Koltai Tamás

Miközben színházi kritikusként folyamatosan a legnagyobb és legmélyebb drámákat nézzük újra – így, ha írni akarunk róluk, akkor az élet teljességéről kell gondolkodnunk –, mégis a saját életünkből valahogy megpróbáljuk kirekeszteni a halált mint végzetet. Mint kényszerű véget, amely számon kéri rajtunk, hogy mit is végeztünk. Megpróbálunk elfeledkezni esendőségünkről. Arról, hogy botcsinálta, suta Akárkikként ott egyensúlyozunk a 20. és a 21. század omló partvidékein, feltartóztathatatlanul haladva a pillanat felé, amely számadásra kötelez. Azzal szembesít, hogy saját szakmánkba, világunkba belefeledkezve közelebb jutottunk-e valami fontoshoz, megkerülhetetlenhez. Hogy a napi feladatokat teljesítve megragadtunk-e valamit abból, ami az élet lényege volt (lehetett volna) egy korban, amelybe beleszülettünk, amellyel összecsiszolódtunk vagy megküzdöttünk, hogy végül is a sajátunknak mondhassuk.

Koltai Tamás váratlanul halt meg – még számos munkával teli év állhatott volna előtte –, mégsem érezzük tragikusnak a halálát. Elsősorban azért nem, mert egy teljes, gazdag életművet hagyott maga mögött, amely a magyar színházművészet megkérdőjelezhetetlen része. Nemcsak egy művészeti ág ötven évének értékeit teszi hozzáférhetővé, megőrizhetővé, továbbgondolhatóvá, hanem fél évszázad emberi, társadalmi történéseit is. Ennek az életműnek az összegzését maga Koltai Tamás végezte el, amikor 70. születésnapjára elkészítette a Zsöllyerablét című kötetét. Így itt áll előttünk a szinte teljes életét a színháznak szentelő kritikus számadása – maga kínálva kulcsokat művészeti, közéleti szerepéhez.

„Ez boldog rabság, amelytől sosem akartam szabadulni" – írja Koltai Tamás a Zsöllyerablét előszavában, mintegy magyarázatot adva a könyv címére. A szocializmus hazug viszonyai között felnőtt kritikus a színházban találta meg az igaz élet lehetőségét. Mert „kizárólag az a kis hely – a színház – a világ, az igazi világ, az egyedül létező világ. Ami a színházon kívül van, az hamisság, hazugság, látszat. A színház a valóság, amelyben élni lehet, minden más csak álság, utánzat, pszeudo." Ugyanitt – afféle szelíd, szomorú kritikusi ars poeticaként – azt is megfogalmazza, hogy „minél több hazugsággal találkozom az úgynevezett való világban, és minél inkább el kell tűrnöm az összest, annál kevésbé vagyok hajlandó elviselni ugyanezt a színházban. Megírom."

Hogy mi lehet egy életét a színháznak szentelő kritikus életcélja, azt már 1978-ban a Színházfaggató című kötetében megfogalmazta: „a színikritika nagykorúságát az jelentené, ha... felnőnének a valódi kritikusegyéniségek, akiket első pillantásra föl lehet ismerni jellemük és értékrendjük szilárdsága, esztétikai és világnézeti álláspontjuk világosságáról, szemléletük következetességéről és nem utolsó sorban stilisztikai erényeikről". Úgy tűnik, hogy Koltai Tamás kimondva-kimondatlanul ennek az eszménynek akart megfelelni. Ezt tette őt a mai magyar színházi kritika kiemelkedő egyéniségévé (akiről még nagyon sokáig csak jelen időben lehet majd beszélni, hisz szemlélete, fogalmazásmódja, sőt ízlése még sokáig hatással lesz a magyar színházi életre).

Koltai világosan látta a magára vállalt szerep ellentmondásosságát is. „Színház és kritika viszonya soha, a legjobb akarattal sem lesz harmonikus" – írta szintén a Színházfaggatóban. „Hiába dolgozunk ugyanazért a célért, a kritika mindig fog hibát találni a színház munkájában, és a színház ezért mindig megorrol majd." Aztán Vörösmartyt idézi, aki másfél évig felhagyott színházi krónikáival, mert egy bizonyos személyt csak dicsérnie illett volna. De végül visszatért a színibírálathoz: „Mert az, hogy valakinek nem tetszünk, hogy bajjal kell küzdeni, magában nem elég ok az elhallgatásra."

A nagy kritikusegyéniség születéséhez nemcsak ambíció és felkészültség (műveltség) szükséges, hanem bizonyára „nagy színház" is. Koltainak ebben szerencséje volt, mert kritikusi pályájának első időszaka egybeesett egy színházi „reformnemzedék" indulásával. A szolnoki színházat vezető Székely Gábor és a kaposvári színházat igazgató Zsámbéki Gábor – az új törekvések vezető egyéniségei – azonos nemzedékbe tartoznak Koltaival, így nyilván pontosan értették egymást. „Nem kis mértékben a kritikának köszönhető, hogy a hetvenes évek közepére az amúgy is kialakult színházi frontvonalak élesen kirajzolódtak. Nem főváros és vidék vagy a meglett korú beérkezettek és az ifjú trónkövetelők között, hanem az egyes műhelyeken, csoportosuláson belül, illetve a stílusirányzatok és a társadalmi értelemben vett színházfölfogások körül" – olvassuk a Színházfaggatóban. Efféle tisztázó szerepre a mai kaotikusabb viszonyok között is nagy szükség lenne. Mert nem kis részben Koltai Tamásnak és kritikusi nemzedéktársainak köszönhető, hogy a szolnoki és a kaposvári törekvések visszhangra leltek, hogy a Nemzeti Színházban is – az ellentmondásos eredmények ellenére is – kellő figyelmet kaptak, és hogy a Katona József Színházban valóban nagy színházzá érhettek.

Itt válhatott valósággá az, aminek eszményét még a „Kaposvár-jelenség" kapcsán fogalmazta meg 1976-ban Koltai Tamás: „a színház színvonalát ne egy-egy innen-onnan kiemelkedő előadás jelentse, amely (rendezőinek és színészeinek gyakran olvasható nyilatkozata szerint) a körülmények különleges összejátszása, a tehetségek koncentrálása, váratlan erőfeszítés vagy egyszerűen szerencsés véletlen révén jött létre, hanem olyan társulatok folyamatos működése [révén], amelyek sorozatosan elő tudnak állni művészileg igényes, társadalmi hatásukat tekintve jelentős produkciókkal, és ehhez állandó, növekvő közönséget képesek mozgósítani."

Koltait sohasem csak az esztétikai, művészeti kérdések érdekelték, hanem a körülmények is, a színházcsinálásnak azok a feltételei, amelyek alapvetően befolyásolják a művészi eredményeket. Ezért írta meg például 1973-ban a hatalmas vitát kiváltó írását Hogyan játsszunk színházat a Royal Shakespeare Company vendégszereplése után? címmel. A Peter Brook rendezte Szentivánéji álom kapcsán jónéhány markánsan megfogalmazott következtetést vont le a magyar színházak működésmódjára, a színészek hozzáállására, a rendezői módszerekre, a próbamorálra, egyáltalán a színházi struktúrára vonatkozóan. A vitát így zárta: „csak akkor újulhat meg a magyar színház, ha elszakad a szakmai beltenyészet önmarcangoló torzsalkodásaitól, és megpróbál feljutni társadalmi feladatainak magaslatára. A kritika is akkor tölti be hivatását, ha ebben segíti."

Koltai Tamás, ha akarja, nagy színháztörténész is lehetett volna. Ezt bizonyítja Peter Brook monográfiája (1976), de még inkább a Németh Antal munkáját folytató könyve, Az ember tragédiája a színpadon 1933-1968 (1990). De Koltai Tamás nagy kritikus akart maradni, belefeledkezni a pillanatba, a folyamatos jelen időbe, felismerni az újabb és újabb születő tehetségeket, támogatni az értékes műhelyeket, és belevetni magát az újabb és újabb aktuális harcokba. Bölcsész diplomája ellenére alapvetően színházi ember volt, hisz – úgy tűnik – a konfliktus és a szereplés volt a legfőbb éltető és mozgató ereje. Így nem írta meg annak a nagy színházi nemzedéknek a történetét, alkotóinak, színészeink a monográfiáit, amelyet ő látott a legközelebbről, ő elemzett a legértőbb módon, pedig bizonyára rengeteg olyan megfigyelés, gondolat, összefüggés van, amelyet csak ő írhatott volna meg. És nyilán számtalan olyan történet is, amelyet csak ő mesélhetett volna el. De amit hátra hagyott, az is hatalmas, inspiráló örökség. Az elmúlt évtizedek vibráló, sokszínű, ellentmondásos társadalmi és színházi életét őrzi maradandóan.