A Carmen előadás első változata a remek Carlos Saura filmszalagjára készült (1982-ben), részeként annak a sikersorozatnak, amelyet a spanyol rendező, valamint Gades, a spanyol táncalkotás egyik legjelentősebb alkotója közös munkái fémjeleztek. Antonio Gades (1936–2004) nem csupán nagyszerű táncművész és színész volt, nem csak színpadra és filmre alkotott, de igazgatta a Spanyol Nemzeti Balett társulatát is annak megalakulásakor (1978-ban), valamint ismert volt társadalmi elkötelezettségéről, elsősorban mint a katalán függetlenség egyik harcosa.

Mindezt akkor, jó 35 éve, még nem tudhattuk róla, csak azt láttuk (ha gyerekként is), hogy szikrázik körötte a levegő a színpadon. (Az, hogy alacsony termetű, csak évekkel később, egy személyes találkozáskor derült ki róla: a színpadon óriás volt…)

Saura és Gades adaptációja megőrzi Prosper Mérimée híres novellájának minden lényeges mozzanatát: mintegy kivonatolva a történetet, a lényegesnek ítélt motívumokra szorítkozva, s nem adva hozzá semmi egyebet. A remek dramaturgiának köszönhetően tehát kevés kapaszkodóval is kiválóan érthető a cselekmény, miközben át- és átszövik azt a tánctechnikai és zenei ötletek, visszafogott látvány-alkotások. A filmes látásmód gond nélkül helyeződött át egy kimondottan színházi előadás közegébe, itt az élő zene, a tánc és a színházi gesztusok teljes összhangját láthatjuk.

Az ötlet, miszerint a próbateremből, a bemelegítő táncosok világából lépünk át abba a történetbe, melyet a táncosok „elmesélnek”, ismerős más Gades-alkotásból: ilyen a híres Vérnász feldolgozás is. Itt elsősorban a darab legelején és legvégén élt ezzel a lehetőséggel: s így beleláthatunk a virtuóz flamenco elemek gyakorlásának izgalmassá szerkesztett részleteibe is.

Nincs egy perc unalom: a drámai pillanatokat lélegzetelállító táncrészek követik mintegy aláhúzva, hangsúlyozva a pillanat érzelmi töltetét, és nincs egy perc lazulás sem. Itt a csend is feszült, a pillantás hasít. E felfokozottság titka elsősorban a zene: a dobogás, a taps, a kasztanyetta, a csettintések, a botütések a végsőkig pörgetik a tempót, hogy aztán hirtelen átadják a teret egy szívszorító, már-már jajongó énekhangnak.

A színpadon együtt, elvegyülve foglal helyet táncos és zenész, szinte nem is látjuk, ki melyik, a pocakos idősödő énekes is táncra percül bizonyos pontokon (persze olyan jelenetekben, ahol a humoré, a jókedvé a vezérszólam).  A régi Gades-előadásokon a táncosok is énekeltek, ez most már nincs így. A táncosok mintha klasszikusabb hátterekből érkeznének (van köztük, akin kimondottan látszik balettművész képzettsége), ez az előadásnak persze nincs kárára, de erősíti azt az érzetet, hogy egy már klasszicizálódott műfajt csodálunk épp…

Mindettől azonban nem sérül a színpadi jelenlét: aki csak ott van (és nem csupán a főszereplők: Carmen, a férje, Don José és a Torreádor, hanem mindenki) egyformán intenzív elejétől végig, s ebbe beletartozik a jellegzetesen kemény arcjátéktól kezdve a kézfők kisujjain keresztül a székek és tükrök (mint díszletek) karakteres, de diszkrét mozgatásáig minden. (A hullámos plexi tükrök szánalmas minőségéről csakis arra tudtam következtetni, hogy nagyon sok pénz arrafelé sem lehet egy táncos produkcióra, de gondolom ez nem vigasztal senkit, és épp elég szomorú, hogy egy nem akármilyen nemzeti kincs esetében lehetünk tanúi szegényességnek.)

Ami pedig Antonio Gades hiányát illeti, hát az bizony nagyon erős. Szép, míves és cseppet sem poros táncszínháza ma is él ugyan, ám szívszorítóan mélyről fakadó szenvedélyét és erejét már nem pótolja többé senki.

Antonio Gades–Carlos Saura: Carmen

Antonio Gades Társulat–Getafe

Fény: Roger Goffinet

Hang: Beatriz Anievas Minguez

Koreográfia, színpadi adaptáció: Antonio Gades, Carlos Saura

Előadók: Cristina Carnero, Maite Chico, María Nadal, Merche Recio, Virginia Guiñales, Conchi Maya, Maria José Lopez, Miguel Lara, Elías Morales, Antonio Mulero, Alberto Ferrero, David Martín, valamint Enrique Pantoja, Joni Cortés, Gabriel Cortés, Alfredo Tejada, La Bronce – ének, Antonio Solera, Camarón de Pitita – gitár

Helyszín: Thália Színház

Más is látta:

Halász Tamás: Forró profizmus