Amikor a test beszél, a lélek beszél – állítjuk naiv szillogizmussal. Kovács Gerzson Péter és Bozsik Yvette koreográfiájában a test mégsem a másodhegedűs szerepét tölti be, a lélek rajta keresztül szól. De tehetné-e másképp?

Lélektánc. Bozsik Yvette darabjában hivatásos táncosok és hétköznapi emberek, ép táncosok és kerekesszékesek, látók és nem látók egyaránt szerepelnek. Előadók, akik saját körülményeiknek megfelelően próbálják a testük által kifejezni, amit magukról, a világról és másokról gondolnak.
Először Vati Tamás ceremóniamester irányítja a színpadi eseményeket, fekete ingében és nadrágjában, örök-clown tekintetével Thomas Mann Cippoláját juttatja eszembe, amit a színpad sötétjébe vesző, kékes fények tovább növelnek. Aztán David Lynch szürreális színháza jut eszembe a Mullholland Drive-ból, a Silencio, ahol beszélő konferansziék válnak füstté, áriázó énekesnők esnek össze. Illúzió-színház, ahol minden valószerű. A nézők soraiban nincs olyan, aki ne kívánná, hogy a Lélektánc jelenetei az életben is egyszerűen működjenek.

 

A darab „az emberi test és természet korlátoltságának és szabadságának végtelen lehetőségeit” tárja elénk. A varieté szereplői azzal szórakoztatják a közönséget, amivel képességeik engedik nekik. Tomi (Barkó Tamás), a nem-látó, a csapat legtökéletesebb állatidomára. Kutyája szó nélkül engedelmeskedik neki. Márk csodaautóban ül, kerekesszéke beszélni is képes. A Gördülő Tánccsoport két tagja (Sárai Rita és Vágola Imre) lírai duettet mutat be. A Bozsik Yvette Társulat tagjai törökülésben ülnek, majd kezükre támaszkodva felemelkednek, lábak nélkül, kezükön táncolnak. Később négykézlábra emelkednek, hátukon, hasukon cipelik a másikat, ketten alkotva egy testet. Az előadás metaforikus jeleneteinek és szereplőinek közös célja: megmutatni, hogy a sokféleségben is egyek vagyunk, testtel és lélekkel megáldott emberek.

Az este második felében a Dubniczay-házban valódi összművészeti találkozó részesei lehettünk. A 2006-ra felújított barokk kori palota termeiben a magyar avantgárdok, Moholy-Nagy, Beöthy István, Kassák és Réth Alfréd képei között kaptak helyet a Magenta előadói. Elsőként Farkas Zoltán Batyu és Lőrinszky Attila nagybőgőre és gardonra improvizált mesteri zenei dialógusa, majd Batyu virtuóz palóctánca keltette életre – a konstruktív-geometrikus formáktól még letisztultabbnak látszó – teret.

 

A néptánc erejétől vibráló térbe érkezett Dresch Mihály és Kovács Gerzson Péter a Hic et nunc improvizációval. Három hangszer, a lélek és a test három eltérő fázisa. A szaxofon elhalkuló, újból felsikító hangjára lassan meg-megmozduló testrészek, a fej félrebillenése, a kezek sarkosított, majd lágy esése előkészítése a következő, extázisában is ironizáló jelenetnek. A furulya dallamára megjelennek a néptánc, a legényes jól ismert dinamikus-kimerevített mozdulatai, egy olyan ősi táncot láthatunk, amelyben az eltérő táncnyelvek egymástól elválaszthatatlanul vannak jelen. KGP fragmentált, mégis elementáris ösztöntáncát, mint minden rítust, a megtisztulás – egy tál vízben való megmerítkezés – zárja.

08.05.23. | Nyomtatás |