Szentesi Adrienn: A SÍN egy régi textilgyár épületében működik Kispest és Lőrinc határán. A textilgyár helyén a 80-as 90-es években a Színházak Központi Műtermei üzemeltek. 2006-tól a SÍN Kulturális Központ használja az akkor már évek óta üresen álló épületet, annak két hatalmas helyiségét: a 1300 m²-es csarnokot és a roppant belmagasságú, 400 m²-es tornyot. Ez utóbbiban függesztést is lehet használni, tehát alkalmas arra, hogy felépítsék benne egy előadás díszletét. A csarnok előnye pedig az, hogy változatosan tudjuk beosztani a terét, mi dönthetjük el, hogy hol legyen a kiállítás, a koncertek, a tánctér. Ami a legfontosabb, a hely különleges aurája, atmoszférája, a szelleme.

Kaszás Villő: A Bakelit – hasonlóképpen – egy gyár udvarán működik, a hajdani Fésűs Fonóban, a Soroksári úton. A gyártelep körülöttünk csupa elhagyatott épület, köztük macskaköves kanyargó út, rajta csillesín, betört ablakok, üregek. A Bakelit és az L1 Táncművek négy helyiséget birtokol a gyárkomplexum területén, színházként illetve az L1 próbateremként. A „Hangár” még nem épült ki teljesen, de már itt tartjuk az előadásaink egy részét, van egy gyönyörű színháztermünk, a „stúdió”, rugalmas balettpadlóval borítva, és egy hangulatos kuckó, a bárhelység, ami tele van ütött-kopott, régi székekkel, rádiókkal. Itt is tartunk előadásokat vagy közönségtalálkozót. Inspiráló színházi tér mindegyik.

– Mennyire adottak a tánc, a színjátszás technikai feltételei?

Nagy Zoltán: Minimális feltételek vannak ahhoz, hogy maximális munkát tudjunk végezni. A SÍN-ben annak örülünk, hogy van fűtés, és a padló jó minőségű. A fesztiválokra jelenleg béreljük a technikát, de már van 16 saját színházi lámpánk, és azon dolgozunk, hogy mielőbb saját felszereléssel rendelkezzünk.

Kaszás Villő: A puritán terek nagy előnye, hogy könnyen alakíthatók. A Bakelit stúdiójában mobil dobogórendszert használunk, olyan elrendezésű teret hozhatunk így létre, amilyet nem szégyellünk.

– Hogyan találtatok ezekre az elhagyatott helyszínekre?

Ladjánszki Márta: Az L1 Független Táncművészek Társulása 1998-ban jött létre, az elsők vagyunk, akik független alkotókként társulássá szerveződtünk, hogy együtt pályázzunk, együtt találjunk egy helyet, ahol egész évben dolgozhatunk. Külföldön az ehhez hasonló működési forma, maga a gyárszínház, bevett dolog. 2005-ben nyertem egy amerikai ösztöndíjat, amivel New Yorkban is eltöltöttem egy rövid hónapot. Hihetetlen töltetet adott, mikor a manhattani központból a drágaság miatt kiszorult, így Brooklyn sikátorai között működő színházak előadásait látogattam, érdemes volt értük egy órát metrózni. Nagy lelkesedéssel érkeztem haza, hogy ezt a reformot itthon is véghez lehet vinni. Kivonultam a budapesti fellépési lehetőségekből – ugyanis azok közé a kevesek közé tartoztam, aki magyarként a Trafóban bemutatkozhattak. Úgy gondoltam, néhány évet adok annak, hogy a Bakelit létrejöjjön és működjön. Nagy szó, hogy olyan helyen próbálunk, ahol nincs az a városi nyüzsgés, zaj, tömeg, buszozás, zavaró körülményként. Megfizethetetlen energiák és anyagi áldozatok vannak a hely fenntartásában, fejlesztésében, mindezért cserébe megadatik egy nyugodtabb légkör. Azóta ebben a térben gondolkodok, ide születnek az előadásaim. Teljesen más hozzáállást kíván az alkotótól és a nézőtől is ez a fajta színház, ahova nem lehet csak úgy betévedni, ahová el kell menni.

Nagy Zoltán: Szintén Amerikából hazatérve kerestem egy olyan helyet, ahol nem csak én tudok alkotni, hanem több társulat is befogadható, de nemcsak tánc, hanem színház is, vagy akár képzőművészek. Így nagy bátran bementem a megfelelő hivatalba, és megkérdeztem, hogy van-e a főváros birtokában olyan ingatlan, amit nem használnak. Két év bürokráciával folytatott dzsungelharc után megkaptuk a mai SÍN épületegyüttesét, ami akkor már nyolc éve üresen állt. Amikor először láttam a csarnokot és a tornyot, még a szavam is elállt, mert akkora lehetőség volt és van az épületben. Bécsben, Düsseldorfban ilyen helyekből lettek azok a művészeti központok, amik után mi csak vágyunk itt Budapesten. Jelen pillanatban 1700m²-nek vagyunk a gazdái, de itt a pillanaton van a hangsúly. A SÍN most ünnepli a másféléves fennmaradását, tavaly 2.250.000 Ft-ból gazdálkodhattunk, ami nagyon kevés, szinte csak szimbolikus támogatás, de remélem, egyre többen veszik észre, hogy milyen lehetőség ez a kortárs művészeteket művelők számára, és a támogatottságunk is növekedni fog.

– Érdekes, hogy főképp a táncosok kezdenek nyitni a város peremén álló, elhagyott épületek felé, ők keresnek állandó helyszíneket, (az L1-en és a Gesztus Műhely Egyesületen kívül az ARTUS is egy gyárban tartja előadásai jórészét). Míg a prózai színház(ak) vándorolnak, különböző tereket keresnek helyspecifikus előadásaikhoz, addig a táncosok beágyazódnak, intézményesülnek az alternatív helyszíneken.*

Ladjánszki Márta: A Bakelitben egy színházi vonal is beindult, többek között a KoMa Plazma előadásával.
Nagy Zoltán: Ha azt kérdezed, hogy a táncosok miért „ágyazódnak be”, arra egyszerű a válasz: a mozgáshoz tér kell. Egy olvasópróbát meg lehet tartani egy szobában otthon, de nehéz táncolni a konyhában. Ezért lehet az, hogy a táncosok azok, aki először próbálnak ilyen elhagyatott tereket felkutatni.

Fontos tisztázni, hogy a SÍN alapvetőleg egy próbahely, ahol nyitott a próbalehetőség bárki számára, egyszerűen csak fel kell venni a telefont, és – ha van szabad hely – lehet jönni. A Bábszínház vagy Pintér Béla is próbált már nálunk, sokfelől jönnek az emberek, társulatok, ezért „intézményesülünk” lassan-lassan. De ez nem olyan intézmény, mint egy kőszínház (egy társulattal, egy apparátussal). A SÍN azért intézményesül, mert itt helyet adhatunk azoknak az embereknek, akik dolgozni akarnak. Kell, hogy tere legyen a munkának, helyszín, ahol be lehet mutatkozni. Ha a munka elég magas színvonalú, akkor remélhetőleg elszívják a színházak az előadásokat, előadókat. A SíN – és úgy hiszem a Bakelit is – arra törekszik, hogy kapu legyen a kezdő alkotók számára, egy hely, ahonnan beléphetnek az előadóművészeti struktúrába. Nyitottak vagyunk a kezdők felé, nem kérdezzük tőlük, hogy hol léptek fel eddig, ez nem feltétel, ugyanakkor több éve professzionális színvonalon működő együttesek is dolgoznak, és adnak elő a SÍN-ben.

– A próbalehetőség szabad, de mi a helyzet a bemutatkozással, az előadásokkal?

Szentesi Adrienn: A SÍN az év nagy részében próbahelyként működik, de van egy saját fesztiválunk, a Gesztus Fesztivál, amit évente kétszer rendezünk meg. Ezen a fesztiválon bárki felléphet, nem csak a Gesztus Műhely Egyesület tagjai, nem csak a nálunk próbáló művészek. Felhívást szoktunk közzé tenni, amelyben felhívjuk más alkotók figyelmét is a lehetőségre.

– A Bakelitben kik mutatkozhatnak meg?

Kaszás Villő: Tavaly közzé tettünk egy befogadói pályázatot, ahová pályázhattak fiatal társulatok, illetve bárki, akinek volt kész előadása. Személyesen is keresünk előadókat. Ha mondjuk, én tudom egy társulatról, hogy nagyon jó előadásokat készít, de valahol vidéken vagy határon túl működik, akkor meghívjuk őket egy budapesti fellépési lehetőségre, ami sokat számíthat. Nem egyszerű befogadó színházban gondolkodunk, hanem a társulat és a hely összekapcsolódásában, már megszületett előadások előtt söprögetjük az utat. Évente szándékozzuk ezt a befogadói pályázatot meghirdetni, de emellett nyitottak vagyunk arra is, ha valakit megihlet a hely, és a Bakelitben szeretne egy előadást létrehozni, koncertet, kiállítást vagy akár partikat tartani.

– Az L1 által birtokolt terekbe is hívtok a táncműveken kívüli előadókat?

Ladjánszki Márta: Az L1 Táncművek, már hetedik éve létezik, már nem akkora a lelkesedés, a társadalmi munka, mindenki építi a saját társulatát. Az L1 tagok* a Soroksári úton bármikor próbálhatnak, de ezen kívül másokat is befogadunk, próbalehetőséget biztosítunk, így nem vagyunk belterjesek. Mert alapvetőleg azért van ez a hely, hogy minket szolgáljon, hogy aztán mi szolgálni tudjunk. A befogadó színházakba ma Magyarországon nagyon nehéz bekerülni. Nagyon magasra teszik a lécet a kezdő alkotók előtt. De hogyan várhatjuk ezt el, ha nincs lehetőségük beérni?

Nagy Zoltán: Jelen pillanatban a túlterhelt befogadó színházak csak a premierre kíváncsiak, aztán elengedik az előadás kezét, nincs vidéki hálózat, ahol lehetne játszani, de budapesti hálózat sincs. A koreográfust szorítja a bemutatókényszer, pedig ha évi egy darabot játszanának tízszer-tizenötször, akkor beérne, kinőné gyerekbetegségeit az előadás. A szakmai visszajelzés is árnyaltabb lenne az alkotóról, alkotásról. Mi lett volna Leonardóval, ha megfest egy freskót, megmutatja egy embernek, majd levakarja a falról?

– Mennyire épült ki a Bakelit és a SÍN befogadói közege?

Nagy Zoltán: A SÍN szeretné kielégíteni a belvárosi közönség mellett a helyi, a XVIII. kerületben élők kulturális igényét is, célunk az ott lakó háromszázezer emberhez is eljuttatni a kortárs művészetet.
Kaszás Villő: Mi sem csak a belvárosi közönségre számítunk. Van, aki nem bentről kifelé, hanem kintről befelé jön, ha a Bakelitbe igyekszik.

Szentesi Adrienn: Be kell látni, hogy a kortárs tánc fogalma sokaknak ismeretlen, de mihelyt a közelébe kerülnek, új élményekhez jutnak általa. Nemrégiben tartottunk egy közös kortárs tánc és irodalom közművelődési programot, azaz gimnazisták egy beavató est keretében megismerkedhettek a kortárs művészetekkel. A programnak nagy sikere volt, lelkesedéssel fogadták. Meg kell találni azokat a csatornákat, ami által új közönségrétegekkel ismertethetjük meg a kortárs kultúrát.

– A kortárs tánc állandó közönsége kilátogat a város peremére?

Nagy Zoltán: Nehéz kihozni a közönséget, ez tény. Az emberek többsége nem ad saját magának negyven percet és lehetőséget arra, hogy kiutazzon hozzánk, pedig a 3-as metróval és az 50-es villamossal könnyű minket elérni.

Ladjánszki Márta: Sokszor megesik, hogy kevesen jönnek – tíz emberre gondolok –, de szerintem egy előadásnak nem az a mércéje, hogy hány ember nézi, vagy hogy mekkora a nézőtere, hanem az hogy mit mutat fel.

Kaszás Villő: Aki, már egyszer ellátogatott a Bakelitbe, érzékeli, hogy nincs a világ végén, csak az első lépést nehéz megtenni. A Nemzeti Színház tőlünk 10 percre található.
Szentesi Adrienn: Csak ki kell várnunk, amíg trendé válik peremkerületi befogadóhelyeket látogatni, ahogy az a nagyvilágban már működik.

A beszélgetés 2008. március 16-án hangzott el a Tilos Rádióban, a KULT című kulturális portréműsorban. A szerkesztett változatot Fehér Anna készítette.