakkor figyelembe kell majd azt is venni, van-e speciális költségigénye az egyes daraboknak. Nekem van előzetes elképzelésem a költségarányokról, de azt szeretném, hogy együtt állapodjunk meg az összegekben. Ha ez nem műhely, akkor nem tudom, mit lehet műhelymunkának nevezni. Ahol egyébként öt különböző ízlésű, különböző indíttatású és különböző előéletű ember dolgozik együtt.
- Ki ez az öt ember?
- Csató Kata és Veres András Lengyelországban végeztek bábrendező szakon. Ugyanebben az időben tanult Berlinben Kuthy Ágnes. Tengely Gábor és Schneider Jankó a Színművészeti Egyetem bábszínész szakán szereztek diplomát, a végzés óta mindketten több bábdarabot rendeztek. Így vannak öten, én vagyok a hatodik. Úgy tervezem, hogy minél inkább ők „csinálják" az évadot, én legfeljebb csak animálni akarom az eseményeket, természetesen - és ezt most nagyon idézőjelben mondom - a Budapest Bábszínház érdekeinek megfelelően.
- Amennyiben?
- Azt szeretném, ha teljes társulatban gondolkodnának. Nem lehet, hogy mindenki ugyanazokkal a színészekkel dolgozzon. Egymás között meg kell állapodniuk, hogy miképp foglalkoztatják a társulatot. Aki az egyik darabban főszerepet játszik, annak a másik darabban esetleg csak kisebb feladat jut. Figyelembe kell venni, melyik színész szakmailag hol tart most, és nézni kell, hogy egy-egy jó időben kapott szerep eljátszásával hogyan épülhet tovább a pályája. Úgy tervezem, a próbák bizonyos fázisaiban valamennyien bemegyünk megnézni a félig-háromnegyedig elkészült előadást, és közösen átbeszéljük, amit láttunk, hogy segítsük a kollégát.
