Kora délután érkezem Győrbe a III. Győri Táncbiennálé bevezető napjára: perzselő, trópusi hőség, egy a szokásosnál is melegebb nyári nap. Ebben a zsibbasztó melegben, amikor az embernek mozdulni sincs kedve, egyelőre elég hihetetlenül hangzik a fesztivál mottója, hogy „Újra táncol az egész város!”
Azonban gyorsan elkap a lendület és a fesztiválhangulat, amikor a Belga Étterem légkondis hűvösében megtalálom az első táncosokat: Sebestyén Bálint és Jekli Zoltán Fotókinézis című kiállításuk nagyon izgalmas, futurisztikus táncképeit installálják föl a falra. Csősz Kristóf is csatlakozik a csapathoz: mindannyian a Győri Balett táncosai, akik, ha nem is merik bevallani, de látszik rajtuk, hogy izgulnak a ma esti nagyszabású premierjük miatt.
Este fél hét, már a Győri Nemzeti Színház előcsarnokában hűsölök. Hétre csurig megtelik a majdnem hétszáz fős színházterem, hét óra hét perckor felgördül a függöny, elered a színpadon a virtuális eső, és a Muzsikás együttes azonnal (sajnos csak felvételről) rákezdi. A tehetséges fiatal indiai koreográfus, Raphael Bianco Sebestyén Márta szép-szomorú dala ihlette rövid, elválás-duóját a Győri Balett sztárjai, Sóthy Virág és Pátkai Balázs érzékenyen és szívszaggatóan adják elő. Egy Búcsút talán ennél szebben nem is lehet eltáncolni.
A lírai elégikus felütés megadja a kellő alaphangot a következő előadásnak, az Exitnek, ami leginkább egy ember vagy inkább egy isten álmaként definiálható. Kulcsár Noémi koreográfiájának antréjában egy férfi tombol, tekeri ki önmagát a színpadon, majd zárja be magát egy rideg üvegkalitkába: álma nyugtalan, viharként háborgó, kozmikus álom. Az előadás lényegében egy nagy utazás, fantázia szülte izgalmas, megfejtésre váró képek sorozata.

Fotó: Jekli Zoltán
A testek bomló anyagént vannak jelen a színpadon, megteremtve azt az illúziót, hogy a légüres térben lebegnek, esetlegesen alakulnak át bármivé, és foszlanak szét bármikor. Minden egy láthatatlan határon: valahol álom és ébrenlét, élet és halál, töredékesség és teljesség határmezsgyéjén mozog. A férfi végül felébred világfájdalmú szenvedéséből, kiszabadítja magát börtönéből, és elindul a fény felé. Vajon éppen most lép be az életbe, vagy most lép ki belőle? Az erősen konceptualista darab nagy kérdőjelet hagy maga után, de ahogy a cím is utal rá, van megfejtés, és van kiút: mindannyiunknak más és más.
A mérsékelten közönségbarát Exit után tényleg jól jön a szünet, ahol a misztikus és kozmikus dimenziókból a Lőrincz György életműve előtt tisztelgő kiállítás ünnepélyes megnyitója kellőképp visszaránt a földre. A színház második emeletének kiállítóterében a legendás táncművész, balettmester, az Állami Balett Intézet alapító igazgatója, egyben az Operaház balettigazgatójának életének állomásait mutatják be. Belefeledkezve a paravánok olvasgatásába, máris szól a csengő, kezdődik a második felvonás, az est főműsorszáma, a Magyar rapszódia.
A Fodor Zoltán koreografálta mű tökéletes arányérzékkel varázsolta a színpadra a magyar tematikát: utalásszerűen, szellemes gesztusokkal kapcsolódott a gyökerekhez, miközben meghagyta magának a teret a szabad asszociációkra. A nemzeti karaktert Liszt Ferenc csodálatos muzsikáján túl a színpadon mindössze a minimalista, a népviseletre utaló jelmezek, a színpadon egyszer elsuhanó piros-fehér-zöld fénypászma és egy határozott, végső ostorsuhintás jelenítette meg. Mindezeken túl az Exithez hasonlóan ebben az előadásban is névtelen, rejtélyes figurák népesítették be a színpadot, titkos belső logika mentén épültek, szerveződtek csoportokba és rendeződtek alakzatokba, majd törtek össze, szakítottak és oszlottak szét. Talán a nemzeti sors, a végzet- és szükségszerű emberi találkozások, a közös múlt, jelen és jövő allegóriáját testesítették meg ezek a minenkori ős-és örökké jelenlévő alakok?
A Magyar rapszódia méltán megkoronázta az estet, de ahelyett, hogy enyhítette volna a Búcsú és az Exit teremtette súlyos, fojtogató atmoszférát, még mélyebbre húzott az örvénybe. A három előadás tehát szép ívet írt le, de hiányzott az oldás a sok-sok kötés közepette. Az oldást annál inkább megtaláltuk az előadás után, a színház büféjében, ahol Kiss János, a Győri Balett igazgatója vagyány, hófehér öltönyben nem győzte megköszönni a társulat munkáját. Az ünnepélyes köszönő szavak, a gratulációk, a vállveregetések és kötelező pezsgőzés után a mai forróságal és izgalommal terhelt nap máris csak egy könnyed, meleg nyári napnak tűnik.
Magyar rapszódia
Győri Balett
Búcsú
Zene: Muzsikás Együttes
Fény: Raphael Bianco, Hécz Péter
Koreográfus: Raphael Bianco
Előadók: Pátkai Balázs, Sóthy Virág
Exit
Zene: Burkali Theodor
Konzultáns: Hegedűs Sándor
Jelmez: Győri Gabriella
Díszlet: Kulcsár Noémi
Fény: Kulcsár Noémi, Hécz Péter
Szcenika: Vidos Tibor
Asszisztens: Fuchs Renáta
Koreográfus: Kulcsár Noémi
Előadók: Gyurmánczi Diána, Hancz Alexandra, Hardi Beatrix, Katrin Schmidt, Matuza Adrienn, Artem Pozdeev, Csősz Kristóf, Alexey Dolbilov, Horváth Krisztián
Magyar rapszódia
Zene: Liszt Ferenc
Jelmez: Fodor Zoltán, Győri Gabriella
Fény: Fodor Zoltán, Hécz Péter
Szcenika: Vidos Tibor
Asszisztens: Velekei László
Koreográfus: Fodor Zoltán
Előadók: Pátkai Balázs, Gyurmánczi Diána, Sebestyén Bálint, Szalai Judit, Horváth Krisztián, Hardi Beatrix, Csősz Kristóf, Matuza Adrienn, Alexey Dolbilov, Sóthy Virág, Artem Pozdeev, Varga Ágnes