- Szeptember 25-én lesz a legújabb táncszínházi bemutatótok a Művészetek Palotájában. Két egyfelvonásosból áll majd az est: a Pina Bausch emlékére készült Halál és a lányka című előadásból, amelyet Schubert híres dalára valamint vonósnégyesére koreografálsz. Az est második bemutatója a Sztravinszkij zenéjére készült Menyegző lesz. Nem tudom ezt nevezhetjük-e egyáltalán bemutatónak, hiszen tavaly az Operaházban a Szenvedély című est keretében koreografáltad és állítottad színpadra a művet.  Mennyiben változik meg most ez az előadás, a koreográfia?

- Az Operában tavaly vendég koreográfusként dolgoztam a Nemzeti Balett együttesével. A Művészetek Palotájában pedig, a mostani bemutatón fele-fele arányban szerepelnek a Bozsik Yvette Társulat tagjai, vagyis az én táncosaim és a Nemzeti Balett művészei. A feladat az volt, hogy összehangoljam a két csapatot, ezt a két táncos világot valahogy összegyúrjam. Ez szerintem sikerült. Az én táncosaim sem vallanak szégyent a klasszikus balett szempontjából,  a Nemzeti Balett táncosai pedig nyitottak a modernre, rendkívül profik, és jól veszik a stílusomat  - bár nagyon kevés idő volt a próbákra, most egy hete dolgozunk az előadáson és 5 nap múlva lesz a bemutató. Örülök, hogy ezt az előadást felújíthatom, mert szerettem, és sikeres is volt, kapott egy Lábán Rudolf díjat is. Fantasztikus a darab zenéje: Sztravinszkij Menyegzője. Annak idején, mikor az Operaházban felkértek, hogy állítsam színpadra a művet, akkor egy orosz kórussal szerettem volna együtt dolgozni, de ez sem akkor, sem most nem sikerült...

- Mi tagadás,  költséges elképzelés...

- Igen, sajnos.

Halál és leányka

- Ha már említetted a Lábán Rudolf díjat, akkor had tegyem fel azt a közhelyes kérdést, hogy a díjak milyen szerepet játszanak a pályádon, mennyire inspirálnak, vagy mennyire fontosak?

- Inspirálni nem inspirálnak. Hogy nézegetem őket a vitrinben, attól még nem fogok jobb előadásokat készíteni. Persze megtisztelő volt, hogy 36 évesen megkaptam a Kossuth-díjat. De talán meghatározóbbak voltak azok az edinburgh-i fesztivál-díjak, amelyek elindítottak a pályámon.

- Nyilván a díjak is egyfajta visszajelzést jelentenek, akár csak a kritika is.  Te kinek a véleményére adsz? Azokra figyelsz, akikkel dolgozol, az ő véleményük a meghatározó? Vagy figyelsz a kritikákra is? Esetleg a közönség „szava" döntő?

- Azt gondolom, hogy nem érdemes közönség nélkül színházat csinálni. Fontos, hogy eljusson hozzájuk az előadás és hogy tetsszen is nekik. Nem feltétlenül egyenlő a szórakoztatóiparral az, ha a közönség jól érzi magát a színházban, bár készítettem kifejezetten olyan darabokat is, ahol bevállaltan az volt a cél, hogy a közönség jól szórakozzon. Emlékszem, hogy amikor Párizsban egy mulatóban léptünk fel, a Pigalle-on a Divand du Monde-ban, akkor mindenki iszonyú jól szórakozott, közben ittak az emberek. De egyszer csak megjelent Pina Bausch, és megnézte a társulatot. Így az estnek számunkra furcsa kettőssége lett: egyszerre volt érzékelhető a könnyedség és feszültség. Most, amikor meghalt Pina Bausch, döntöttem el véglegesen,hogy megcsinálom a Halál és a lánykát, ekkor elég rossz passzban voltam, és úgy éreztem, hogy ő erőt ad. Nem sokkal Pina Bausch halála után érte a társulatot egy másik tragédia is, 33 évesen meghalt Matatek Judit, aki a Lélektánc című előadásunk lelke volt. Ő volt a vak lány, akit a szélesebb közönség a Vakvagányok című film főszerepéből ismerhet. Fel kellett dolgoznunk a halálát, és megfogalmazni azt, hogyan beszélhetünk a halálról.

- Elég nehéz téma...

- Már eddig is foglalkoztam az előadásaimban a halál témájával, többek között a Commedia dell' artéban, és annak gyerekszínházi feldolgozásában a Pulcinellában, ahol egy koporsó állt a színpad közepén. Később ebben a koporsóban ravatalozta fel saját magát Halász Péter. Kölcsönkérte tőlünk. Most pedig ez a koporsó ott áll a kertemben. Apukám viccesen azt mondta, hogy majd jó lesz neki... Szóval a koporsó, az vándorol.

- Az említett előadásaidban nem sötét, tragikus színekkel jelenik meg a halál.

- Így van. A Halál és a lányka című előadásban sem a dráma, a tragédia felől akartam közelíteni a halál témájához, hanem a játékosság, a humor oldaláról. Ez a darab a Menyegző feszes, brutális és ritmusosan intenzív zenéjű egyfelvonásosa mellett fog szerepelni az új estemen, így a két mű valamelyest ellenpontozza egymást. A Halál és a lánykában a táncosok beszélni is fognak a színpadon, próbáltam belopni az előadásba azokat a színeket, amelyekkel Pina Bausch is dolgozott, sőt néha vannak konkrét idézetek a darabjaiból, aki ismeri őket, lehet, hogy felfedezi. Majd megírják a kritikusok, hogy loptam, de ez direkt van!

- Említetted, hogy Pina Bausch-sal Párizsban találkoztatok, máskor is volt erre alkalom, dolgoztatok együtt?

- Nem dolgoztunk sajnos együtt. Akkor Párizsban az előadás után bejött az öltözőmbe, és azt mondta, hogy bátor vagyok, és meghívott a Théâtre de la Ville-be a próbájára, ami nagyon ritka dolog volt nála, mert ő mindenkit kizárt a próbáiról. Még amikor itt próbált Budapesten, akkor sem lehetett bemenni, megnézni, hogyan dolgozik. De akkor egyszer az egész társulattal együtt elmentünk a Théâtre de la Ville-be megnézni a próbát, és a táncosaival nagyon jó kapcsolatba került a társulat. De soha nem tudtam vele együtt dolgozni, amit nagyon sajnálok.

- Azt mondtad, hogy humorral közelítesz a halál témájához...

- Humorral, szarkazmussal, néha líraian, ritkán drámai módon. Például az egy szomorúbb jelenet az előadásban, amikor a táncosok beszélnek arról ­­- különböző nyelveken -, hogy kijük halt meg.

- Tehát táncosok a saját érzelmeiket, magánéletüket is beleadják az előadásba?

- Ez mindig így működik. Sőt ma épp egy olyan próbáról jöttem, ahol elmondtam nekik, hogy még mennyivel többet lehetne saját magukból adniuk az előadásba, mert nem megy másképp a munka. Ha valaki komolyan jelen szeretne lenni a színpadon, akkor nem lehet megúszni az ilyesmit, mert az ember könnyen lebukik. Minél életszerűbben teszel valamit, annál jobb. Amikor egy szerepet játszol, ne akard magad megjátszani. Sok olyan munkatársam volt, akitől tanultam, de talán a legtöbbet a Derevo Társulattól, a világhírű orosz együttestől. Kommunában dolgoznak: a táncosok takarítanak, vasalnak, mindent ők szerveznek meg, és a táncosok hozzák létre a darabokat is. Anton (Adasszinszkij, a Derevo Társulat vezetője) mondta nekünk, hogy mindenki természetes módon tud futni, kiabálni, elesni, de mikor bemegy a színpadra, akkor rögtön táncosként gondolkodik, valamilyen szerepet vesz fel. Na ezt kell levetkőzni, elfelejteni. Akkor elképzelhető, hogy egy-két hiteles pillanat megjelenik a színpadon. Ezekért érdemes színházzal foglalkozni.

Az írott változatot Fehér Anna Magda készítette.