A szigorú értelemben vett művészeti ágak elmosódása, a stílusok vegyítése mind a négy előadás sajátja. A kortárs tánc, a színészet, a zene s film együtt jelenik meg bennük.
Kezdetként a spanyol La Intrusa Danza, Tame Red duettje sem csupán tánc. Először Virginia García jelenik meg a színen, komorságot sugárzó fekete ruháját csupán élénkpiros rúzs oldja egy csöppet. GPS-szerű irányítások hangzanak el tőle, monoton hangon. Majd megjelenik – szintén feketében – Damián Munoz is a színen, az irányítások neki szóltak. Kezdetben Virginia egy rendőri pajzzsal irányítja, terelgeti Damián mozgását, majd lassan megszűnik a közéjük súlyosodó falat jelentő pajzs. Érintsek, lökések, megszorítások sora kövei egymást, mely, mint egy se veled, se nélküled harc jelenik meg a néző szeme előtt. Hangsúlyos szerep jut a végtagoknak, melyek izolált mozgással csapnak oda, kapják el egymást. A kontakt tánc aztán szinkronná válik, az eddig is jelen lévő fájdalom azonban nem szűnő erővel hajtja tovább az immár összehangolt, már-már megdöbbenően egyszerre működő mozgást. Végül keretként visszatér a küzdelem, melyben benne foglaltatik a féltés és eltaszítás, magány és társas lét egyaránt. Duettjük néhány momentum kivételével szörnyű gyászt hordoz magában, zsigerekig hatolva.
Jackie Brutsche: The Moustache Princess
A következőkben a svájci Jackie Brutsche egyszemélyes performansza következik, melyben ugyancsak az elmosódni látszó művészeteket vélhetjük felfedezni. A bajuszhercegnő (The Moustache Princess) egy lány, Tiffany életének álmát mutatja be, látszólag könnyeden, szórakoztatóan. Ám a tinisztár-álmok megvalósulásának nemcsak a vonzó oldalát, hanem a gyötrelmeinek képeit is megvillantja az alkotó. Egy összeomlás jegyzőkönyvét kabaréba ágyazva, nem kevés iróniával. Jackie Brutsche előadása egyesíti a zenét, a pantomimot és színészetet. Figyelemre méltó az előadásba háromszor beleékelődő egyszemélyes koncert, mely során egyszerre gitározik, két lábával külön ütemet dobol és énekel. Nem kell zenésznek lenni ahhoz, hogy tudjuk, milyen bonyolult, egymástól külön működő képességek összehangolását kívánja ez a feladat. Szórakozatása mellett mélyen elgondolkodtat, mire képes az ember, ha álma van, és az álom hogyan válhat egy pillanat alatt rémálommá.
Habár talán a szervezésbe jutott homokszem miatt már-már úgy tűnt, hogy a Gödörből a Bakelitbe juttató busz lecsúszik a harmadik előadás, az ausztriai származású Dominik Grünbühel munkájának kezdetéről, hamar kiderült, hogy nem maradtunk le semmiről. Grünbühel performansza ugyanis „csupán” egyetlen New Orleans-i temetési dal ismételgetéséből áll. Ebben ötvözi az alkotó a zenét a tánccal és filmmel. Míg maga zenél és énekel, a mögötte vetített videón látható többedmagával, amint cselekszik, táncol, jár, kel, sokszorozódik, majd cserélnek, és képi önmaga folytatja a zenét, jelen lévő háromdimenziós, hús-vér lénye pedig táncol, majd tapsol, csettint, fütyül. Aztán visszacserélnek. És kezdődik az egész elölről. Eközben a nézők is ki-bejárnak újabb italokért, és csak néhányan vannak végig jelen. Talán a hit tartja benn őket, hogy a befejezés után valami egészen más jön, talán a fülbemászó dallam, mely e kontextusban vajmi kevéssé emlékeztet temetésre. Bármi marasztal is benn, az élmény egyedi, mondhatjuk életszerű. Ismétlődő hangok és dallamok, egymásból indulva és egymásba futva a végül be nem következő változással kecsegtetve.
Hande Gote: Mushrooms
Az első nap zárásaként a csehországi Handa Gote együttes előadása következik. Ismét stílusok találkoztatásával. A performansz témája meglehetősen egyedi, már-már bizarr, a gombák sejtelmes életének tiszteletét hivatott megjeleníteni. A Gombák (Mushrooms) szereplői keresgélik, gondoskodnak, leszedik és megeszik ezeket a besorolhatatlan lényeket. A gombákat. Láthatunk laboratóriumi kísérletet, táncot, hallhatunk egyszerű használati tárgyakkal megszólaltatott hangokat, olykor üvöltésbe torkolló prózai monológot. Egy-egy gomba mámorító hatása elevenedik meg a színpadon. S hirtelen mintha maguk az előadók is gombává válnának, majd ismét visszatérnek önmagukba. Mindeközben a hátérben végig videót vetítetnek, hol mikroszkóp alatt láthatunk gombákat, hol magukat a szereplőket éjjeli felvétellel. Folyamatos történés, rengeteg szimbolikus kép és öt fiatal gombatisztelete a darab mozgatórugója.
